2014. január 16., csütörtök

Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)


Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)


Véget ér a „The Perfume of the Lady in Black” című film, és olyat csinálok, amit eddig még soha: újból elkezdem nézni. Elölről. Minden egyes jelenet minden egyes mozzanatára figyelek. Figyelem a tárgyakat, a mellékszereplőket - az első megtekintés megtanította, hogy mindennek, a legapróbb részletnek, az összes elhangzó mondatnak jelentősége van. A történet nem túl bonyolult, hősünket Silvia Hachermannek hívják, egy kémiai laboratóriumban dolgozik, négy hónapja van egy ígéretes kapcsolata a jóképű Roberto személyében, és úgy tűnik, az elég sok traumatikus élményt tartalmazó gyermekkorát is sikerül lassan végképp maga mögött hagynia érzelmileg. De aztán történik valami.

Silvia elkezd hallucinálni. Látja saját magát gyerekként, amint a nyílt tengeren hajózó apja után vágyakozik, látja anyját, amint összeáll egy idegennel és látja azt is, ahogy anyja életét veszti. Silvia próbál megszabadulni vízióitól, igyekszik egyre gyakrabban együtt lenni Robertóval (munka helyett még teniszezni is elmegy vele, és annak barátaival), de keresi a baráti kapcsolatot az egy emelettel feljebb lakó Francescával, és az apáskodó idős szomszéddal, Rossetti úrral is.





A helyzet azonban egyre rosszabbra fordul. A hallucinációk sűrűbbé válnak, és egyre gyakoribb előfordulásukra egyszerűen nincs magyarázat. Főhősnő furcsa látomásokkal? „Images” Robert Altmantól? „Rosemary gyermeke” Polanskitól? Van benne valami (pláne, ha a rövid, szőke hajakra gondolunk, mint közös pontra). Francesco Barilli rendező azonban valami egészen elképesztő újítást hajt végre a filmjében. Sokáig Mimsy Farmer csodálatos alakításában gyönyörködhetünk, aki tökéletesebben már nem is bújhatna a talajt a lába alól egyre jobban elvesztő Silvia bőrébe. Aztán a víziók következnek, amelyeket Barilli nem hatásvadász módon, mégis rendkívül ijesztően valósít meg. A film végén pedig - mivel mégiscsak horrorfilmről van szó - vannak halálesetek is, amelyek azért kellően véresen vannak tálalva. Normálisnak tűnő nő, aki hallucinálni kezd, kis ijesztgetés, néhányan a mellékszereplők közül meghalnak, kellemes kis horrorélmény volt, a rendező szép, korrekt munkát végzett, kész, ennyi. A cikk vége. De nem.

Mert van még egy befejező jelenet is, amelytől azt hiszem, úgy ki fogja rázni a hideg még a legedzettebb horrorrajongót is, hogy azt megemlegeti. Ez a jelenet egy rendkívül sokkoló jelenet, és a sokkoló mellett másik tulajdonsága az, hogy általa rájövünk, hogy néztünk, de nem láttunk semmit. A szemünk előtt ugyanis az eltelt száz percben két film pergett le. Két film, amelyből csak az egyiket láttuk, a másikat viszont nem vettük észre (ez főleg Barilli zsenialitását dicséri). A stáblista után a néző csak ül, és elkezd gondolkodni, hogy mit is látott. És egyre több dolog kezd beugrani, kezd minden apró részlet előtörni a mélyből, és jelentést nyerni: a második film is életre kel. De talán mondanom sem kell, hogy a második megnézés után is újabb kérdések fognak feltolulni, miközben sokra választ is kapunk. És ezalatt bizony az történik, ami sejthető: a „The Perfume of the Lady in Black” lassan, de biztosan, kitörölhetetlenül beleégeti magát az agyunkba. Örökre.

Az inkább pszichohorror, mint giallo (de azért még bőven annak is nevezhető) Perfume dvd-kiadását a Raro Videónak köszönhetjük. Olasz, angol hang, angol felirat, remek képminőség, szűk félórás interjú Barillivel, akinek nem lehetünk eléggé hálásak ezért a mesterműért.

Végeredmény: Egy igazi gyöngyszem a hetvenes évekből

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont


I ragazzi del massacro/Naked Violence (1969)


I ragazzi del massacro/Naked Violence (1969)


Problémás, idejük nagy részét kisstílű bűnözéssel töltő fiatalok az esti iskolában ülnek, amikor hirtelen előkerül egy üveg ital. A lötty hatására mindenki bepörög, ennek pedig a fiatal tanárnő látja kárát: az ifjak szemvillanás alatt rávetik magukat, megerőszakolják, majd megfullasztják a tanári kar képviselőjét. A rendőrség mindenkit begyűjt, majd megkezdődik a gyanúsítottak kihallgatása. A suhancok védik egymást, mindent letagadnak és az italra fognak. Vajon ki csempészte be az italt a tanterembe? Lehet, hogy volt még más is a helyiségben, és ez a valaki gyilkolt?

Fernando Di Leo rendező Giorgio Scerbanenco regényét filmesítette meg, és ügyelt rá, hogy műve - a krimi szálai mellett - bőségesen vessen fel valós társadalmi problémákat is. Kimerítő látleletet kapunk a kor fiatal bűnözőiről, akik drogoznak, isznak és munkanélküliek, de lopásokból azért fenntartják magukat. A film hosszas kihallgatási jelenetekkel indul (a központi bűntényt a főcím alatt láthatjuk), és ekkor elég nehéz elképzelni, hogy a szcenárió mozgalmasabbra vált a későbbiekben. De így történik, és a befejezés már kézitusa a javából a főrendőr (Pier Paolo Capponi) és a főgonosz között.


Vannak sajna hibák is Di Leo filmjében, de a pozitívumok azért némileg többen vannak. Kezdjük az előbbiekkel: a túl sok dialógus néha ellaposítja az eseményeket; Susan Scott kétségkívül látványos jelenléte feleslegesnek tűnik, valószínűleg csak azért került be, hogy legyen egy női szereplő is. Kissé hihetetlen az egyik fő motívum is, nevezetesen hogy egy nyomozó szimplán magához vesz lakásába egy gyanúsítottat, és erre még főnökei is áldásukat adják. Végül talán még annyi, hogy a bevezető, párbeszédek sokaságával tűzdelt jelenetek és az utolsó húsz perc mozgalmassága nem biztosítanak egyensúlyt a filmnek. A legfőbb pozitívumunk a végső flashback, amelyet Di Leo bravúrosan old meg, és rendkívül ijesztően is egyben. A stábra sem lehet különösebb panasz, a fiatalok (akik állítólag a valós életükben is problémás srácok voltak) jól helytállnak, bár az egész produkciót Capponi zsaruja viszi a hátán. Scott feleslegességét már említettem, a szociális munkásként a szkriptbe berángatott hölgy időnként szépen mosolyog, oszt ennyi.
Tulajdonképpen igazából egyszer nézhető Di Leo „Naked…”-je, de így a „jó” kategóriájában foglal helyet. Ha bűnügyi történetbe oltott társadalmi problématengert akarunk mindenáron látni, akkor jó helyen járunk.

A dvd a Raro Video kiadványa, az extrák között két dokuval, fotógalériával. A hang olasz-angol, de van angol felirat is. A hátsó borítóra kiválogatott képek kivétel nélkül a lemeztelenített tanárnőt ábrázolják, mintegy exploitation-jelleget kölcsönözve a filmnek, de mint említettem, erről szó sincs.

Végeredmény: Krimibe fojtott társadalmi dráma Di Leo módra

A film: 6,5 pont
A dvd: 9,5 pont



I frati rossi/The Red Monks (1988)


I frati rossi/The Red Monks (1988)


Nagy ház nagy kertjében sétálgat egy férfi, amikor egy lefátyolozott nővel találkozik. Udvariasan elbeszélget vele, majd már a házban egy újabb nőt lát meg, aki meglepő módon ruhátlan, és a ház alatt lévő katakombái felé tart. A férfi követi, ami nagy hiba: a nő egy méretes karddal lecsapja üldözője fejét. Hogy mindez miért történt? A választ 50 évvel korábban kell keresni, amikor a ház akkori ura új feleséget hozott haza. A vörös csuhás szerzetesek azonban markukban tartották az újdonsült férjet, és megparancsolták neki, hogy feleségét áldozza fel nekik…




A „Lucio Fulci presents” nevezetű felütés a film elején még biztató lehet, mint ahogy az is, hogy adva van egy rejtélyes ház, néhány ijesztő csuhás alak (ku-klux klán vörös kiadásban) az alagsorban és Lara Wendel (Maladolescenza, Tenebre). A folytatás azonban… maradjunk annyiban, hogy aki abban reménykedett, hogy a nyolcvanas évek végén az olaszok még gyártottak színvonalas misztikus horrorfilmeket, az ebben ezt a filmet látva erősen kételkedni fog. Lassan, nagyon lassan bontakozik ki a cselekmény, ami ráadásul nagyon vékony, így jobb híján azzal kell beérnünk, hogy szereplőink kóvályognak a házban, néha letalálnak a pincébe, majd úgy 20-25 percenként vörös kámzsás fickók villannak be a képbe, kardot tartanak a kezükben, és szigorúan néznek, bár ez utóbbi nem látszik az aránytalan csuklya miatt. A férfi főszereplő, Gerardo Amato csak egy ideig tudja a hátán vinni a filmet (úgy körülbelül 20 percig), aztán ő is egyre egyhangúbb lesz, mint ahogy - szomorú kimondani, de így van - Wendel sem művel semmi extrát a másfél óra alatt. Egyedül a zenét lehetne méltatni, mivel az egészen hangulatos, de sajna az események (illetve azok hiánya) gyorsan azt is magukkal rántják az egyhangúságba. Marad még ezeken kívül egy műpók, amelyet már a The Beyond-ban is bevetettek évekkel korábban… Frusztráló darab a „The Red Monks”, hiszen az alapanyaggal sok mindent lehetett volna kezdeni, de Gianni Martucci rendezőnek csak ennyire futotta, újabb szöget verve az olasz horror koporsójába.

Végeredmény: kései misztikus horror Olaszországból nagyon kevés misztikummal és horrorral

A film: 4 pont



Humanoids from the Deep (1980)


Humanoids from the Deep (1980)


A helyszín egy kis amerikai halászfalu: mindenki éli az életét, az emberek halásznak, békés családi életet élnek (bár a haragosok időnként azért bevernek egymásnak egyet-kettőt), vagyis senki sem sejt semmi rosszat. Ez nagy hiba, ugyanis egy napon elkezd hullani a falu lakossága. A gyilkosságokat különös lények követik el, melyek békatesttel rendelkeznek, de két lábon járnak, és a víz mélyéről jönnek elő. Az emberek kénytelenek felvenni a harcot a vérszomjas gyilkológépekkel…

Igazából nem nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy a „Humanoids from the Deep” ijesztőbb, vagy viccesebb-e. Egyértelműen az utóbbi, hiszen néhány jeleneten jókat lehet kacagni, annyira trash-kategóriát képvisel. A legfőbb bűnös abban, hogy a dolgok a trash szintjéig süllyednek, véleményem szerint nem más, mint Rob Bottin, aki az alienek kinézetéért volt felelős. Bottin mélyvízből előtántorgó lényeinek unalmas, széles feje és vicsorgó fogsora van, de ez még elviselhető lenne, ha nem látnánk a test (a jelmez) többi részét. Idétlenül kaszáló kéz, ritka bénán tántorgó, hosszú, pipaszár lábak… röhejes, hogy egy darab szóval jellemezzem. Az igazi trash-feeling pedig akkor kopogtat be, amikor a fejveszetten futkosó, menekülő emberek közül ezek a szinte mérhetetlenül alacsony sebességgel somfordáló alienek egyre többet kapnak el. Néha az lehet a néző érzése az utolsó húsz percben, hogy néhány ember a lakosság soraiból már megmenekült, de aztán mégis visszafut a lények karjai közé, hogy nagyobb legyen a „tömegjelenet”. De végeredményben ne legyünk igazságtalanok, trashnek jó kis trash Barbara Peeters filmje (már ameddig ő rendezte). Vannak egész jellemes szereplők, a cselekmény a bevált mintákat követve, de gördülékenyen halad előre, van vér dögivel és van egy csomó cici is, melyeknek szerepeltetése egyébként Roger Corman producer ötlete volt. Corman meztelenség nélkül állítólag unta az egészet, ezért szólt Peetersnek, hogy márpedig cici kell a nézőknek. Peeters fellázadt, de vesztére, nemsokára már mehetett is a munkakönyvéért. Így alakult ki a lények fiatal, szexis női testek iránti hevülete, amely a film végére teherbe ejtésig fokozódik.
A lényeket a kaszkadőrökre bízták Cormanék, de ezzel is baj volt: a stunt személyzetnek az égvilágon semmi kedve nem volt a jelmezekbe bújni, ezért erre külön kellett statisztákat szerződtetni. A cuccok közül teljesen egy darab készült el, kettő csak részben, ezeket a stáb próbálta valahogy oldalról, vagy messzebbről felvenni. 



Az utolsó 20-25 perc mindenesetre be fog vonulni a trash történelmébe (már ha eddig nem tette meg): a halászfalusiak zenés-táncos-szépségkirálynős estet rendeznek, de a lények a mélyből nem nézik ezt jó szemmel, és alaposan szétzavarják/legyilkolásszák a mulatozni vágyók egy részét (a többiek meg, mint mondtam, bár megmenekülhetnének, visszafutnak a lények kezei közé). Van itt minden, vérfröcskölés, futkosás, sikoltozás, alien-sivítozás, kislányka bajból kimentése, régi haragosok újbóli egymásra találása (holott korábban ezek ketten még azt tesztelték egymáson, hogy egy-egy ütés nyomán mennyire vérzik a másik orra), kikötő felgyújtása, szépségkirálynőről melltartó lény általi leszaggatása és még sokan mások. Jó szórakozást mindehhez…

Végeredmény: Vicces lények, vicces film - az egész egy nagy vicc

A film: 3,5 pont
Mint trash: 10 pont



Hívatlanok/The Strangers (2008)


Hívatlanok/The Strangers (2008)


Kristen és James egy csalódást keltő éjszakán egy vidéki házba autózik. A pár itt akarja megemészteni, hogy James hiába kérte meg szerelme kezét. Nemsokára furcsa zajok, és kopogás hallatszik kívülről; először egy női alak zörget be, mondván keres valakit, majd kicsivel később két másik idegen is csatlakozik hozzá. Ekkor azonban már nyilvánvaló a szándékuk: álarcban vannak, és terrorizálni kezdik a halálra rémült párt. A három álarcos szándéka egyre egyértelműbbé válik, meg akarják ölni Jamest és Kristent, akik csak átmenetileg tudják saját házukban elbarikádozni magukat…

Bryan Bertinóval igazán csak egy bajom van. Bryan barátunk azt hitte, hogy a Föld nevű bolygón rajta kívül még senki nem látott horrorfilmet, ezért úgy gondolta, hogy ha mélyen belenyúl a klisés vödörbe, és csak és kizárólag annak tartalmával megtölt egy szűk másfél órát, akkor azt mindenki, aki végignézte olyan eddig soha nem látott, eredeti, sziporkázóan új ötletekkel teli alkotásként fogja megőrizni emlékezetében, hogy a műfajból már nem is lesz kíváncsi másra. De sajnos nem ez a helyzet, láttunk már éppen elég horrort ahhoz, hogy megállapítsuk, Bertino hívatlanjai alatt az eredetiségmérő mutatója nem leng ki egy millimétert sem. Bertino ütemterve egyszerű volt: teljen el 15-20 perc a két karakter megismerésével, utána pedig jöhetnek az álarcosok és a kibírhatatlan izgalom. A tervbe viszont hiba csúszik, mivel az első negyedóra szánalmasan önismétlő és gyenge melodrámázás, az izgalom pedig csak nem jön, nálam speciel azért, mert folyamatosan a fejemet kellett fognom a logikai hibák, és a két főszereplő bugyutasága miatt. Mikor a pár élete már végveszélyben van, Jamesnek például az a remek ötlete támad, hogy barátnőjét a lakás ajtajában hagyva elkezd felkutatni egy özönvíz előtti, még Noé apánk által használt rádiót a csűrben. Álarcos támadók fenyegetnek, barátnőd már a maradék hangszálait is elsikoltozta? Semmi gond, hagyd csak magára, attól biztos nyugodtabb lesz. De hogy a barátnőt se hagyjuk ki, neki olyan jó szokása van, hogy az idegenektől fenyegetve érezvén magát a lakás nyitott, kivilágított (!) ajtajában áll meg a sötét környezetet fürkészni, gondolván, ha őt az álarcosok díszkivilágításban látják rejtekükből, akkor talán ő is észreveszi őket. 



És még bőven akad a vászonról/képernyőről áradó idiotizmusból, de James puskával és töltényekkel való bénázását inkább nem részletezném, mint ahogy azt sem, ahogy látogatóba érkező barátjuk - autója szélvédőjének beszakadása után - annyira elmebeteg, hogy egy olyan lakásban hallgatózik, és próbálja megtalálni James és Kristen kettősét, amelyben hangosan üvölt a lemezjátszó, de neki a világért sem jutna eszébe azt kikapcsolni.
Igazán azonban nem is a logikai és egyéb buktatók fájnak a leginkább (mert hát elsőfilmes rendező-írónál ez elég gyakori tünet), hanem az, amennyire az egyébként nem rossz képességekkel rendelkező Bertino a nézőit taksálja. Konkrétan semennyire. Mi kell a horrorrajongóknak? - tűnődött el Bryan barátunk, és csupán annyira jutott, hogy klisék, klisék és megint klisék. Ennek megfelelően a „Hívatlanok” nem más, mint egy nagy kliségyűjtemény. Látunk valakit a távolban, majd újra odanézünk, de már nincs ott, és ez vagy ötször megismétlődik - istenem, de eredeti. Lány menekül, de elesik, persze az egyik lába használhatatlanná válik, így jöhet a manapság oly divatos „egy lábon ugrálva plusz laposkúszásban menekülök a csúnya bácsik elől” című jelenet, itt extra hosszú kiadásban. Lány bebújik redőnyös szekrényajtó mögé, onnan figyeli az egyik, állandóan asztmásan szuszogó álarcost (az úriember biztos elfelejtette, hogy nem Darth Vader maszkjában van). Akivel együtt néztem a filmet, mély horkolásából feléledve (és számból kivéve a szót) megszólalt: „egy álarcos mindjárt benéz közeliben a redőnyön, akkor, amikor a Liv Tyler (mert hogy ő sikoltozik Kristen szerepében - a szerk.) éppen kinéz, és hangos csörömp fogja kísérni a jelenetet”. És szinte hihetetlen, de Liv Tyler kinéz, és ekkor egy álarcos bámul be hirtelen a redőny résein, öt pont egyben biztos jól dübörgő hangeffekt kíséretében. Egy kitalálhatatlan, megjósolhatatlan jelenet az örökkévalóságnak, a filmtörténelem sokat öregedett és nyert véle.

Bertino pedig abban a tudatban van, hogy ő valami elképesztő, eredeti és igaz történetet vitt vászonra, ezért filmje elejére még azt is odabiggyeszti, hogy „igaz történet alapján”, és még egy kis bűnözési statisztika is emeli a hangulatot. Ehhez képest direktorunknak még az elvileg tökéletesen működőképes utolsó jelenetet is sikerül tönkretennie egy, még a korábbiaknál is jobban lekoptatott, ostoba sokkeffekt segítségével.
Megmondom őszintén, én a történetváz alapján egy nagyon izgalmas, intelligens pszichohorrort vártam jókora klausztrofóbiával, és normálisan megírt karakterekkel. Sajnos mindennek az ellenkezőjét kaptam; a rengeteg energia ismét elment egy olyan film készítésére, amely (ígéretes alaphelyzetét leszámítva) egyszerűen semmi újjal nem gazdagítja kedvenc műfajunkat.

Végeredmény: Az "Ils" (Them) gyenge és klisés remake-je

A film: 3 pont



Hitler különleges vonata/Train spécial pour SS/Hitler’s Last Train (1977)


Hitler különleges vonata/Train spécial pour SS/Hitler’s Last Train (1977)


Ingrid Schüler, elkötelezett náci (mellesleg énekesnő is), azt a feladatot kapja, hogy állítson össze egy színtiszta germán lányokból álló osztagot, szálljon velük vonatra és szolgálja ki minden téren az elcsigázott náci tiszteket, és frontról hazatérő katonákat. A vonat mindeközben zakatol előre, és előfordul, hogy olyan területre ér, ahol sok a partizán. Közeleg a háború vége, a nácik között egyre több az áruló(nak hitt) tiszt, de az amerikaiak sincsenek már messze…

Annak, akinek volt szerencséje az „Elsa Fräulein SS” című darabhoz, elég sok dolog ismerős lesz ezt a náci horrort nézve. A stáb, a történet, a beállítások nagy része megegyezik és talán a vonat is, bár arra nem mernék megesküdni (egy ízben még hazánk vasúthálózata is szóba kerül). Sajnos a különleges vonat nem túl kemény film (ráadásul az „Elsa” korbácsolását sem ismétli meg), a szadizmus kimerül egy kis térdre fektetős náspágolásban, körbe-körbe lovacskáztatásban és egy nevetséges nemi erőszakoló jelenetben. Szex ellenben sok van, de ennek sem vesszük túl sok hasznát, hiszen a hölgyek távol állnak bármiféle attraktivitástól, az egy szem szépség, a Grétát alakító Sandra Mozarowsky (aki egyébként kicsivel később öngyilkos lett, holott nagy karrier várt volna rá) pedig valahogy egy nácinak és partizánnak sem tűnik fel, így ő minden jóból kimarad. Az Ingridet játszó Monica Swinn sem egy Aphrodité, de legalább a többiekkel ellentétben tud színészkedni egy keveset (na nem sokat). A náci tisztek szinte egy az egyben megegyeznek az Elsában látott színészgárdával, csak itt jóval kevesebb szerepük van.


Szóval, mint mondtam, a szadizmus kevés (sőt, minimális), ellenben van egy rakás háborús akciójelenet, amely jó szokás szerint máshonnan lett tárgyalt filmünkbe ollózva. Tankok és gépfegyveresek lövik egymást pár percig, aztán visszatérünk a vonatra. A film végén viszont van egy olyan akciójelenet is, ahol szereplőink lövik egymást (németek és partizánok), tehát nem összeollózott, hanem leforgatott képsorokat látunk, de ebben sincs sok köszönet, mert leginkább a dilettantizmus a jellemző rájuk. A szereplők lőnek, mint a fene, időnként el is találnak valakit, de az illető úgy csuklik össze, hogy golyó(k) ütötte nyomot még véletlenül sem látunk rajta. Mások rémesen bénán a nyílt terepen fekszenek/lőnek, ahelyett, hogy fedezéket keresnének, megint mások meg minden átmenet és ok nélkül egyszer csak elkezdenek futni - na jó, sietni - a nyílt mezőn, aztán persze a halálba csodálkozzák magukat, hogy jó célpontot nyújtva beléjük eresztenek egy sorozatot.
De mindezen csak jót nevetnénk (bár ezt így is megtesszük), ha előtte valami emlékezetes keménykedéssel öregbítené a különleges vonat a náciploitation műfajának hírnevét. De nem teszi - és sajnos Patrizia Gori sem bukkan fel egy percre sem…

A dvd a nemrég Hollandiában a Video Film Express által piacra dobott 6 lemezből álló „Nazi Cult Collection” része. Helyenként rossz a képminőség, ami azért elmegy, angol hang, holland felirat. Ha jól emlékszem, a „Hitler különleges vonata” azon kevés náci horror egyike volt, amely anno hazánkban is megjelent vhs-en (Alain Payet rendező álnevével, James Gartnerrel), ha minden igaz, a jó öreg Hungarovideo jóvoltából.

Végeredmény: Meglehetősen dilettáns náci horror

A film: 3 pont
A dvd: 7 pont



2014. január 12., vasárnap

I Spit on Your Grave aka. Day of the Woman (1978)


I Spit on Your Grave aka. Day of the Woman (1978)


A "Cannibal Holocaust" hírnevéhez fogható botrányfilm? Tessék, íme az „I Spit on Your Grave”: Jennifer Hills első regénye megírásához nyugalomra vágyik, ezért a zöldbe, egy kis vidéki házba vonul vissza. Nem sejti, hogy nemsokára a poklok poklát kell kiállnia köszönhetően négy közelben lakó férfi megjelenésének, akik rátámadnak és megerőszakolják. A csoportos erőszak után a négytagú társaság az enyhén szólva is retardált Matthew-ra bízza, hogy szúrja le a kábult írónőt, de az végül ezt nem teszi meg - így sor kerülhet Jennifer bosszúhadjáratára, amely kegyetlenségben ugyanúgy nem ismer határokat, mint az ellene elkövetett erőszak…

Nézem a filmet, és értetlenkedem. Meir Zarchi hírhedt exploitation-filmje felkavaró, nagyon brutális, mindemellett remekül megírt és játszott, a rendezéssel pedig szintén semmi probléma sincs. Mi okozta vajon azt a hihetetlenül magas fokú elutasítást, betiltást, gyűlöletet, amit ennek a produkciónak el kellett viselnie? Hiszen a bosszú megjelenítése a vásznon az egyik legősibb témája a filmeseknek szerte a világon, elég csak a nem is olyan régi Bosszú-trilógiára gondolni, de eszembe jut például a „Full Contact”, amelyben a főhőst agyba-főbe verik, de túléli, és visszatér egy kicsit vérengzeni. És hogy végleg tárgyalt filmünk közelébe érjek időben is, volt egy „Bosszúvágy” című Charles Bronson-darab 1974-ben, szinte teljesen megegyező történettel. Bronson karakterének feleségét megölik, lányát brutálisan megerőszakolják, ezért Bronson úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a törvényt, és egyik rosszfiút likvidálja a másik után. Michael Winner vérengzésére ömlött a pénz és a mozilátogató, és még Leonard Maltin is a négyből három csillaggal jutalmazta, miközben elhagyhatatlan fenntartásait is megfogalmazta (miszerint Winner manipulálja a közönséget, az eredeti regényt az alkotók teljesen átírták stb.). Még mindig értetlenkedem, hiszen ha a téma ugyanaz - valakit szexuális sérelem ér, és ezután véres bosszú következik -, akkor hogyhogy egyiknél csilingel a kassza, a kritikusok dicsérik, a másikat ezzel szemben betiltják, meghurcolják és pocskondiázzák? Az erőszak mennyisége nem lehet a probléma: a „Death Wish”-ben két nőnemű személyt is grafikusan bántalmaznak a film elején, az egyik bele is hal, Bronson karaktere pedig alapos söprést végez az alvilág soraiban. Jennifer Hillst többször is megerőszakolják, de ezek a jelenetek messze nem nevezhetők pornográfnak, a nő bosszúja pedig véres, de pár liter véren kívül mást nem látunk, a hírhedt kasztrálós jelenet pedig bravúrosan van megoldva: többnyire csak az áldozat kétségbeesett ordítozását halljuk, és Jennifer arcát látjuk, a „művelet” maga takarásban, effekt nélkül (a fürdővíz habjai alatt) történik.
Az évszámok is értetlenkedésre adnak okot, a „Bosszúvágy” 1974-es, tehát négy évvel előzi meg az „I Spit…”-et, amely ráadásul már könnyebben nevezhető posztvietnáminak (sőt), vagyis az amerikaiak valóságos erőszakkal való korszakos szembesülése után keletkezett.
Száz szónak is egy a vége, én egyetlen okot látok Zarchi filmjének elutasítására, és ez nem más, mint az USA (és vaskalapos kritikusi nemzedéke) patriarchális társadalmi felfogása. Nagy a gyanúm, hogy ha Jennifer Hillsnek a filmben feltűnne a bátyja/apja/szerelme, és az vérengzene az erőszakolók között, az „I Spit…” egyáltalán nem okozott volna ekkora botrányt. De Jennifer Hills maga gyilkol. És hogyan teszi mindezt? A saját eszközeivel, amelyeket nyugodtan nevezhetünk női eszközöknek: míg egy férfi valószínűleg golyót eresztene a gazfickó fejébe, addig az írónő kasztrál. Ezenkívül bedobja bájait is, a rosszfiúk újból feltámadó férfiasságára apellál, elcsábítja őket.
Nos, valószínűleg ez verte ki a biztosítékot a tengerentúlon: a nő ne cselekedjen, majd egy férfi megoldja helyette a problémákat. A nő szenvedjen, ha kell, de ne vegye a kezébe a dolgok irányítását. Ha Charles Bronson indul bosszúálló körútra, az rendben van, csak a családjáért teszi. De hogy egy nő négy férfit harcképtelenné tehet a legszörnyűbb módokon, az kész botrány, be kell tiltani, a kritikusoknak szidalmaznia kell, mert hova is lennénk, ha Jane/Stacy/Mary stb. e film alapján elcsábítana bennünket, aztán mondjuk amíg alszunk, szép gondosan kasztrálna?

Az „I Spit on Your Grave” szinte összenőtt azzal a ténnyel, hogy az amerikai kritikustársadalom oszlopos tagja, Roger Ebert mennyire gyűlöli, konkrétan a négyből nulla csillagot ad rá. Érdemes kielemezni az Ebert által leírtakat. Jól átolvasva az írást Ebert szinte teljesen híján van az érveknek. Leírja, hogy ő moziban látta a filmet, és olyan halk volt a kópia, hogy alig értette a dialógusokat (kit érdekel? Nyissa ki jobban a fülét, vagy most már dvd-n, 5.1-ben is megvásárolhatja). Ezután végtelen elemzést kapunk azokról, akikkel Ebert együtt volt akkor a vetítőteremben. Egy sokat tapasztalt illető például hangosan örömködött a megerőszakolós jeleneteknél, és Ebert - mint írja - legszívesebben odafordult volna hozzá, hogy „Ön undorító” (ismételten csak: kit érdekel? Kit érdekel, hogy ki ül a moziban Ebert mellett, és hogy az a valaki mit élvezkedik az éppen vetített filmen?). Amikor a film második felében Jennifer bosszúja látható, a hátsó széksorokból már a női nézők bravóztak, írja Ebert (a kritikus Úr ezek szerint új módszert fedezett fel: nézd a nézőt, és ez alapján ítéld meg a filmet. Kíváncsi lennék, hogy akkor ezek szerint ha a „Schindler listája” vetítésén egy neonáci társulat jönne izgalomba bizonyos jeleneteken, akkor Ebert Spielberg filmjét is a bőrfejek reakciói alapján ítélné meg? És akkor még a Bruno Ganz-féle „A bukás” bemutatóján felálló, buzgón heilhitlerező csoportosulásáról nem is szóltam).
Miután Ebert nagy nehezen befejezi a moziban helyet foglalók társadalmi, jellembéli és egyéb beható elemzését, azért a filmről is szól valamit. Lássunk csodát, a leggroteszkebb jelenetnek azt nevezi, amikor Jennifer a templomba megy, és tervezett bosszúja előtt bocsánatért könyörög Istenhez. A nyilvánvalóan hímsoviniszta Ebertnél úgy tűnik, ez már végképp túlfeszíti a húrt: egy nő, aki ahelyett, hogy tudomásul venné passzivitását, és helyét az amerikai társadalom soraiban, inkább cselekszik - és még vallásos is? Ebert groteszknek nevezi a templomi jelenetet, ezzel szemben véleményem szerint leginkább az a groteszk, ha elolvassuk a kritikus Úr „Death Wish”-ről szóló értekezését. Talán nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha leírom, hogy Ebert itt persze már nem törődik a moziban lévő egyéb nézőkkel, akik hangosan olléztak Bronson önbíráskodása láttán. Ellenben kapunk tőle ilyen mondatokat, mint „Michael Winner, hát Winner olyan jól rendezi az akciójeleneteket.”
Ebert szánalmas patriarchális megközelítésére egyébként a „Visszafordíthatatlan” című francia, művészfilmnek álcázott exploitation-filmről szóló írása a legjobb bizonyíték. A történet ugyanaz: Monica Belluccit megerőszakolják, Vincent Cassel brutális bosszút áll. Ebertnél itt már nem veri ki a biztosítékot az erőszak ábrázolása - pedig van egy közel tíz (!!!) percig tartó erőszakolás -, és a négyből három csillaggal jutalmazza a botrányművet. Ja, hogy itt a férfi áll bosszút? Igen, igen - bólogat Ebert. A férfi cselekedjen, a nő üljön otthon a konyhában a fakanál mellett, nevelje a gyereket (ha van), időnként sírjon egy sort látványosan. Ha meg szexuális sérelem éri, vonuljon vissza.




De hogy valami, kritikusoknál sokkal értelmesebbről is szó essen, az „I Spit…” szintén a korukat bőven megelőző filmek közé tartozik. Sokan szerintem csak egy egyszerű „rape and revenge” produktumot látnak benne, de Meir Zarchi műve messze több ennél. Szól a kiszolgáltatottságról, a lelkierőről, az ember állati természetéről, a férfi-nő hierarchiáról és a legfontosabb: az ember, a nagyvárosi ember elveszettségéről a természetben. Egyértelműek a kapcsolódási pontok az 1972-es „Gyilkos túra” (Deliverance) című, több Oscarra is jelölt John Boorman-drámához. Boorman négy városi hőse azt hiszi, erősebb a természetnél, a folyónál. De a kenus kirándulás rémálommá változik, a természet elsöprő erejét pedig az emberi brutalitás tetőzi be a két helybéli alakjában, akik sokkoló képekben tesznek erőszakot egyikükön. Zarchi írónője alig várja, hogy nyugalomban írhassa könyvét, első dolga a zöldben, hogy levetkőzve a folyóba ugorjon, és élvezze azt (a vizet, a csendet, a madárcsicsergést), amit a nagyváros zajában lehetetlen. A természet azonban itt is visszavág: érdemes megfigyelni, hogy miután Jennifer elszenvedi az első erőszakot, a négy fickó érdeklődése némileg lelohad, inkább csak visszamaradott társuk cukkolásával vannak elfoglalva. Ekkor az írónő elsétál, és ha nem ott lenne, ahol, csak felemelné a telefont, vagy segítségért kiáltana. Ehelyett azonban csapdába esik: tájékozódás nélkül bolyong az erdőben, nem találja a hazautat, és ez újabb lehetőséget ad a négy férfinek, hogy játszi könnyedséggel elé kerüljön (a négy férfi mindegyike természetesen ugyanolyan könnyen tájékozódik az erdőben, mint a „Gyilkos túra” két helybélije. Az „I Spit…” viszont még egy lapáttal rátesz, hiszen a mind a négyükről tudjuk, kicsoda, normális foglalkozásuk és családjuk van). Jennifer ekkor egyértelműen a természet áldozata is, hiszen tévelygése miatt kényszerül elszenvedni az újabb és újabb erőszakot, és kerül olyan helyzetbe, hogy egyetlen centiméterre, egy késpengényire van a haláltól.
Az írónő irtózatos bosszúja tökéletesen megindokolt: nincs bíróság, amely ítéletével bármennyire is kárpótolni tudná Jennifert, aki csak egy félkegyelmű tétovaságának köszönheti az életét. De mivel a négy fickó azzal védekezne (és később védekezik is), hogy a nő provokálta őket kevés öltözetével és kihívó magatartásával (Jennifer bikiniben napozott egy függőágyban háza előtt), lehet, hogy az embertelen erőszakot a bíróság egy ejnye-bejnyével elintézné.

Egyáltalán nem nevezném Zarchi filmjét öncélúnak. Minden fontos eseményt dokumentál a kamera, de nem kéjeleg, és az erőszak utóhatásaira ugyanolyan mértékben kíváncsi. Zene egyáltalán nincs, és ez is a dokumentumfilm-jelleget erősíti. Az alakítások nagyon jók, a négy erőszakoló teljesen hiteles, tipikusan a minimális iskolázottságú ösztönlényt testesítik meg, akik a (számukra) unalmas vidéki életüket szívesen feldobják valamilyen - akár szexuális - mókával. Camille Keaton emlékezetesebb már nem is lehetne: pár évvel korábban mint a zavart Solange bolyongta bele magát a memóriánkba, itt pedig egy fizikálisan és pszichésen is kimerítő szerepet old meg hibátlanul. Zarchi egyébként megtörtént eseményekre alapozza filmjét, elmondása szerint egyszer egy parkban egy meztelen, megerőszakolt nővel találkozott, akit ezután a rendőrségen még borzalmasabb adminisztratív procedúrának vetettek alá. És hogy az „I Spit on Your Grave” is dicsőíti az önbíráskodást? Vajon mások mit tettek volna az adott helyzetben Jennifer Hills helyében? Vajon manapság nem tucatszámra készülnek Hollywoodban az önbíráskodó hősökről szóló filmek, amelyek dollármilliókat hoznak a gyártó stúdióknak? Vajon miért lett világsiker a „Bosszúvágy”, és vonzott négy folytatást maga után? Napjainkban is aktuális probléma-e az „I Spit on Your Grave” által bemutatott történet? Szerintem nagyon is.

A dvd az Elite Entertainment millenniumi kiadása, melyen 5.1-es hang, anamorf szélesvásznú kép, valamint rajongói és rendezői kommentár is található. Az extrák nagy része szöveges, és valahogy a körítést tekintve többet várna az ember - mondjuk legalább egy Camille Keatonnel készült interjút. De mindenkit megnyugtatok, Roger Ebert személyes élményei a filmmel kapcsolatban innen sem hiányozhatnak.

Végeredmény. A női önbíráskodás alapfilmje erős idegzetűeknek

A film: 10 pont
A dvd: 8 pont



Historia sexual de O/The Sexual Story of O (1984)


Historia sexual de O/The Sexual Story of O (1984)


Egy amerikai fiatal, Odile egy szép napon borzasztóan unatkozik. Egészen addig olvasással múlatja az időt, amíg észre nem veszi, hogy a szemközti lakás ablakában egy párocska enyeleg. Amit lát, persze beindítja a fantáziáját, de még így is alaposan meglepődik, amikor a pár női tagja hirtelen megjelenik az ajtóban, és átinvitálja magukhoz harmadiknak. Miután a szó szoros értelmében is mélyre ható élményeket szerez, Odile-nek teljes lesz a bizalma a többnyire csak spanyolul beszélő párban. Nem sejti azonban, hogy a két szexéhes spanyolnak bizarr tervei vannak vele…

Az 1975-ös klasszikus sikere még a nyolcvanas évek elejéig is kitartott, ezért főnökei szóltak Jess Francónak, hogy legújabb erotikus filmjének címében ugyan szíveskedjen már a „Story of O” szókapcsolatot felhasználni. Franco azt gondolta, miért is ne, így elkészülhetett a „The Sexual Story of O”, amely - bár messze nem éri el a Just Jaeckin-féle feldolgozás színvonalát - egészen jól sikerült. Sikeres a főszereplő kiválasztása, Alícia Principe tűnik talán a legszebbnek a Franco-lánykák közül. Érdekesség, hogy Franco a dvd-n lévő interjúban - bár méltatja, hogy jó volt vele dolgozni - gyakran szimplán lehülyézi Principe-t, mondván minek állt össze ezzel-azzal (biztos a féltékenység beszélt Franco bácsiból).


Franco egyébként hű filmje címéhez, hiszen - ellentétben Jaeckinnel - nála a szex dominál, és csak a műve végén kapunk szadizmust és ütlegelést, bár azt elég brutálisan (és halálosan). Sajnos vannak repetitív jelenetek, amelyek megakasztják az amúgy sem nagy lendületet, és ennek oka igen egyszerű: a történet összesen három mondat. Francót ez nem idegesíti fel túlzottan, a szexjeleneteket nyújtja, ameddig lehet, az első jelenetsor eseményei pedig közel félórán (!!!) át tartanak. Franco az interjúban alaposan leszidja Jaeckin mesterművét, mondván a férfi főszereplő (Udo Kier) egy nagy passzív nulla, de Jaeckin is megkapja a magáét, mivel ő Franco szerint csak egy fotós, aki elég béna rendezőnek. Szerintem Franco filmje csak két dologban éri be neves elődjét, az operatőri munka hasonlóan kifogástalan, és a szexjelenetek messze-messze hosszabbak. De, mint írtam, ez utóbbi azért van így, hogy teljen az idő, és kijöjjön a másfél óra. Zene, színészek, rendezés területén egyértelműen Jaeckin „O”-ja a nyerő, mindazonáltal Franco erotizálása sem rossz, és Jesus bácsi filmográfiájának élmezőnyébe sorolandó.

A kettes számú gyűjtődobozból származó dvd képe egyszerűen tökéletes, mintha egy vadonatúj filmet néznénk. Az Anchor Bay más területen is kitett magáért, mert a már említett interjú (képbevágásokkal, filmrészletekkel) nagyon érdekes, a lemezre pedig még egy 5.1-es hangsávot is sikerült előállítani. Megvan az eredeti képarány is, van angol feliratunk és a mű vágatlan, annak ellenére, hogy a borítóra írt 103 helyett csak 90 percig tart.

Végeredmény: O története Franco-módra - megér egy pillantást

A film: 7,5 pont
A dvd: 8,5 pont



Egy kastély, két náciploitation - Helga és Nathalie (1977, 1978)

Egy kastély, két náciploitation - Helga és Nathalie (1977, 1978)

A hetvenes évek második felében valóságos sorozatgyártás indult a náci horrorokból. A fő téma a női foglyok kínzása, illetve a náci árulók kiszűrésére létrejött szexosztagok létrehozása volt, és bizony némelyik film irgalmatlanul brutálisra sikerült, de volt olyan is, amelyen helyenként el lehetett aludni. Utóbbi oka főként az volt, hogy több filmben is megegyezett a stáb, a történet jelentős része, a helyszínek. Miután a készítőknek az „Elsa Fräulein SS” és a „Hitler különleges vonata” után elege lett a vonatozásból, és a mozdonyfüst okozta folyamatos krákogásból, úgy döntöttek, hogy a kínozgatást inkább nem mozgó helyszínre viszik át. Például egy szép kastélyba; egy ilyen helyszínen forgatták például a

Helga, la louve de Stilberg/Helga, She Wolf of Spilberg (1977)


című náci horrort, amelynek története annyi, hogy Helga, a nagyon gonosz néni egy kastélyban szadizza a női foglyokat, különösen azokat, akik nem akarnak vele bemászni az ágyba. A szépséges, és állandó náci horror-szereplő Patrizia Gori szintén szabódik egy keveset, majd rájön, hogy Helga ágyában heverni jobb, mint egy koszos pincében, de végül szökésre szánja el magát. A film végén a jól megszokott lövöldözés következik néhány szakadt partizán és a kastély béna őrsége között, majd egy negatív(nak) szánt befejezés, ami igazából senkit sem érdekel, mert eddigre már a néző kidühöngte magát azon, hogy mennyire vér-, és kínzásmentes Patrice Rhomm direktor tákolmánya. 


Helga, a nőstényfarkas eléggé fogatlannak bizonyul e langyos másfél órában. Néhány fokkal jobb darab a

Nathalie rescapée de l’enfer/Nathalie: Escape from Hell (1978),


amelyben legalább egy keveset törődtek a sztorival. Az ebben a filmben még meztelenebb Patrizia egy orvos-ügynököt játszik, aki bekerül jól ismert kastélyunkba, ahol egy másik ügynököt kell megtalálnia. A célszemélyt a fogoly nők között kell keresni, akiket a veszedelmes Helga Hortz tart állandó rettegésben. A történet tűrhető, még egy kisebb csavar is van benne a megtalálandó fogoly kémnő személyét illetően. Jacqueline Laurent sem rossz, sátáni kacajával, fekete bőrszerkójával egészen emlékezetes. A filmet Alain Payet követte el, aki egy nap valószínűleg arra ébredt forgatás közben, hogy a kastélybeli náci orgia felvétele van soron, de neki semmi kedve az egészhez (lehet, hogy a prostikat játszó „színésznőket” egy stábon belüli buli után tévedésből korábban hazaküldték). Payet azért kétségbe nem esett, szépen előásta a „Hitler különleges vonata” vonatkozó jeleneteit, és beleollózta a „Nathalie”-ba. Egy pillanatig még szegény megboldogult Sandra Mozarowsky is feltűnik az orgia közepette egy kanapén ülve. Hátha másért nem is, már ezért érdemes volt leforgatni a különleges vonatot.


De nézzük a „Nathalie” pozitív oldalát: Gori sokat meztelen (bár a sztetoszkóp ritka bénán áll a kezében), van egy kis korbácsolás és aránylag jól pörögnek az események, még egy drámai befejezésre is futotta. A filmmel az a legnagyobb bajom, hogy még mindig inkább lightweight kategóriájú a témájához képest, és aki megnézi a trailerét, annak szinte felesleges magát a filmet megnéznie, mert a keménykedés, az összes exploitation-elem belefér (és benne is van!) ebbe a pár perces kedvcsinálóba.

A dvd nem rossz, a hatlemezes „Nazi Cult Collection” alkotói a „Nathalie”-hoz felkutatták az angol szinkront (nem értem, az amcsiknál miért nem jelent meg, a szép emlékű Xploitedcinema oldalán is csak a francia nyelvű változat volt kapható), a képminőség elmegy, a filmek - úgy tűnik - vágatlanok. 

Végeredmény: Butuska náci-horrorfilmek érdekes "technikai megoldásokkal" (...) 

A filmek: 4 és 5,5 pont
A dvd-k: 7 pont


Három norvég horror (2005-2008)


Három norvég horror (2005-2008)

Miközben hazánkba folyamatosan ömlenek az amerikai horrorfilmek (jobbára remake-ek és folytatások kétes színvonalú tucatjai), és nagyjából tudjuk, hogy a műfaj terén mit ügyködnek az angolok és a franciák, érdemes megállni egy pillanatra, és felkanyarodni a messzi Skandináviába, egészen pontosan Norvégiába. Az alábbiakban három norvég horrort veszek górcső alá; figyelem, az egyik a három közül igazi mestermunka.

A felsorolást azonban a

Hideg préda/Fritt vilt (2006)


című slasherrel kezdeném, amely érdekes helyszínt választ egy kis öldökléshez, a hófödte hegyeket, köztük egy magányos szállodával. Öt fiatal elindul, hogy „kisznóbordozza” magából a szürke hétköznapok feszültségét. A két lány, három fiú felállású társaság egyik tagja, egy Morten Tobias nevű a féktelen száguldozás közben nagyot esik, és a bal lába kissé felismerhetetlenné válik. Társai egy lakatlannak tűnő romos szállodához vonszolják, ahol azonban valaki gyilkolni kezdi őket. Mint látható, a felállás az amerikai slasher-mintára épít, egy csapat fiatal egy ismeretlen helyen véres halált hal. A megvalósítás is hasonló, ám Roar Uthaug író-rendezőnek sikerül karaktereket kreálnia üresfejű, szexista szövegeket adagoló, kutyát sem érdeklő, kanos egyetemisták helyett. Az események a szokásos mederben zajlanak, gyilkosunk elkezdi aprítani a népet (főként egy csákánnyal dolgozik), azok meg összevissza futkosnak a szállodában, amíg fel nem fedeznek egy-két dolgot a véreskezű ismeretlen múltjából. A történet minimális és kiszámítható (mint a slashereknél szokás), ellenben ami igazán figyelemreméltó, az az utolsó 20-25 perc. Ekkor remek tempóban, vérprofin és nagyon izgalmasan gördül előre a cselekmény, kellően gonosz dolgokat láthatunk, ráadásul szerencsénkre a legjobb alakítást nyújtó ifista marad meg a végére. Uthaug - csak hogy neki is meglegyen a maga öröme - még egy kis „Ragyogás”-tisztelgést is elhelyez filmjében, amelyről elmondható, hogy igen színvonalas kis slasher, örömteli módon kevés klisével (bár kevés eredetiséggel is).



Nem késett soká a folytatás sem, az eredetihez képest meglehetősen túlbonyolított című

Hideg préda 2./Fritt vilt II (2008)


ugyanott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző elejtette. A helyszín ezúttal javarészt egy kórház, ahol főhősünknek újra szembe kell szállnia a csákányos gyilkossal, aki ezúttal értelemszerűen a kórház nem túl népes személyzetét kezdi tizedelni. A film felvezetése ugyanolyan „elmegy”-kategória, mint az előzményé, de a nagy különbség az, hogy amíg az első rész ezután egyre jobb lett, addig a folytatás egy nem túl meredek, de mégis csak lejtőre áll, és elindul lefelé. Abba most inkább nem megyek bele, hogy csákányolónk milyen gyermeteg forgatókönyvi húzások miatt áll ismét talpra (mondjuk muszáj volt valahogy felébreszteni, hiszen akkor nincs film), de az sajnálatos, hogy a szkript kezdetben jórészt tengerentúli ijesztgetéssel próbál operálni (valaki hirtelen ott áll adott szereplőnk mellett egy böhöm hangeffekt kíséretében, és ettől persze meg kéne ijednünk), másrészt a produkció második felére az erősödő ötlettelenség a jellemző. A „Hideg préda 2.” ekkorra egy Halloween 1-2./A bolygó neve: Halál/Ragyogás-keverékké változik, vagyis az eredetiség utolsó szikrái is kihunynak. A „második rész-kórház”-felállás már a Halloween-sorozatnak sem jelentett túl sok jót, és ez így van itt is. Főhősünk a fináléra mintegy Ripley-vé lényegül át, Mats Stenberg rendező pedig - az első rész nyomdokain - annyit tiszteleg Kubrick Ragyogása előtt (egyébiránt teljesen feleslegesen a sztoriba belenyomott Daniel nevű fiúcska, kubrickos kameramozgatás stb.), hogy szinte görcsbe áll a karja. E keverék kotyvasztása közben meg olyan blődségek is becsúsznak, mint például az, amikor a nagy nehezen életben maradt nővérke végre összetalálkozik főhősünkkel, majd azonnal közli is vele, hogy váljanak szét. Bravó. De az sem éppen túl logikus, amikor ugyanők megbeszélik, hogy kimentik a kórházból a betegeket, fogják a „ragyogó” gyerkőcöt és viszik kifelé, de az idős, állandóan a mosdó felől érdeklődő néniről viszont lazán elfelejtkeznek, ahogyan - egy poéntól eltekintve - a film is. A szkript, úgy tűnik, itt a hazánkban 2010 tavasza óta honos elvet tette magáévá, miszerint aki nyugdíjas, az nyugodtan pusztuljon. Na mindegy.



Összességében egy túlsietett, egyre erőtlenedő-ötlettelenedő folytatás ez, melynek utolsó puskalövése talán megszabadít minket egy harmadik résztől, amelynek persze örülnék abban az esetben, ha az az első rész színvonalán mozogna (UPDATE: elkészült a harmadik rész, méghozzá egy prequel, róla majd legközelebb, bár rosszat sejtek…).

És elérkeztünk a már a bevezetőben említett mestermunkához, amely nem más, mint a

Naboer/Next Door (2005)


című pszichológiai horror, melynek főszereplője, John (remek: Kristoffer Joner) éppen egy szakítás kellős közepén tart. Pont azután, hogy barátnője a cuccait összepakolván lelépett, Johnt egy nő szólítja meg a lakásajtaja előtt. Anne a szomszédban lakik, és a férfi segítségét kéri. Anne a húgával, Kimmel él a méretes lakásban, és egy nagy szekrényt szeretne az ajtó elé tolni - ehhez kell John segítsége. John nemsokára Kim bűvkörébe kerül, és - maga sem tudván, milyen indíttatásból - vad és véres szexuális aktust folytat le vele. Később kiderül, hogy a két nő nagyon sok részletet ismer John és ex-barátnője kapcsolatából és szakításáról; gyanúsan sokat…





Pal Sletaune író-rendező alig nyolcvan perces mesterhúzása egy újabb azoknak a pszichológiai horroroknak a sorából, amelyek a legmélyebbre vájnak főhősük agyában, hogy a játékidő végére egy pontos pszichotérképet nyújtsanak át a nézőnek, másrészt pedig hogy jól ledöbbentsék és gondolkodásra késztessék a nagyérdeműt. A „Next Door” ezen eszközöket nagy adag perverzióval és vérrel egészíti ki, így alkotván meg a kirakós játékot, amelyben összesen öt (?) szereplő, és két (?) lakás szerepel. A befejezéskor aztán minden darab a helyére kerül, mintegy arra kényszerítve bennünket, hogy újra megnézzük a filmet, engem meg arra, hogy többet még véletlenül se áruljak el a sztoriból.
Remekül konstruált szürreális horror elsőrangú alakításokkal, avagy Polanski Iszonyata skandináv módra: meg kellene tekinteni.

A filmek:
Hideg préda: 8 pont
Hideg préda 2.: 5 pont
Naboer/Next Door: 10 pont