Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Marie Jones egy oroszországi házat örököl, amihez gyerekkorában, 40 évvel korábban már volt némi köze. A ház az erdőben, emberek által egyáltalán nem látogatott területen található, és csak egy hídon átautózva megközelíthető. A ház közelébe érve a nő sofőrje eltűnik, őt magát pedig odabent pokoli meglepetések várják…

Óriási, vagy talán még annál is nagyobb reményekkel vágtam bele Nacho Cerdà horrorfilmjébe, hiszen volt olyan fórum, ahol úgy ajánlották, mint „kifejezetten a hetvenes évek szürreális horrorfilmjei kedvelőinek figyelmébe”. Ehhez képest a lelkesedésem elég gyorsan lelohadt, de aztán ezzel még nem volt vége, ugyanis a továbbiakban kiderült, hogy az „Elhagyatva” még az alacsonyabbra helyezett lécet is könnyedén leveri. A történet borzalmasan gyenge, bár ha azt bevesszük, hogy hőseink visszamennek az időben a hatvanas évekbe, akkor talán még lehet valami keresnivalója. De rendben: legyen a történet kamu, de az a kamu legyen ijesztő, annyira, hogy kiugorjunk a bőrünkből ijedtünkben. Nos, nem az. Olyannyira nem az, hogy a film időnként altatóként funkcionál. Cerdà az összes hibát elköveti a rendezői székben, amit manapság a szorgos (és középszerű, vagy annál gyengébb) horroriparosok el szoktak követni, így például azt hiszi, ha egy szimpla dialógus alá is szuggesztív(nek) szánt zenét tesz, az majd borzasztó erős hangulatot fog teremteni - nem teremt. Azt is hiszi, hogy az a jelenet egyáltalán nem kiszámítható, amikor hősnőnk egy szekrénybe bújik (egyébként saját maga elől) - de nagyon-nagyon az. És természetesen azt is hiszi, hogy ha a szereplők szinte a teljes játékidőben csak sötét folyosókon és pincékben botorkálnak, az az elejétől a végéig horrorisztikus - sajnos, értékelhető sztori híján csak olyan fél percen keresztül az.

Vagyis röviden összefoglalva, a nagyon buta és gyengus történet miatt a rendezőn múlott, hogy a hangulatból és a jelenetekből kihozzon valamit. A film végére - egy hatásos jelenetet leszámítva (amikor a ház visszaváltozik korábbi állapotába) - kiderül azonban, hogy Cerdà ehhez kevés.

Végeredmény: Butuska eurohorror, amely nagyon sokat akar markolni, de nagyon keveset fog

A film: 3,5 pont

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

A giallo egy csodálatos filmes műfaj. Vegyíti a pszichothrillert, a thrillert, a horrort és az erotikus filmet, és erőteljesen a figurái lelki állapotára, sőt, azoknak sötét oldalára fókuszál. Előhozza számos karakteréből a perverzitást, a vad szenvedélyeket… és még hosszasan sorolhatnám. Jelesebbnél is jelesebb művelői közül talán már csak Argento nevezhető aktívnak, de összességében mára a műfaj (sok másik mellett) a vegetálás állapotában van. Ezért is volt meglepetés 2004-ben, amikor Eros Puglielli leforgatta az „Eyes of Crystal” című filmet, ami bizony a giallók legszebb hagyományait próbálja követni. Minden, a műfajra jellemző elem megtalálható benne: titokzatos gyilkos, némi okkultizmus, feltörő sötét múltbéli emlékek, valamint halálos veszélybe kerülő fiatal nő is.

Hogy Puglielli milyen sikerrel jár a filmjével? Megmondom őszintén, engem nem késztetett „A giallo újra él!”-felkiáltásra. Tisztelem a szándékot, és örülök, hogy a mai kockázatmentes filmgyártásban valaki ilyesmivel próbálkozik, de a végeredmény erősen felemás. Bár a fényképezésre nem lehet panasz, és a hatásos helyszínekre sem, valahogy a dolog ismét az érzéken, a tehetségen bukik el. A történet (rejtélyes sorozatgyilkos hajszol fiatal nőt, akibe a nyomozó szerelmes lesz) egyszerű, és Argento ebből csodákat csinálna. A film azonban mégsem működik igazán; túl mechanikus, a képek sajnos csak pillanatokra tudják elvonni a figyelmet a történetről (valljuk be, Argento sem végletekig bonyolult történeteiről híres, de ahogyan atmoszférát teremtett, az tanítanivaló), melyben így láthatóvá válnak a logikai buktatók, és a finálé erőltetettsége is szembetűnő. Utóbbi egyébként elég nevetséges is, gyilkosunk ugyanis, miután kilétére fény derül, rémesen bugyután viselkedik, simán leléphetne, vagy elintézhetné hőseinket, mégis inkább az amerikai thrillergonoszokra jellemző bénázást választja. Ezenfelül a gyilkos személye a film legnagyobb hibája is, hiszen olyan ismert színész játssza, akinek nem sok dolga van közel másfél órán át, tehát lehet sejteni, hogy ő lesz a kakukktojás, mert különben azért a pár egyéb jelenetért úgysem szerződtették volna le.

Félreértés ne essék: az „Eyes…” önmagában nem olyan rossz, mint amennyire vesztesen kerül ki mondjuk egy „Deep red”-del való összehasonlításból. De sajnos ebben a műfajban a klasszikusokkal történő összehasonlítás egyszerűen megkerülhetetlen.

Végeredmény: Eros Puglielli legalább megpróbálta...

A film: 5,5 pont