La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

Juan kiszabadul börtönéből (egy őrültek házából), hazatér és alig várja, hogy találkozzon nénikéjével, és három kuzinjával. Juant azonban nem a rokonok végtelen szeretete vezérli, hanem a bosszú. Bosszút akar állni a négyeken azért, hogy évekig négy fal között kellett tengetnie az életét. Amikor elérkezik a látogatás ideje, Juan már felkészült a gyilkosságokra…

Irgalmatlanul sokat vártam ettől a kultikus spanyol-francia produkciótól, hogy aztán kisebb csalódáson essek túl a 90 percnyi játékidő elteltével. A sztori sokat ígérő, a fényképezés, de úgy egyáltalán a teljes film kinézete szépséges - Manuel Rojas keze munkája - , ennyit már az első negyedóra után leszűrhetünk. A hangulat is példás, a főszereplő határozottsága pedig érdekes fejleményeket vetít előre. Aztán megérkezünk a nagy eseményhez, magához a bosszúhoz, melyre az egész történet épül. A felvezetés remek, kísérteties, ahogy Juan a berendezési tárgyak mögött/alatt elhelyezi közelgő szörnyű tettének kellékeit, ragtapaszokat, és kötéldarabokat.

De aztán az egész valahogy nem lesz annyira emlékezetes, mint amennyire (el)vártam volna. A nagy felakasztásos, kibelezni szándékozós hadművelet eléggé (nagyon) konvencionális befejezésbe torkollik, az meg kissé dühítő, hogy valakinek, akire több kaptárnyi darazsat uszítottak, semmi baja ne essen (már attól eltekintve, hogy a feje a felismerhetetlenségig feldagadt a csípések következtében, de ez a tény e filmben egyáltalán nem kiált kórházi látogatásért).

A befejezés nem rossz, de valahogy még annál is többet vártam volna. Lehet, hogy e kiegyensúlyozatlanságokban annak is szerepe volt, hogy a rendező, Claudio Guerin a filmben is szereplő harangtoronyból egyszer csak lezuhant, és nem is kelt fel többé (a helyét az a Juan Antonio Bardem vette át, aki a magyar vhs-korszakból is ismert, Omar Sharif-féle „A rejtelmes sziget” direktora volt, ráadásul ugyanebben az évben).

Mindazonáltal érdemes megtekinteni a „harangot”, hiszen bőven leköti a figyelmet, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a látványt nagyon professzionálisan tették fel az alkotók a celluloidra.

Végeredmény: Nyomaiban perverz bosszúdráma nem kellően nagyot szóló végső csattanóval

A film: 7,5 pont

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Marie Jones egy oroszországi házat örököl, amihez gyerekkorában, 40 évvel korábban már volt némi köze. A ház az erdőben, emberek által egyáltalán nem látogatott területen található, és csak egy hídon átautózva megközelíthető. A ház közelébe érve a nő sofőrje eltűnik, őt magát pedig odabent pokoli meglepetések várják…

Óriási, vagy talán még annál is nagyobb reményekkel vágtam bele Nacho Cerdà horrorfilmjébe, hiszen volt olyan fórum, ahol úgy ajánlották, mint „kifejezetten a hetvenes évek szürreális horrorfilmjei kedvelőinek figyelmébe”. Ehhez képest a lelkesedésem elég gyorsan lelohadt, de aztán ezzel még nem volt vége, ugyanis a továbbiakban kiderült, hogy az „Elhagyatva” még az alacsonyabbra helyezett lécet is könnyedén leveri. A történet borzalmasan gyenge, bár ha azt bevesszük, hogy hőseink visszamennek az időben a hatvanas évekbe, akkor talán még lehet valami keresnivalója. De rendben: legyen a történet kamu, de az a kamu legyen ijesztő, annyira, hogy kiugorjunk a bőrünkből ijedtünkben. Nos, nem az. Olyannyira nem az, hogy a film időnként altatóként funkcionál. Cerdà az összes hibát elköveti a rendezői székben, amit manapság a szorgos (és középszerű, vagy annál gyengébb) horroriparosok el szoktak követni, így például azt hiszi, ha egy szimpla dialógus alá is szuggesztív(nek) szánt zenét tesz, az majd borzasztó erős hangulatot fog teremteni - nem teremt. Azt is hiszi, hogy az a jelenet egyáltalán nem kiszámítható, amikor hősnőnk egy szekrénybe bújik (egyébként saját maga elől) - de nagyon-nagyon az. És természetesen azt is hiszi, hogy ha a szereplők szinte a teljes játékidőben csak sötét folyosókon és pincékben botorkálnak, az az elejétől a végéig horrorisztikus - sajnos, értékelhető sztori híján csak olyan fél percen keresztül az.

Vagyis röviden összefoglalva, a nagyon buta és gyengus történet miatt a rendezőn múlott, hogy a hangulatból és a jelenetekből kihozzon valamit. A film végére - egy hatásos jelenetet leszámítva (amikor a ház visszaváltozik korábbi állapotába) - kiderül azonban, hogy Cerdà ehhez kevés.

Végeredmény: Butuska eurohorror, amely nagyon sokat akar markolni, de nagyon keveset fog

A film: 3,5 pont