Az őrszem/The Sentinel (1977)

 Az őrszem/The Sentinel (1977) 

Alison új lakásba költözik, bár vőlegénye szívesen megosztaná vele a sajátját. A modellként dolgozó nő azonban hajthatatlan, és így nemsokára már az új szomszédaival ismerkedik. A szomszédok között vannak nagyon kedvesek (például egy macskakedvelő idős úriember), vannak furcsák (a legfelső emeleten az állandóan az ablakban ülő, és kifelé bámuló pap gyakorlatilag megközelíthetetlen, soha nem nyit ajtót), és vannak botrányos viselkedésűek is (egy hölgypáros egyik tagja az éppen vendégül látott Alison szeme láttára kezdi kielégíteni magát). És természetesen van még egy közös vonása is a kedves szomszédoknak: létezésükről senki sem tud, lakásaik papíron üresen, gazdátlanul állnak… vajon kik lehetnek ők, és mit akarnak Alisontól? 

Az 1977-es „The Sentinel” rendelkezik a korszak egyik legjobb, leglátványosabb, legijesztőbb befejezésével, amely felveszi a versenyt az Ómennel, Ördögűzővel és társaival. Egy rakás szörnyűségesen deformált arcú és alakú emberi lény üldözi Alisont (akit a korábban valóban is modellkedő Cristina Raines játszik), élükön a zseniális Burgess Meredith karakterével. Látványos effektek, vér, borzalmas (már jó értelemben) atmoszféra jellemzi az utolsó 10-15 percet, ráadásul direktorunk, Győztes Mihály valódi testi fogyatékos (tehát egy centit sem maszkírozott) statisztákat kutatott fel a jelenethez. Ehhez jön még a remek, Jerry Goldsmith-t idéző zene (Gil Melle, aki John Williams helyett ugrott be, mert Williams éppen valami sikertelen, mára már teljesen feledésbe merült George Lucas-sci-fi zenéjét írta) is, vagyis adott lenne a tökéletes horrorélmény. Sajnos azonban rossz hír, hogy igazán csak a fent vázolt befejezés felejthetetlen, ami előtte látható, az korántsem. Michael Winner (aki egyébként a rendezés mellett társproducerként is működött) egy Polanskira emlékeztető, az ekkoriban szokásos egyházi témával leöntött, gyakori szenvelgéssel megtöltött keverékkel szolgál horror gyanánt. Ezt az egészet főleg a jó alakítások (például Chris Sarandon, de különösen Burgess Meredith) tartják felszínen, és a zene. 

Mestermű is lehetne a „The Sentinel”, ez tény. Ehhez annyi kellene, hogy legalább háromnegyed részben hasonló színvonalú jelenetek sorjázzanak az első órában, mint amilyen a végjáték. Pedig a színészek mindent megtesznek, Sarandon és Meredith mellett Raines kisasszony is meglepően jó, ráadásul igazi sztárparádét is kapunk, hiszen Eli Wallach, Beverly D’ Angelo, Christopher Walken, Martin Balsam és Jeff Goldblum is feltűnik többek között (még Tom Berenger is kap néhány másodpercet). A rendezés azonban gyenge. Amíg Polanski a hasonló szerkezetű Rosemary és The Tenant mintájára valószínűleg csodákat hozott volna ki az úgynevezett felvezetésből és a film gerincéből, addig Nyertes Miklós majdnem teljesen érdektelenül rendez. Valahogy nem kerülünk olyan érzelmi kapcsolatba Raines karakterével - hogy igazán aggódjunk érte -, mint például Rosemaryvel. Feleslegesnek tűnik a rendőrségi jelenetek nagyobb része is, ezek nyilvánvalóan arra szolgálnak, hogy Wallachnak legyen valami szerepe (időnként feltűnik, okoskodik egy keveset, Christopher Walken meg üget utána, és szinte semmit sem beszél), de leginkább csak a film ritmusát siklatják ki. Amolyan „megvan a nagy végkifejlet, látványos lesz, az addigiakon, vagyis filmünk első óráján meg legyünk már túl”-érzete van a dolognak. 

Összességében: a finálé minden pénzt megér, látványos, ijesztő, és még a sztorit is tökéletesen szolgálja. A többi viszont kissé lagymatag, kapkodó és unalmas, de még így is nézhető. 

Végeredmény: egy elhibázott ziccer, pedig lehetett volna belőle Ómen

A film: 6,5 pont

Birtoklás (Possession, 1981)

 Birtoklás (Possession, 1981) 

Azt, hogy miről szól Andrzej Zulawski „Birtoklás” című filmje, talán Isabelle Adjani arca adja vissza a legjobban. Az idő nagy részében, és a film legsokkolóbb pillanataiban ez nem más, mint maga a Gonosz. Ennek a Gonosznak köszönhető, hogy Mark (Sam Neill) és Anna (Adjani) házassága összedől, mint egy kártyavár, tekintet nélkül az egykori nagy szerelemre, és annak gyümölcsére, Bobra. A házaspár tettlegességig is elfajuló veszekedései veszik át az uralmat, és nem kétséges, hogy ez már egy háború. Az összecsapások hevességét mi sem bizonyítja jobban, mint egy lakás felrobbantása, gyilkosságok és… egy szörny életre keltése. Igen, itt már a horror területén járunk, Anna ugyanis létrehozza a szörnyet, amely egyre komolyabb metamorfózisokon megy keresztül, hogy aztán kialakuljon belőle az, amire (akire) Anna mindig is vágyott - legalábbis azóta, hogy a Gonosz birtokolja testét és szellemét. 

Zulawski drasztikus pszichohorrorja (bár ő tagadta, hogy horror lenne) a mai napig a legjobb a témában, és gyanítom, ez így is fog maradni egy ideig (bár született még a tárgyban figyelemreméltó film, elég csak Lars von Trier Antikrisztusára gondolni). A „Birtoklás” egy hihetetlen, megdöbbentő film, melynek megtekintése után sokan valószínűleg egyszerűen levegő után fognak kapkodni. 

A látvány elképesztő, a kezdeti néhány csendesebb pillanatot (amíg a férj próbál türelmesen rájönni, mi lehet a baj a viszonnyal) gyorsan felváltja a vér, küszködés, szenvedés, majd végül a horror és az iszonyat. De a legrémisztőbb az arcokra van írva: ahogy Mark rámered a félhomályos előszoba-folyosón az éppen megütött feleségére, ahogy az vérző szájjal visszamosolyog rá, majd menekül (?) előle az utcán, majd ahogy Annán a metróban eluralkodik az őrjöngés, és - valami hihetetlen képsorok után - az a valami (hogy Zulawskit idézzem, maga a Gonosz) megszületik, kifolyik belőle. 

Zulawski egy New Yorki szállodában, két hónap alatt írta a forgatókönyvet (Lengyelországban a pártvezetés éppen feketelistára tette). A szkript valós eseményeken, a rendező válásán alapszik, felesége egy Heinrich nevű férfi miatt hagyta el, így nem véletlen a film második férfi szereplőjének neve sem (ezt a groteszk Heinrich-t Heinz Bennent játssza). A kulcsszereplő Annára először nem sikerült megszerezni Isabelle Adjanit, ezért Zulawskiék a „Ragyogó karrierem” (My Brilliant Carrier, 1979) című nagysikerű ausztrál dráma főszereplő párosát, Judy Davist és Sam Neill-t szemelték ki maguknak. Végül aztán másodszor is eljutott a szerep Adjanihoz (férjén keresztül, aki gyorsan rábeszélte, és aki mellesleg a „Birtoklás” operatőre volt). Megérte: többek közt Cannes-ban Arany Pálma lett a jutalma, teljesen megérdemelten - ilyen démonikus, ijesztő, érzelmes, megrázó színjátszást ritkán látni. Méltó párja Neill, kinek helyére eredetileg Sam Waterston („Gyilkos mezők”/The Killing Fields, 1984) pályázott. Neill is megjárja a filmben a poklok poklát, először zavartan, majd megsemmisülve áll felesége átváltozása előtt, majd tetteit eluralja az erőszak, annak ellenére, hogy még mindig szerelmes feleségébe (ez a hármasság - szerelem, Isten, Gonosz - egyébként Zulawski szinte összes rendezésében megtalálható). 

És a filmben félúton megjelenik a Szörny is. „Nehogy megmutasd” - intették óva többen is a rendezőt, aki természetesen megmutatja (Carlo Rambaldi - „E.T.”, „Harmadik típusú találkozások” - több táskányi ragadós-ragacsos-nyálkás anyagot hozott át a határon Berlinbe, közvetlenül a Fal mellé, a vámosok megdöbbenésére, és undorára). A metamorfózis egészen a film záró képsoraiig tart, a végeredménye pedig egy szintén nem várt fordulat. 

Leszögezhető, a „Birtoklás” első látásra nagyon nehéz, szinte emészthetetlen film. További megtekintései alatt azonban hihetetlenül letisztul, és egy felejthetetlen mesterművé változik úgy, hogy felkavaró hatásából semmit sem veszít.

Végeredmény: A nyolcvanas évek egyik legjobb filmje

 

Az alábbiakban egy 1998-ban készített interjú fordítása következik.

 

- Eddig még nem volt szerencsénk a 89 percesre lerövidített változathoz. És önnek?

- A. Zulawski: Nem, de nem is nézném meg soha. Marie-Laure Reyre egy nagyon gazdag nő, egy még nála is gazdagabb bankár felesége, és mindenáron producer akart lenni. Ilyen emberek kellenek ahhoz, hogy a különös és bizarr filmeket meg tudjuk csinálni. Egyébként nagyon kedves hölgy.

- Korlátozta a filmet valamilyen mértékben?

- Nem, nem értette a filmet, tehát… akik azt hiszik, hogy értenek valamit, hajlamosak arra, hogy korlátozzák, de egyébként… nem. A forgatás alatt tökéletes producer volt, és a film - bár Franciaországban annyira nem - elég nagy sikerrel ment, vagyis mindenki boldog volt. A hölgyet aztán behálózta néhány idióta Amerikából, és kötött velük egy rossz üzletet. Emlékszem, a The New York Times-ban olvastam, egy intelligens kritikus írta, hogy reméli, a teljes verziót is bemutatják majd az Államokban. De nem így lett.

- Azt hallottuk, hogy angolul, és franciául is felvette a filmet. Ez igaz?

- Az eredeti verzió angol.

- Látható volt egy olyan változat, melyben Adjani franciául beszél…

- Nos, egy francia törvény szerint készülnie kellett egy francia változatnak is. Ma már nem ilyen szigorú a törvény, például „A sámán ereje” csak lengyel nyelven létezik.

- Tehát a francia nyelvű jelenetek utólag kerültek felvételre?

- Nem, utószinkront használtunk. Francia nyelvű forgatás nem volt.

- Adjani és Sam Neill is utószinkronizálta magát?

- Csak Adjani, Sam Neill semmit nem beszél franciául. Heinz Bennent néhány szót beszél, de azt is rosszul.

- Az angol nyelvű verzió hatásosabb. Jól illett Adjani vontatottabb angolja azokhoz a jelenetekhez, amikor keresi a szavakat.

- Igaz. De nemcsak ez. Amikor forgattuk a Birtoklást, Adjani sehol sem volt. Egy semmi volt. Éppen elcseszte a karrierjét, és valami olcsó tetőtéri lakásban éldegélt a férjével és a gyerekével. Donald Sutherland felesége bérelte neki, tehát nyomortanya azért nem volt, de akkor is… Senki sem akarta Adjanit foglalkoztatni azért, amit a legutóbbi filmje alatt művelt. Én viszont nem vagyok francia, úgyhogy engem nem érdekelt, hogy viselkedett a forgatás alatt. Számomra ő egy rendkívül tehetséges és szép színésznő, őt akartam a filmembe. Végül szinte ingyen kaptuk meg, vagyis a producerek örömködhettek. Aztán persze híre ment, hogy Adjani zseniálisan játszott nálunk, meg hogy pontos volt, nem balhézott, vagyis új imidzs kreálódott neki. Újjászületett a karrierje, újra elvállalhatott egy rakás filmet. Aztán eljött a mi utószinkronunk ideje, és ő ekkor már „A Tökéletes” volt. Megnézte a filmet, a Birtoklást, mivel addig nem is látta, furcsa módon soha nem nézte vissza a jeleneteit. Szeretem azokat a színésznőket, akik visszanézik magukat, de ő nem akarta, valószínűleg ő maga is félt ettől a nagyon sötét karaktertől.

Aztán megnézte az egész filmet, bezárkózott a fürdőszobába, és öngyilkos lett egy borotvapengével. Persze nem igaziból, de a vagdosással akarta kimutatni, hogy mennyit szenvedett a látványtól. Aztán mondott nekem egy emlékezetes mondatot: „Nincs jogod úgy használni a kamerát, hogy az belelásson az ember lelkébe” - és az ő lelke sötét, szerintem tudja ezt ő is. Az új filmjei persze mind vígjátékok voltak, és ő olyan kis aranyos volt mindegyikben. 

Aztán elkezdte az utószinkronunkat és vékony gyermeki hangon kezdte mondani a szöveget,  azt hitte, ha így beszél, minden meglesz bocsájtva. Ha ezt hitte, hülye volt, én meg dühös voltam rá. Végül a következőt mondtam neki: „nézd, ha még öt percig folytatod ezt a kis játékodat, hívok egy másik szinkronszínésznőt, szerződés szerint jogom van hozzá”. Aztán persze próbált csalni, ahol lehetett, ezért aztán a francia változat lágyabb, könnyebb.

A forgatás alatt összesen egyszer volt konfliktusunk, de igazából nem tehetett róla, mert a sminkesek főnöke beszélte tele a fejét, hogy a zöld kontaktlencsékkel rosszul néz ki. Erre ő azt mondta nekem, hogy a lencsék nélkül szeretne tovább játszani. Mondtam neki, ez lehetetlen, hiszen már három napot forgattunk így, de megmakacsolta magát. A stáb közben várta, hogy végre lejöjjön a szobájából, de semmi nem történt. Néma csönd. Erre én mentem fel hozzá, és emlékszem, kihívtam a folyosóra, megfogtam az ajtó szélét és azt mondtam neki, ha tíz percen belül nem jön le forgatni, méghozzá azokkal az izékkel a szemében, odacsapom az ajtóhoz. Nem szólt semmit, de befejezte a nyafogást. Majd tíz perc múlva megjelent, kisimulva, gyönyörűen és persze a lencsékkel a szemében. 

- Adjani azt mondta önről, hogy varázsló. Hogy vesz rá embereket arra, hogy olyan fékevesztett önkívületben játsszanak, mint amilyen mondjuk az „Eszelős szerelem”, vagy a „Birtoklás”?

- Rendben, tisztában van azzal, hogy ezt a kérdést soha nem válaszolom meg? Ez olyan, mintha a cipészmestertől megkérdeznénk, hogy hogyan készíti a cipőket. Remélem, nem tűnök udvariatlannak, de a szakmám alapjáról van szó. Most 56 éves vagyok, 25 évet töltöttem azzal, hogy megértsem. Tehát nyilván nem fogom néhány mondatban kifejteni egy interjú kedvéért.

- Ahelyett, hogy megkérnénk, magyarázza el, megkérdezhetnénk, hogyan dolgozik? Több felvételt készít, vagy egy, esetleg kettő már elég?

- Az alapvetően fontos dolog az - bármennyire is didaktikusan, valamint hülyén hangzik -, hogy szeretni kell őket. Nekik meg érezniük kell egy pár nap után, hogy bármit is csinálnak, az a bármi nem fog ellenük fordulni, mert a színészet nagyon veszélyes dolog, fél másodperc alatt nevetségessé válhatsz. Ijesztő, és ők ezt tudják. De nem maguktól tudják, hanem más példák alapján. A mozi történelméből. Ezért kíváncsiak, látni akarnak mindent, de nem intellektuális alapon, Nagyon kevés az intellektuálisan működő színész. Tudják, hogy jónak kell lenniük ahhoz, hogy a film érdekes legyen. Ők fent vannak a vásznon, én nem. Tudják, hogy megkérdezhetik tőlem, milyen volt és ha rosszul sikerült, nem kerül be a filmbe. Nem játszom ki őket, ezért folytatják. Ezért kell a jó színészt megtalálni. Párizsban, nem vicc, van tízezer ember, akik ráírja az azonosítójára, hogy professzionális színész. Ehhez képest a többségük tízévente dolgozik egy napot színészként… ezért nagyon nehéz a jókat megtalálni. Csak velük lehet eljutni arra a pontra, amiről beszéltünk. Mindig azt mondom a legelején a színészeimnek, hogy ha nem hisznek bennem, 2-3 hét múlva elhallgatunk és jelbeszéddel kommunikálunk. Másodszor, megmutatom nekik, tudatosítom bennük, hogy el kell csábítaniuk a kamerát. A kamera nem egy lencsékből álló, fémből készült élettelen tárgy, hanem egy rendkívül rejtélyesen eleven élőlény.

- Az elképesztő lendület miatt elég nehéz a filmjeit papíron elképzelni, vagy azt, hogy a leírtak változatlan formában kerülnek a képernyőre. Bátorítja a színészeit improvizációra?

- Jó kérdés, de komplikált is egyben, mivel az egész filmkészítésre is vonatkozik. Az a rejtélyes ebben, hogy ha egy szkript olyan nagyszerű, irodalmi szempontból nézve maga a tökély, akkor talán könyvként kellene publikálni. Tudni kell olvasni a forgatókönyvet. Én személy szerint utálom az improvizációt, soha nem volt rá se időm, se pénzem. A filmjeimben mindig is nagyon szoros határidők voltak, ezért én például már a forgatási helyszínen vagyok két órával azelőtt, hogy a stáb megérkezne. Mindent tudnom és látnom kell előre, például hogy a kamera itt és itt lesz, mert ha nem, az azért felelős stábtagnak állandóan változtatnia kell a világításon, amivel pocsékba megy az idő, és a film soha sem lesz kész. Persze vannak megbeszélések a színészekkel és a technikusokkal, heteken keresztül, de még hónapokkal korábban. Szörnyű az, amikor egy színész csak passzívan csinálja, amit csinálnia kell. De ez azt jelenti, hogy magasról tesz az egészre, nem gondolkodik, nem fektet energiát a kreatív folyamatba. Ezért imádom azt - ez egy elég szélsőséges példa -, amikor a színész azt mondja: „Most sírnom kellene, de nevetni fogok”. Rendben van, csak indokolja meg. Ha intellektusból csinálja. Nem fog működni, ha viszont mélyről jön, ösztönből, a belsőből, akkor tökéletes.

Ez az egyensúly a forgatókönyv között és aközött, ami friss, új és meglepetésszerű.

- Az angol ajkú világ többnyire azzal vádolja meg az ő filmjeit, hogy azok… hisztérikusak.

- Imádom ezt a szót. Már kívülről fújom az egészet.

- És hogyan reagál erre?

- Nem igazán tudom. Suttogni mindenki tud, üvöltsünk! Sokkal nehezebb, ha civilizált vagy. Valami szörnyű történik a mozival. Arra lenne való, hogy beléd másszon, megváltoztasson, átalakítson. Kielégítsen, szórakoztasson - ez is rendben volna, de miért kellene partvonalon kívülre tenni azt a részét, ami pedig a lényege az egésznek? Azt a részt, ami felráz, ledönti a korlátokat, olyasvalamit mutat, amiről nem is gondolnánk, hogy lehetséges. Úgy gondolom, többnyire a rendezők a felelősök, mindenféle erkölcs nélkül mindent megtesznek, csak hogy megkapják a pénzüket. Ha a pilóta több pénzt akar, nem száll fel. A pénzes fiúk ott állnak meglőve, mert ők meg nem tudnak repülni. A producerek nem képesek filmet rendezni, mivel nem rendezők. Ha a rendezőknek lenne egy kis eszük, összefognának, mondván „van egy szint, ami alá már nem megyünk le”. Mert nekünk ismeretet kell terjesztenünk. Annak, hogy az emberek hülyék, részben mi vagyunk az okai.

- Akkor ehhez mit szól: Tarkovszkij egyszer azt mondta, „Ha ránézek a Birtoklásra, nem látok mást, csak pénzt, pénzt és pénzt”.

- No igen, elég rosszul informálták…  Még Oroszországból ismerem őt, azt akarta, hogy játsszam el a hóban keresztre feszített Jézust az egyik filmjében. Még fiatal voltam, a rendezéseim előtt történt. Nagyon tiszteltem a fickót. Félreinformálták, mivel eljött Nyugatra, érdekes elképzelésekkel mindenről. Óriási tévedett ebben. Engem nem zavar, hiszen még mindig úgy gondolom, hogy az Andrej Rubljev egy mestermű és néhány másik filmje is zseniális. Ha ezt húsz éve hallottam volna, felhívom és azt mondom neki: „Figyelj csak, Andrej, pénzem az nincs, tehát elég a süketelésből. Azért is fejezd be, mert a Birtoklásnál sokkal több pénzt kaptál a blőd olasz filmedre, amit nem is kedvelek túlságosan”. Félreinformálták, de nem tehetett róla. Rendes fickó volt.

- Amikor Adjani a kamerához beszél, nem nagyon találja a szavakat ahhoz, hogy elmondja, hogyan érez. Ön készített filmet angolul, lengyelül, franciául. Jelentős-e a szerepe itt a nyelvnek?  Ki tud fejezni olyan dolgokat az egyik nyelven, amit a másik kettőn nem?

- A nyelv jelent mindent. A nyelv civilizáció, maga a különbség.

- Mondana valamit a birtoklás színvilágáról?

- A Birtoklás színe a kék és a sárga. Ez a két szín Berlin színe, az utcáé és a metróé. És ezt a két színt a szürkéskék egyesíti, ami Berlin utcaköveinek a színe. Kifestettük a szobákat is, de ezt mondjuk minden filmnél így csináljuk. A vörös pedig csak a vér színeként jelent meg.

- Van egy nagyon rémisztő pillanat a metrós jelenetben, amikor Adjani feje a falhoz csapódik…

- Igen, igazából megtörtént. De nem érzett semmit, mert már megcsinálta korábban is, transzban. Végig tudatában volt, hogy mit csinál, így pedig lehetetlen volt, hogy sérülést okozzon magának.

- Ez a jelenet eredetileg tíz percig is eltartott, de megvágták, úgy hallottam.

- Nem emlékszem. Tíz perc biztos nem volt, de elég hosszú volt. Utolsóként ezt a jelenetet vettük fel. Rendhagyó módon csak annyi instrukciót adtam Isabelle-nek, hogy „dugd meg a levegőt”. 

- Az ön filmjei elég drágának tűnnek, de nem nagyon jutnak el az angolul beszélő piacokra. Be akar törni oda?

- Először is soha nem csinálnék marginális filmet. Szerintem jelenleg a Földön a kultúrában küszködés zajlik, csak ha mainstreamnek tetteted magad és így robbantod fel a kis robbanószered, amivel földindulást idézel elő, nos, csak ekkor változik valami. A filmjeim kétharmada anyagilag sikeres volt. Mindig próbálok saját filmet csinálni, aztán jöhet egy adaptáció, aztán megint saját és így tovább. Az oka ennek, hogy tudom, az adaptációk több pénzt fognak hozni, aztán megengedik, hogy sajátot csináljak. Taktika kérdése az egész. És ezek a filmek is hoztak pénzt, leszámítva a Kék hangjegyet.

- Nem akarná azt a robbanószert egy olyan piacon felrobbantani, mint az amerikai? Az amerikai kulturális imperializmus nagyon erős.

- Nem, mert szeretem az amerikai mozit. Szerintem a legjobb a világon, tehát én nem hiszek ebben az amerikai imperializmus-teóriában. Például a lengyel mozit teljességgel az amerikai uralja. Egy mozipremier ugyanakkor történik Amerikában, mint Lengyelországban. Az ok, hogy Európa országai közül a miénk a legdinamikusabb. Tehát itt van nekünk az amerikai piac, és a producereket ez megijeszti. Azt mondták nekem „Ne csinálj lengyel filmet, teljesen esélytelen”. Erre azt mondtam „Igazán? Hát majd meglátjuk”. Így készült el A sámán ereje (privát, és nem állami pénzből, ahogyan pedig a kollégáim csinálják még mindig), ami az összes amerikai filmet legyőzte. Azért, mert ez érdekelte igazán az utca emberét. Ilyen egyszerű: a mozi a szegényeknek szól, nem a gazdagoknak.

Tavaly 35 lengyel film készült, de olyan rosszak, hogy senki sem akarja megvenni őket. Ezek az emberek még mindig abban az ősrégi rendszerben élnek, ahol ha nyaltál az államnak, megkaptad a pénzed, megcsináltad a filmet és aztán már a kutyát sem érdekelte, hogy mit érsz el vele. Akkor még nem voltak amerikai filmek, de ezeket megnézték volna, ha bárki moziba akart volna menni. Mint mondtam, a mozi szegény embereknek szól, a szegényekhez és fiatalokhoz. Ha nem úgy élsz, mint ők, ha nem érted, mi zajlik az utcán, miféle filmet akarnál csinálni és kinek?

- Létezik olyasmi a filmjeiben, mint a vizuális nyelv, ráadásul a domináns fajtából?

- Nagyon remélem, mivel a mozi tényleg a vizualitásról, a képekről szól. Lengyel kollégáimmal évekig vitáztunk, mivel ők azt gondolták, el kell mondani a dolgokat...

Ha Ken Loach (Kes, Carla dala) életében egyszer jó helyre tenné a kamerát, ő lenne a földkerekség legjobb rendezője, mivel minden mással már rendelkezik. Megvan a szív, az egyszerűség és a tudás arról, hogy hogyan élnek az emberek. A baj az, hogy azt gondolja, dokumentumfilmet csinál, egyszerűen nem érti a kamerát. A falra mászom olyankor, amikor a filmjeit nézem, hiszen mindene megvan a kép kivételével.

- Meglepte, hogy Dario Argento elárulta, hogy a Birtoklás az egyik kedvenc filmje?

- Évekig örültem neki, de aztán a múltkor épp egy fesztivál zsűrijében ültem és láttam a legutóbbi filmjét.

- A Stendhal szindrómát?

- Szörnyű volt, számomra minden rossz volt benne, még a lánya, Asia is.

- Argentótól miket kedvel?

- Az első 5-6, 7 filmjét.

- Mit gondolt akkor, amikor Argento a Tenebrét egy, a Birtoklás előtti tisztelgésnek nevezte?

- Mit mondhatnék, nagyon köszönöm.

- Mi a véleménye David Lynch-ről és különösen a legutóbbi filmjéről, az Útvesztőbenről?

- Bonyolult kérdés. Annyira soha nem voltam oda azért, amit csinál, de a filmek mögött álló személyt szeretem, szívesen leülnék vele vacsorázni és beszélgetni. Egyik filmjét sem találtam kielégítőnek, néhány meg egyenesen pocsék, mint a Dűne, ami valami borzalom. De a Twin Peaks-ért sem rajongok, mert annyira David Lynch akar lenni, hogy az már túlzás.

- Látta már az Útvesztőbent?

- Még nem, megéri?

- Szerintem remek film. Úgy tűnik, mintha elege lenne azokból, akik azt várják tőle, hogy a szürrealizmus bohócát játssza. Az első 45 perc minimalista, rendkívül sivár és feszült.

- Az jó. Szívesen megnézném, ez a fazon még mindig a legnagyobb tehetségek közül való.

- Csinál valami olyat az Útvesztőben-ben, ami a Birtoklásra emlékeztet. Van egy lehetetlen pillanat az egész közepén, amit aztán a film be akar bizonyítani, hogy ilyesmi is valós lehet. A Birtoklás szörnyének létezése zavarba ejti a nézőket.

- Így igaz. De ez számomra a mozi, és hülyén hangzik, de a mozi nekem egyet jelent a „mutasd meg nekik”-kel. Amikor a Birtoklást írtam, odaadtam a könyvet egy lengyel kritikus barátomnak és megkértem, mondja el, hogy mit gondol róla. Azt mondta, soha ne mutassam meg a szörnyet, csak sejtetni szabad. Na de pont ezért csinálok filmeket! Mert különben ne mutass semmit, ne is csináld meg a filmet, csak írd le, vagy mondd el. Én bármit megmutatok, mert erről szól a mozi és én nem fogok elbújni, az ajtók nem fognak bezárulni pont a döntő pillanatban.

- Őszintén szólva nem mondhatom el magamról, hogy mindig teljességgel értem, miről szólnak a filmjei. Ön szerint a filmjeit érteni, vagy inkább érezni kell?

- Jó kérdés, megpróbálom megválaszolni. A Birtoklás egy élethű, autobiografikus történet. Még a konyhai dialógus is valósághű. Ami nem igaz, az persze a szörny. Egyébként láttam Bergmantól a Jelenetek egy házasságból-t. Nagyon jó, de különös módon befejezetlen. A vége felé kívánnivalót hagy maga után. Ha valaki ennyire valósághű, az nem juthat el konklúzióhoz. Ha lenne konklúzió, soha nem lennének válások, mert ismernénk a formulát. A birtoklás egy mese felnőtteknek. Létezik a mesének konklúziója? Freud konklúziója az, hogy minden szexuális - ez azonban nem igaz. Marxnál minden az osztályharc. Vagyis azt mondom, nem kell konklúzió. Beszéljük el a mesét végső moralizálás, tanulság nélkül. A tanulság amúgy is benned van, vagy fabrikálsz egy mechanizmust, hogy eljuss a kérdéshez: van egyáltalán tanulság? Kellene lennie, vagy nem? Tőled függ. Amit eddig csináltam, az ismert mechanizmus alapján csináltam, de a közgondolkodás szerint is, vagyis az élet során megyünk előre úgy, mint egy sötét alagútban, aminek a végén egy kis fényt látunk. Ha az nem lenne ott, nem mennénk tovább, csak lefeküdnénk és meghalnánk. Ez az egyszerű gondolkodásmód az erősség a filmjeimben, a többi mind kép.