I Spit on Your Grave aka. Day of the
Woman (1978)
A "Cannibal Holocaust"
hírnevéhez fogható botrányfilm? Tessék, íme az „I Spit on Your Grave”: Jennifer
Hills első regénye megírásához nyugalomra vágyik, ezért a zöldbe, egy kis
vidéki házba vonul vissza. Nem sejti, hogy nemsokára a poklok poklát kell
kiállnia köszönhetően négy közelben lakó férfi megjelenésének, akik rátámadnak
és megerőszakolják. A csoportos erőszak után a négytagú társaság az enyhén
szólva is retardált Matthew-ra bízza, hogy szúrja le a kábult írónőt, de az
végül ezt nem teszi meg - így sor kerülhet Jennifer bosszúhadjáratára, amely
kegyetlenségben ugyanúgy nem ismer határokat, mint az ellene elkövetett
erőszak…
Nézem a filmet, és
értetlenkedem. Meir Zarchi hírhedt exploitation-filmje felkavaró, nagyon
brutális, mindemellett remekül megírt és játszott, a rendezéssel pedig szintén
semmi probléma sincs. Mi okozta vajon azt a hihetetlenül magas fokú
elutasítást, betiltást, gyűlöletet, amit ennek a produkciónak el kellett
viselnie? Hiszen a bosszú megjelenítése a vásznon az egyik legősibb témája a
filmeseknek szerte a világon, elég csak a nem is olyan régi Bosszú-trilógiára
gondolni, de eszembe jut például a „Full Contact”, amelyben a főhőst agyba-főbe
verik, de túléli, és visszatér egy kicsit vérengzeni. És hogy végleg tárgyalt
filmünk közelébe érjek időben is, volt egy „Bosszúvágy” című Charles
Bronson-darab 1974-ben, szinte teljesen megegyező történettel. Bronson
karakterének feleségét megölik, lányát brutálisan megerőszakolják, ezért
Bronson úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a törvényt, és egyik rosszfiút
likvidálja a másik után. Michael Winner vérengzésére ömlött a pénz és a
mozilátogató, és még Leonard Maltin is a négyből három csillaggal jutalmazta,
miközben elhagyhatatlan fenntartásait is megfogalmazta (miszerint Winner
manipulálja a közönséget, az eredeti regényt az alkotók teljesen átírták stb.).
Még mindig értetlenkedem, hiszen ha a téma ugyanaz - valakit szexuális sérelem
ér, és ezután véres bosszú következik -, akkor hogyhogy egyiknél csilingel a
kassza, a kritikusok dicsérik, a másikat ezzel szemben betiltják, meghurcolják
és pocskondiázzák? Az erőszak mennyisége nem lehet a probléma: a „Death
Wish”-ben két nőnemű személyt is grafikusan bántalmaznak a film elején, az
egyik bele is hal, Bronson karaktere pedig alapos söprést végez az alvilág
soraiban. Jennifer Hillst többször is megerőszakolják, de ezek a jelenetek
messze nem nevezhetők pornográfnak, a nő bosszúja pedig véres, de pár liter
véren kívül mást nem látunk, a hírhedt kasztrálós jelenet pedig bravúrosan van
megoldva: többnyire csak az áldozat kétségbeesett ordítozását halljuk, és
Jennifer arcát látjuk, a „művelet” maga takarásban, effekt nélkül (a fürdővíz
habjai alatt) történik.
Az évszámok is
értetlenkedésre adnak okot, a „Bosszúvágy” 1974-es, tehát négy évvel előzi meg
az „I Spit…”-et, amely ráadásul már könnyebben nevezhető posztvietnáminak
(sőt), vagyis az amerikaiak valóságos erőszakkal való korszakos szembesülése
után keletkezett.
Száz szónak is egy a vége,
én egyetlen okot látok Zarchi filmjének elutasítására, és ez nem más, mint az
USA (és vaskalapos kritikusi nemzedéke) patriarchális társadalmi felfogása.
Nagy a gyanúm, hogy ha Jennifer Hillsnek a filmben feltűnne a
bátyja/apja/szerelme, és az vérengzene az erőszakolók között, az „I Spit…”
egyáltalán nem okozott volna ekkora botrányt. De Jennifer Hills maga gyilkol.
És hogyan teszi mindezt? A saját eszközeivel, amelyeket nyugodtan nevezhetünk
női eszközöknek: míg egy férfi valószínűleg golyót eresztene a gazfickó fejébe,
addig az írónő kasztrál. Ezenkívül bedobja bájait is, a rosszfiúk újból
feltámadó férfiasságára apellál, elcsábítja őket.
Nos, valószínűleg ez verte
ki a biztosítékot a tengerentúlon: a nő ne cselekedjen, majd egy férfi megoldja
helyette a problémákat. A nő szenvedjen, ha kell, de ne vegye a kezébe a dolgok
irányítását. Ha Charles Bronson indul bosszúálló körútra, az rendben van, csak
a családjáért teszi. De hogy egy nő négy férfit harcképtelenné tehet a
legszörnyűbb módokon, az kész botrány, be kell tiltani, a kritikusoknak
szidalmaznia kell, mert hova is lennénk, ha Jane/Stacy/Mary stb. e film alapján
elcsábítana bennünket, aztán mondjuk amíg alszunk, szép gondosan kasztrálna?
Az „I Spit on Your Grave”
szinte összenőtt azzal a ténnyel, hogy az amerikai kritikustársadalom oszlopos
tagja, Roger Ebert mennyire gyűlöli, konkrétan a négyből nulla csillagot ad rá.
Érdemes kielemezni az Ebert által leírtakat. Jól átolvasva az írást Ebert
szinte teljesen híján van az érveknek. Leírja, hogy ő moziban látta a filmet,
és olyan halk volt a kópia, hogy alig értette a dialógusokat (kit érdekel?
Nyissa ki jobban a fülét, vagy most már dvd-n, 5.1-ben is megvásárolhatja). Ezután
végtelen elemzést kapunk azokról, akikkel Ebert együtt volt akkor a
vetítőteremben. Egy sokat tapasztalt illető például hangosan örömködött a
megerőszakolós jeleneteknél, és Ebert - mint írja - legszívesebben odafordult
volna hozzá, hogy „Ön undorító” (ismételten csak: kit érdekel? Kit érdekel,
hogy ki ül a moziban Ebert mellett, és hogy az a valaki mit élvezkedik az éppen
vetített filmen?). Amikor a film második felében Jennifer bosszúja látható, a
hátsó széksorokból már a női nézők bravóztak, írja Ebert (a kritikus Úr ezek
szerint új módszert fedezett fel: nézd a nézőt, és ez alapján ítéld meg a filmet.
Kíváncsi lennék, hogy akkor ezek szerint ha a „Schindler listája” vetítésén egy
neonáci társulat jönne izgalomba bizonyos jeleneteken, akkor Ebert Spielberg
filmjét is a bőrfejek reakciói alapján ítélné meg? És akkor még a Bruno
Ganz-féle „A bukás” bemutatóján felálló, buzgón heilhitlerező csoportosulásáról
nem is szóltam).
Miután Ebert nagy nehezen
befejezi a moziban helyet foglalók társadalmi, jellembéli és egyéb beható
elemzését, azért a filmről is szól valamit. Lássunk csodát, a leggroteszkebb
jelenetnek azt nevezi, amikor Jennifer a templomba megy, és tervezett bosszúja előtt
bocsánatért könyörög Istenhez. A nyilvánvalóan hímsoviniszta Ebertnél úgy
tűnik, ez már végképp túlfeszíti a húrt: egy nő, aki ahelyett, hogy tudomásul
venné passzivitását, és helyét az amerikai társadalom soraiban, inkább
cselekszik - és még vallásos is? Ebert groteszknek nevezi a templomi jelenetet,
ezzel szemben véleményem szerint leginkább az a groteszk, ha elolvassuk a
kritikus Úr „Death Wish”-ről szóló értekezését. Talán nem árulok el nagy
újdonságot azzal, ha leírom, hogy Ebert itt persze már nem törődik a moziban
lévő egyéb nézőkkel, akik hangosan olléztak Bronson önbíráskodása láttán.
Ellenben kapunk tőle ilyen mondatokat, mint „Michael Winner, hát Winner olyan
jól rendezi az akciójeleneteket.”
Ebert szánalmas
patriarchális megközelítésére egyébként a „Visszafordíthatatlan” című francia,
művészfilmnek álcázott exploitation-filmről szóló írása a legjobb bizonyíték. A
történet ugyanaz: Monica Belluccit megerőszakolják, Vincent Cassel brutális
bosszút áll. Ebertnél itt már nem veri ki a biztosítékot az erőszak ábrázolása
- pedig van egy közel tíz (!!!) percig tartó erőszakolás -, és a négyből három
csillaggal jutalmazza a botrányművet. Ja, hogy itt a férfi áll bosszút? Igen,
igen - bólogat Ebert. A férfi cselekedjen, a nő üljön otthon a konyhában a
fakanál mellett, nevelje a gyereket (ha van), időnként sírjon egy sort
látványosan. Ha meg szexuális sérelem éri, vonuljon vissza.
De hogy valami,
kritikusoknál sokkal értelmesebbről is szó essen, az „I Spit…” szintén a
korukat bőven megelőző filmek közé tartozik. Sokan szerintem csak egy egyszerű
„rape and revenge” produktumot látnak benne, de Meir Zarchi műve messze több
ennél. Szól a kiszolgáltatottságról, a lelkierőről, az ember állati
természetéről, a férfi-nő hierarchiáról és a legfontosabb: az ember, a
nagyvárosi ember elveszettségéről a természetben. Egyértelműek a kapcsolódási
pontok az 1972-es „Gyilkos túra” (Deliverance) című, több Oscarra is jelölt
John Boorman-drámához. Boorman négy városi hőse azt hiszi, erősebb a
természetnél, a folyónál. De a kenus kirándulás rémálommá változik, a természet
elsöprő erejét pedig az emberi brutalitás tetőzi be a két helybéli alakjában,
akik sokkoló képekben tesznek erőszakot egyikükön. Zarchi írónője alig várja,
hogy nyugalomban írhassa könyvét, első dolga a zöldben, hogy levetkőzve a
folyóba ugorjon, és élvezze azt (a vizet, a csendet, a madárcsicsergést), amit
a nagyváros zajában lehetetlen. A természet azonban itt is visszavág: érdemes
megfigyelni, hogy miután Jennifer elszenvedi az első erőszakot, a négy fickó
érdeklődése némileg lelohad, inkább csak visszamaradott társuk cukkolásával
vannak elfoglalva. Ekkor az írónő elsétál, és ha nem ott lenne, ahol, csak
felemelné a telefont, vagy segítségért kiáltana. Ehelyett azonban csapdába
esik: tájékozódás nélkül bolyong az erdőben, nem találja a hazautat, és ez
újabb lehetőséget ad a négy férfinek, hogy játszi könnyedséggel elé kerüljön (a
négy férfi mindegyike természetesen ugyanolyan könnyen tájékozódik az erdőben,
mint a „Gyilkos túra” két helybélije. Az „I Spit…” viszont még egy lapáttal
rátesz, hiszen a mind a négyükről tudjuk, kicsoda, normális foglalkozásuk és
családjuk van). Jennifer ekkor egyértelműen a természet áldozata is, hiszen
tévelygése miatt kényszerül elszenvedni az újabb és újabb erőszakot, és kerül
olyan helyzetbe, hogy egyetlen centiméterre, egy késpengényire van a haláltól.
Az írónő irtózatos bosszúja
tökéletesen megindokolt: nincs bíróság, amely ítéletével bármennyire is
kárpótolni tudná Jennifert, aki csak egy félkegyelmű tétovaságának köszönheti
az életét. De mivel a négy fickó azzal védekezne (és később védekezik is), hogy
a nő provokálta őket kevés öltözetével és kihívó magatartásával (Jennifer
bikiniben napozott egy függőágyban háza előtt), lehet, hogy az embertelen
erőszakot a bíróság egy ejnye-bejnyével elintézné.
Egyáltalán nem nevezném
Zarchi filmjét öncélúnak. Minden fontos eseményt dokumentál a kamera, de nem
kéjeleg, és az erőszak utóhatásaira ugyanolyan mértékben kíváncsi. Zene
egyáltalán nincs, és ez is a dokumentumfilm-jelleget erősíti. Az alakítások
nagyon jók, a négy erőszakoló teljesen hiteles, tipikusan a minimális
iskolázottságú ösztönlényt testesítik meg, akik a (számukra) unalmas vidéki
életüket szívesen feldobják valamilyen - akár szexuális - mókával. Camille
Keaton emlékezetesebb már nem is lehetne: pár évvel korábban mint a zavart
Solange bolyongta bele magát a memóriánkba, itt pedig egy fizikálisan és
pszichésen is kimerítő szerepet old meg hibátlanul. Zarchi egyébként megtörtént
eseményekre alapozza filmjét, elmondása szerint egyszer egy parkban egy
meztelen, megerőszakolt nővel találkozott, akit ezután a rendőrségen még
borzalmasabb adminisztratív procedúrának vetettek alá. És hogy az „I Spit on
Your Grave” is dicsőíti az önbíráskodást? Vajon mások mit tettek volna az adott
helyzetben Jennifer Hills helyében? Vajon manapság nem tucatszámra készülnek
Hollywoodban az önbíráskodó hősökről szóló filmek, amelyek dollármilliókat
hoznak a gyártó stúdióknak? Vajon miért lett világsiker a „Bosszúvágy”, és
vonzott négy folytatást maga után? Napjainkban is aktuális probléma-e az „I Spit
on Your Grave” által bemutatott történet? Szerintem nagyon is.
A dvd az Elite Entertainment
millenniumi kiadása, melyen 5.1-es hang, anamorf szélesvásznú kép, valamint
rajongói és rendezői kommentár is található. Az extrák nagy része szöveges, és
valahogy a körítést tekintve többet várna az ember - mondjuk legalább egy
Camille Keatonnel készült interjút. De mindenkit megnyugtatok, Roger Ebert
személyes élményei a filmmel kapcsolatban innen sem hiányozhatnak.
Végeredmény. A női önbíráskodás alapfilmje erős idegzetűeknek
A film: 10
pont
A dvd: 8
pont