2014. augusztus 29., péntek

Sleeping Beauty (2011)

Sleeping Beauty (2011)


Lucy (Emily Browning), az egyetemista lány halmozza a munkahelyeket. Kisegít egy vendéglőben, orvosi kísérleteket vállal és fénymásol egy irodaházban. Mindeközben támogatja alkoholista barátját, előadásokra jár és esténként futó szexuális kalandokra is vállalkozik. És ha ez még nem lenne elég, Lucy jelentkezik egy újsághirdetésre, melyben felszolgálókat keresnek. A munkáról kiderül, hogy több lánnyal egyetemben kell néhány idősebb úriembert kiszolgálni, a szó nem hagyományos értelmében is. A dolgok egyre veszélyesebbé válnak, amikor Lucy egy szinttel feljebb lép: elvállalja, hogy bealtatózzák, és amíg alszik, addig a ház kliensei - a közösülésen kívül - azt tegyenek vele, amit csak akarnak…

Egy csodás szépségű Csipkerózsika alszik egy hatalmas ágyban. A szobába a háziasszony kíséretében egy öltönyös, idős úr lép, és - bizonyos korlátok között - szabad kezet kap az alvó szépség fölött. Ez nem egy pornófilm rövid ismertetője, hanem Julia Leigh rendezőnő szürreális drámája. Az alvó szépség nem más, mint az egyetemista Lucy, aki anyagi megfontolásból minden szembejövő munkát elvállal. Leigh kíméletlen részletességgel mutatja be Lucy életét, amely a számos, egymástól lényegesen különböző tevékenység ellenére monoton, és egyben kilátástalan is. Fénymásolás orrvérzésig, orvosi csövek torokba való ledugása, szórványos esti kalandok, melyeket akár prostitúciónak is nevezhetünk és végül az alvás, amely nem más, mint egy fejes ugrás az ismeretlenbe, és a borzalomba: így telik-múlik Lucy élete.

Van azonban valami, ami nagyon nem stimmel, és ez maga a főszereplő. Lucy mintha nemcsak abban az óriási ágyban aludna, hanem egész életében is. Érzelmekből csak keveset mutat ki (a legtöbbet alkoholista, és a végzetéhez közeledő barátjánál), és ez akkor sem változik, amikor összecsapnak a feje felett a hullámok. A történet vége nem lehet más, mint egy ébredés (de vajon milyen hosszú alvás után?), amely megdöbbentő erejű, de ugyanakkor talán megtisztulást is jelenthet.
A film mindemellett nemcsak egy fiatal élet sivárságát mutatja be, hanem egy másikat, egy elmúlófélben lévőt is. Féltávnál egy csodálatos, szívbemarkoló monológot hallhatunk az életről, annak múlásáról, majd a végső beletörődésről. A monológ előadójának sorsa végül, záró akkordként összefonódik Lucy-ével.
Leigh mindehhez rendkívül lassú, ám mégsem eseménytelenséget generáló tempót használ, így megtámogatva a hősnőjében zajló folyamatokat; ez a tempó (sok állóképpel, és lassú ráközelítéssel) végül az utolsó előtti jelenet intenzitását az elviselhetetlen határáig fokozza.






Óriási élmény volt ennek a filmnek a megtekintése három évvel ezelőtt, ezért nagy volt az öröm, amikor megláttam, hogy a magyar művészmozik is műsorukra tűzték anno a Sleeping Beauty-t (a cím érdekes módon megmaradt angolul). Miután először láttam, utánaolvastam itt-ott, és eléggé meglepett, hogy a vélemények nagyjából két minősítésre redukálódtak: az egyik a „pocsék” (és csúnyább változatai), a másik a „nem értem” volt (valószínűleg az utóbbi minősítésből következett az első). Holott Leigh egyáltalán nem használ bonyolult képnyelvet, és egy egyszerre csodálatos és borzasztó világba kalauzol el minket úgy, hogy nagyobb mértékben nem is pakolja tele a filmvásznat szimbólumokkal. Ezzel szemben felidéződik Just Jaeckin „The Story of O”-ja, valamint a nagy Stanley Kubrick és Jane Campion (aki itt producerként működött közre) stílusa is.

A dvd-kiadások közül a németet ajánlanám, a Capelight nevű forgalmazó szép papírtokkal, kétoldalú borítóval (vs. ronda korhatár-jelzés) látta el a dvd-t, amelyen gyönyörű képminőséggel, német és angol felirattal, valamint egy negyedórás interjúcsokorral (többek között Browning és a rendezőnő szólal meg) szerepel a film. Időközben idehaza is megjelent a dvd az ADS Service jóvoltából, sajna extrák nélkül, de dicséretes minőségben.

Végeredmény: mesébe oltott szociáldráma, avagy Campion találkozása Kubrickkal - lenyűgöző

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont


2014. augusztus 22., péntek

The Human Centipede (First Sequence) (2009)

The Human Centipede (First Sequence) (2009)


Két amerikai lány bulizni készül, de az autó éjszaka, az erdő közepén lerobban. A lányok botorkálni kezdenek az erdőben arra, amerre valamiféle civilizációt sejtenek, és találnak is egy házat, amelyben Dr. Heiter lakik. A doktor Úr minden vágya, hogy létrehozzon egy új csodalényt, egy kis háziállatot, amely korszakalkotó orvosi bravúr is lenne egyben. A lény létrehozásához, az operációhoz már csak három emberi alanyra lenne szükség. A két váratlan vendég felbukkanása kissé meggyorsítja Heiter terveinek realizálását, azt, hogy megalkossa az emberi százlábút…

A „Human Centipede” az utóbbi évek egyik leghírhedtebb horrorfilmje, de ennek ellenére eléggé konvencionálisan kezdődik. Két jobb sorsra érdemes leányzó botorkál az erdőben, majd ajtót nyit nekik a Gonosz. Valljuk meg, eléggé gyenguskák ezek a jelenetek, a két színésznő nem Meryl Streep magasságában képviseli a színművészet tudományát ahhoz, hogy színvonalassá tegye az első húsz percet. Rengeteg a klisé is: természetesen nincs térerő, természetesen a lányok nem maradnak az autójukban reggelig, csakis a sötétben kell elkezdeniük (az erdőben) kóvályogni és persze a fogságból ritka bénán kell megpróbálni megszökni. Nevezetesen: félig lebénult karral vissza kell menni a pincébe társunkat húzni a földön, mindezt úgy, hogy ellenfelünk (aki némileg jobban ismeri a járást a házban, mivel hogy az övé) puskával van felfegyverkezve, ahelyett, hogy megpróbálnánk az erdőbe vetni magunkat, ahol minden egyes fa fedezékül szolgálna, és nagyobb az esély a menekülésre.

De miután ezeken a manapság megszokott butaságokon túljutunk, egy egészen tűrhető horrorfilm veszi kezdetét. A színvonal emelkedésében nagy szerepe van Dieter Lasernek, aki valami egészen sajátos stílusban játssza a doktort. Időnként gúnyos, időnként teljesen „over the top”, néha meg egyenesen egy náci tiszt áll előttünk (lásd még csizma, emberkísérletek…). Nagyot dob a dolgokon a harmadik áldozat, a japán fickó személye, aki még nem túl sok mozgásteret biztosító szerepében is karaktert tud alkotni.




És igen, mindez erősen gusztustalan, de van valami groteszk bája is az eseményeknek, ráadásul a néző még egy mozgalmas utolsó negyedórában is részesül, valamint egy befejezésben, amely - enyhén szólva - nem túl megnyugtató. Pluszban van még egy nagyon nem elítélendő, sőt, támogatandó tényező: mindez eredeti. A rendező Tom Six és stábja nem rimékelésben akarta kiélni magát, és nem is valami unalomig ismert slasher-sztorit nyomott le tizedszerre. Ezt manapság már mindenképpen meg kell becsülni, még akkor is, ha mondjuk a végeredményre azt mondhatnánk, hogy „megpróbálta, volt egy eredeti ötlete, filmre vitte, oszt így sikerült, talán majd legközelebb”. De a „The Human Centipede”-nél nem ez a helyzet, a film bőven belefér az „oké” kategóriájába (bár azt hozzáteszem, nekem egyszer is elég volt belőle).

Végeredmény: egy eredeti és egyben gusztustalan ötlet nem rossz megvalósításban, változó alakításokkal és emlékezetes főgonosszal

A film: 7 pont


2014. augusztus 18., hétfő

Someone’s Watching Me! (1978)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Someone’s Watching Me! (1978) 


Leigh Michaels (Lauren Hutton) új életet kezd – új lakás, új munkahely, új pasi, új barátnő (aki munkatárs, nem mellesleg leszbikus, nem mellesleg Adrienne Barbeau). Leigh élvezi is az új életét, barátjával (Paul – David Birney) kezdenek jól összemelegedni, ráadásul otthonosan érzi magát a hatalmas, minden igényt kielégítő lakóházban is, ám a helyzet egyre rosszabbá válik, miután egy rejtélyes férfi terrorizálni kezdi a nőt. Ajándékokat küld neki (teleszkóp, fürdőruha stb.), titokban a lakásában jár, folyamatosan megfigyelés alatt tartja, és telefonon is zaklatja. Miközben Leigh egyre közelebb kerül az őrülethez, kirajzolódik egy, a lakórengetegekben le-lecsapó sorozatgyilkos képe, aki úgy játszadozik áldozataival, mint macska az egérrel, majd miután elunta játékát, öngyilkosságnak beállítva intézi el a nőket, akiknek addigra általában már senki sem hisz. A rendőrség tehetetlen, és amikor Leigh betör a feltételezett gyilkos lakosztályába, majd az ott lévő teleszkópon keresztül végignézi Sophie (Barbeau) meggyilkolását, úgy dönt, hogy maga veszi kezébe az ügyet.

A Halloween és A köd között forgatta le Carpenter ezt az egyből tévére szánt thriller-t, és milyen jól tette. A Hitchcock Hátsó ablakára is kikacsintó mű egy remek, magával sodró, lassan építkező, ámde végig feszült darab, amely nem hagy kétséget Carpenter zsenijével kapcsolatban. A színészgárda illusztris – köztük a későbbiekben már Carpenterné Barbeau-val (akivel John ezen film forgatásakor találkozott először), vagy A köd meteorológusával (Charles Chypers), de alapvetően mindenki jól teljesít, és miközben a forgatókönyv és a rendezés egyaránt hitelesen és minőségi módon tereli a nézőt a végjáték felé, bebizonyosodik az is, hogy vérengzések és cicik nélkül is lehet izgalmas filmet produkálni. Ja, és ha már tévéfilmről van szó, valahogy ilyen minőségben kellett volna elkészíteni a korábban már kritizált Devil Dog-ot is.



A dvd átlagos kiadás. A kép szép és nagyjából tiszta, az angol hang mellé angol felirat is társul, plusz az extrák közt ott figyel egy rövid Carpenter-interjú is. Nem referenciaértékű a korong, de egy tévés matiné esetén nem is nagyon várhatunk többet, ráadásul ez is a remek Twisted Terror elnevezésű doboz része, amit teljes szívemből ajánlok a horrorfilmek szerelmeseinek.

A film: 9 pont
A dvd: 8 pont 

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


Aki mindent lát/Eyes of a stranger (1981)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Aki mindent lát/Eyes of a Stranger (1981) 


Miami-t egy pszichopata sorozatgyilkos tartja sokkban, aki fiatal nőket molesztál telefonon (pont mint mondjuk Mario Bava a „The Telephone” című alkotásában: „megerőszakollak, aztán megöllek”), majd jól meg is erőszakolja őket, aztán végez velük. Eközben Jane, a műsorvezetőnő egyre inkább próbálja felhívni az emberek figyelmét arra a tényre, hogy ha mindenki odafigyel a környezetére, előbb-utóbb észrevesz valaki valami gyanúsat, de önjelölt hadjáratának egyelőre nem sok eredménye van, hiszen a gyilkos újra és újra lecsap védtelen áldozataira. Jane eközben küzd a saját húgáért is (akit Jennifer Jason Leigh alakít), aki egy kislánykori erőszak miatt lett vak, süket és néma, de idővel csak felfedez valami egészen szokatlant a környezetében: a hatalmas ház egyik lakója meglepő dolgokat tesz, amelyek párhuzamban állnak a gyilkosságokkal – pont egy gyilkosság feltételezett időpontja után nem sokkal cserél egy bekoszolódott (véres?) inget a parkolóházban; egy másik, valami földútnál elkövetett gyilkosság után az autójára rengeteg sár tapadt oda. Jane nekiáll, hogy kiderítse, van-e összefüggés a férfi furcsaságai és a gyilkosságok között, ezzel pedig megindul a macska-egér játék, amelynek kapcsán még Tracy is veszélybe kerül.                          

Az Eyes of a Stranger is a Twisted Terror-doboz része (Dr. Giggles, Deadly Friend stb.), és amellett, hogy nem egy túl ismert darab, meglepően jól sikerült. A halálesetek többnyire jó véresek, ráadásul az effektesek nagyon jó munkát végeztek, hiszen nyoma sincs a gagyi trükköknek, mindehhez pedig jó ritmusú, egészen feszült történetvezetés társul, amit a jó rendezés, a jó színészek, és egy feszültséggel teli score fejel meg, hogy végül elégedetten üljünk fel a székből. A Stranger remek kis thriller/horror, amelyből nem hiányzik sem a suspense, sem a grafikus erőszak, így sokaknak tetszeni fog, amennyiben áldoznak rá másfél órát.




A dvd semmi extra, a kép szép, az angol hang mellé angol felirat is fellelhető a lemezen, még ha mást nem is találunk rajta. Önmagában elég fapados a korong (bár a film mint mondtam, jó minőségben került rá), de a doboz részeként abszolút megállja a helyét.   

A film: 9 pont
A dvd: 7 pont 

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


2014. augusztus 15., péntek

Szalmakutyák/Straw Dogs (1971)

Szalmakutyák/Straw Dogs (1971)


David Sumner (Dustin Hoffman) és felesége, Amy (Susan George) úgy döntenek, hogy kipróbálják a vidéki életet, és egy eldugott kis angol falucskába költöznek. David foglalkozását tekintve matematikus, és már unja az amerikai, rohanó életstílust, ezért megpróbálja teljes erőből élvezni az európai, friss vidéki levegőt a szép nagy házban, amelyben egyébként felesége a gyermekkorát töltötte. Természetesen azonban nem várt nehézségek adódnak: a falubeli férfiak szürke pontnak tekintik a jövevényt, többnyire kigúnyolják és a háta mögött kinevetik; feleségére viszont más szemmel néznek, nevezetesen állatias vággyal. Egyik nap a férfiak elhívják Davidet vadászni, és ezalatt Amy-t támadás éri otthon. De ez még messze nem minden: amikor a falu félnótása (David Warner) a férfiak célkeresztjébe kerül, és Davidék házában keres menedéket, elképesztő erővel zúdul az erőszak a farmházra. Az őrjöngő falubeliek azonban nem számolnak Daviddel, aki mindenáron meg akarja védeni a házat. Mindenáron…

A hetvenes évek elején talán egy mozgókép sem okozott akkora vihart (na jó, az „A Clockwork Orange”-en kívül), mint Sam Peckinpah filmje, a „Straw Dogs”. A kritizálók képtelenek voltak elviselni az erőszak tombolását, és két dolgot próbáltak meg belemagyarázni a vásznon látottakba. Egy: Hoffman átalakulása a film végén csakis valamiféle fasisztoid jellemvonás felszínre törése lehet. Kettő: George-nak tulajdonképpen nincs ellenére a nemi erőszak. Aki veszi a fáradságot, és megnézi a filmet, mindebből semmit sem tapasztal: az erőszak nem több (sőt, jóval kevesebb) mint a „The Wild Bunch”-ban; úgy tűnik, ami westernben mehetett, másutt már nem. George nem biztat senkit semmire, de mivel éppen összeveszett Daviddel annak vélt tutyimutyisága miatt, régebbi falubeli ismerősével bosszúból csalja meg, ami ezenfelül történik az ominózus jelenetben, az tényleg nemi erőszak. Hoffman átalakulása a film örökérvényű mondanivalója: mindenkiben ott lakozik az erőszak, még hogyha nagyon mélyen is. Csak a megfelelő hatás kell, és az agresszió kirobbanása elkerülhetetlen. Hoffman karakteréről pedig nem lehet állítani, hogy a film utolsó harminc percében nem éri elég külső hatás ahhoz, hogy brutális eszközökhöz folyamodjon saját, és még két ember életének megvédése érdekében.

De az ördögbe a kritikusokkal: a „Straw Dogs” mesteri film. A zene, operatőri munka, vágás (Peckinpah védjegye), forgatókönyv mind-mind első osztályú. Peckinpah bámulatosan építi fel azt, ahogy az értelmiségi, aki lenézi szellemi kisebbségben lévő ellenfeleit, eljut odáig, hogy puszta kézzel harcoljon otthonáért („This is my house.”).






A film sokáig csak vágottan volt elérhető dvd-n, de az utóbbi időben (miután 18 év után lekerült az indexről) megszaporodtak a kiadásai. Én egy nagyon szép képű angol változattal rendelkezem, melyen sajnos nincs felirat, sőt, egy fia extra sem, de legalább a teljes, csorbítatlan filmet tartalmazza, mely érdekes módon hazánkban anno simán megjelent vhs-en, ráadásul csak minimálisan (mínusz egy beállítás a megerőszakolási jelenetben) megvágva, színvonalas magyar szinkronnal.

Végeredmény: Tökéletes karakterdráma az erőszakról - igazi klasszikus

A film: 10 pont
A dvd: 6 pont


2014. augusztus 14., csütörtök

La Corta notte delle bambole di vetro/Short Night of Glass Dolls aka. Malastrana aka. Paralyzed (1971)

La Corta notte delle bambole di vetro/Short Night of Glass Dolls aka. Malastrana aka. Paralyzed (1971)


Gregory Moore halott. Gregory Moore holtsápadt, nem mozdul egy millimétert sem, a szeme pedig üvegesen mered a semmibe. A testét a hullaházba szállítják, majd lepedővel letakarják, végül a szokásos helyre, egy fali mélyhűtő rekeszbe teszik. A dokik azonban nem hallhatják, amit mi, nézők igen: Moore segélykiáltását. Nem láthatják, hogy Moore agya tökéletesen működik, és minden erejével azon dolgozik, hogy összerakja a történteket. Moore egy újságíró… barátnője egy éjszaka megmagyarázhatatlan módon eltűnt… a rendőrség tehetetlen… viszont megvan a nyom, amely egy titkos társasághoz vezet… lehet, hogy a barátnő még életben van? És hogyan adjon életjelet magáról egy holttest, amelynek csak az agya működik?

A „Short Night…” a hetvenes évek olasz bűnügyi filmjének újabb mesteri iskolapéldája. Aldo Lado rendező debütálása garantáltan meg fogja döbbenteni a Kedves Nézőt. Pedig kezdetben szép csendesen zajlanak a dolgok, nincsenek véres, fekete kesztyű által elkövetett gyilkosságok, de valahogy érezni lehet, hogy valami kitörni készül, valami felejthetetlen. Lado ezt a valamit jó szokás szerint a fináléra tartogatja, amely olyannyira hatásos és zsigerekig ható, mintha egy, a szakmában már öreg motoros direktor rakta volna össze. A film közepe csendesen csordogál, igazából semmi sem utal rá, hogy az egész műfaj egyik legszívbemarkolóbb utolsó pár percét tartogatja számunkra.






A szereposztás parádés, Jean Sorel remekül játssza a halottat, Barbara „Tripla X” Bach szépségétől olvadozva csúszunk majd le a fotelből a földre (és bőven megértjük Gregory Moore-t, hogy mindent tűvé tesz érte), az állandó Bergman-színésznő, Ingrid Thulin kvalitásait nem kell részleteznem, de itt van még nekünk a német színészóriás, Mario Adorf is. A zenét szinte már menetrendszerűen Ennio Morricone szerezte, a szokásos magas színvonalon. Mindent összevetve, a „Short Night…” a giallo-műfaj egyik kiemelkedő darabja.

A dvd az Anchor Bay „The Giallo Collection”-sorozatának része (külön, és négyes dobozban is megjelent); a kép eszméletlenül szép, a kiadó rossz szokása szerint felirat nincs, az extrák között találunk interjút a rendezővel, filmográfiát és egy trailert is. Sajnos a hangminőség furcsán gyatra: mintha kicsit el lenne csúszva, helyenként torznak tűnik, és ez néha megnehezíti a pontos megértést.

Végeredmény: Egy giallo, amit látni és hallani kell - majd betenni a gyűjteménybe

A film: 10 pont
A dvd: 8 pont


2014. augusztus 13., szerda

Una sull’altra/Perversion Story aka. One on Top of the Other (1969)

Una sull’altra/Perversion Story aka. One on Top of the Other (1969)


Dr. Dumurrier (Jean Sorel) nagy gondban van. Kellene neki egy kis pénz az általa irányított klinika anyagi helyzetének feljavítására, feleségével (Marisa Mell) már semmilyen viszonyban sincs, szeretője (Elsa Martinelli) pedig egyre többször pendíti meg a házasság témáját. És ekkor váratlan dolog történik: a betegeskedő feleség jobb létre szenderül, örökösnek - minő meglepetés - a nem éppen szerető férjét megjelölve. Hogy a helyzet tovább bonyolódjon, Dumurrier összetalálkozik egy sztriptíztáncosnővel, Monica Westonnal (szintén Marisa Mell), aki szinte egy az egyben az elhunyt feleség mása, csak a haja, és a szeme színe különbözik. Dumurriert nem hagyja nyugodni a dolog, viszonyt kezd a táncosnővel, de ördögi körbe kerül, és nemsokára a vádlottak padján találja magát, a gázkamra kapujában…

Sokak szerint a „Perversion Story” a „first true masterpiece” Lucio Fulci kezéből. Nos, a méltatók nem túloztak, a giallo műfajának egyik kiemelkedő darabjáról van szó. A vicc az, hogy aki először Fulci zombis filmjeit látja, az nem fog ráismerni a rendezőre. A Maestro saját, harmadmagával írt sztoriját olyan biztos kézzel csavargatva viszi végig, hogy az tényleg bravúrosnak nevezhető. Mindeközben a nézőt többször is sikerül tökéletesen tévútra vezetnie, mint ahogy Jean Sorel karakterét is, akivel így igen könnyen azonosulhatunk, pláne akkor, amikor gondos kezek a halálsorra lökdösik a szerencsétlent.
A „Perversion…” jelentős előrelépés volt a filmes erotika és meztelenség ábrázolásában is. A korai évjárat, 1969 ellenére merészen sok a fedetlen kebel és más egyéb is, bár az erotika itt még elég merev és szándékolt. Mindenesetre Marisa Mell rajongói előkelő helyen tarthatják számon e szempontból (is) Fulci művét.

Ismételten csak mások szerint csalódás a giallo befejező része. Én nem értek egyet ezzel, Fulci rendkívül hatásosan alkalmazza a dokumentarista stílust filmje lezárásához, a történet pedig ekkor is bravúros, elég legyen csak azt megemlítenem, hogy ekkor láthatjuk a krimik/thrillerek/bűnügyi filmek történetének egyik legnagyobb banánhéját, amin az arra kijelölt szereplők el is csúsznak rendesen (ráadásul ez a banánhéj egy személy, akit korábban szinte észre sem veszünk az események közepette, vagy legalábbis nem sokat törődünk jelenlétével).





Aki szerint Lucio Fulci csak a rothadó, lassan csoszogó halott személyekhez, és az általuk okozott vérengzéshez értett, annak javasolnám ezt a giallót (de mondhattam volna mondjuk a „The Psychic”-ot is). A fordulatokat azóta tucatnyi alkalommal kopírozták le amerikai bűnügyi filmek, sorozatok, melyeket azonban többnyire elég egyszer megnézni. A „Perversion Story” ezzel szemben újra és újra meglepi, és korábban észre sem vett részletek labirintusába rángatja bele a nézőjét.

A duplalemezes dvd a Severin kiadványa, amely második lemezként a giallo zenéjét (Riz Ortolani) kínálja a vásárlónak. Extrák sajnos egy extrém hosszúságú trailer kivételével nincsenek, viszont van eredeti angol, és olasz hangsáv is, angol felirattal.

Végeredmény: Giallo-klasszikus a pre-Argento időkből

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont



2014. augusztus 12., kedd

Walerian Borowczyk kilenc filmje (1974-1983)

Walerian Borowczyk kilenc filmje (1974-1983)


Walerian Borowczyk Lengyelországban született, de a 60-as években már Franciaországban dolgozott. Író, rendező és díszlettervező volt egyben, pályája kezdeti szakasza után a 70-es évekre megtalálta saját stílusát, és „leragadt” az erotikus műfajnál. Filmjei középpontjában a szex és az erkölcs párosa állt, és míg az előbbit gyakran hozta összefüggésbe a legkülönfélébb tárgyakkal és szituációkkal, addig az utóbbinak főleg hiányát ábrázolta. Bár korai munkái alapján a szakma és a kritika elismerően szólt róla, az „Erkölcstelen mesék” című filmjével alaposan meghökkentette a közönséget, és nyilvánvalóvá tette, hogy kezei alatt az ekkoriban virágzó műfaj perverzebb darabjai fognak megszületni.

Kezdésnek itt van rögtön a nagy vitát kiváltó

Erkölcstelen mesék/Contes immoraux (1974),


amely négy történetet mesél el. Az első nem túl bonyolult, egy fiatal férfi elhívja a 16 éves kuzinját a tengerhez, ahol úgy akar szeretkezni vele, hogy közben megérkezik a dagály. Gondos tervezés és valóságos rituálé övezi az aktust. A fiút az ekkor még ismeretlen (mára már sztár) Fabrice Luchini játssza meggyőzően. Érdekes, bár kissé elnyújtott, és időnként perverz ez a bevezető rész. A második még ennél is egyszerűbb, egy fiatal lányt idős rokona szobafogságra ítél, mivel az a templomi mise után elcsatangolt. A lány (a Catherine Breillat-féle „Une jeune vraie fille/A Real Young Girl”-ből ismert Charlotte Alexandra) először kétségbeesik, de gyorsan összeszedi magát, és elindul felfedezni a szobát. Bőségesen talál érdekes tárgyakat, melyek aztán segítségére lesznek abban, hogy kielégítse magát. A sztori végül egy kisebb csattanóval zárul. Borowczyk ebben az epizódban kedvenc témájának hódol, nevezetesen a szex és a tárgyak szoros kapcsolatának.
A harmadik epizód a leghírhedtebb mind közül, ez a rész a Báthory Erzsébet-történetet dolgozza fel. Az úrasszonyról (akit Paloma Picasso, a híres festő, Picasso lánya játszik) elterjedt, hogy fiatal lányok vérében szeret fürdőzni, szépségét megőrzendő. Ennek megfelelően a történetbe akkor kapcsolódunk be, amikor Báthory és délceg kísérője (néhány katonával együtt) egy kis faluba érkezik, ahol a katonák rögtön összegyűjtik a fiatal fehérnépet, hogy az úrnő alaposan szemrevételezhesse őket. A válogatás után, már a várban az összegyűjtött, körülbelül harminc fiatal hosszasan mossa le magáról az út porát, és ezalatt Báthory és védence megteszi a szükséges előkészületeket: mérget öntenek a lányok poharába. Az ezt követő jelenetek lélegzetelállítóak: a lányok (akik között magyar statiszták is lehettek a hivatalosan kommunikált svédek mellett, mert hallható, hogy néhányan akcentus nélküli magyarsággal imádkoznak) megőrülvén az úrnő közelségéről (és mert azt ígérték nekik, hogy megérinthetik annak varázserejű ruháját) vad tömegjelenetbe kezdenek. Amikor azonban minden elcsendesedik, Báthory hozzákezdhet a fürdéshez; a csattanót azonban a daliás kísérő jelenti, akiről meglepő dolog derül ki.
A negyedik, és egyben végső szegmens Lucrezia Borgia életének egy igen röpke, ám annál perverzebb részletét mutatja meg nekünk. Az úrnő (a szépséges Florence Bellamy alakításában) eltéteti az útból semmire sem jó férjét, majd szexuális kapcsolatba lép - atyjával (a pápával) és testvérével (!!!). Az epizód elején és végén lévő szertartásos egyházi felvonulás erős kontrasztban van a trió szexuális játékaival, úgy pedig különösen, hogy mindeközben látjuk Savonarolát az egyházi erkölcstelenségről szónokolni, majd elfogása után a máglyán elégni.
Összességében nézve egy irgalmatlanul nagy remekmű az „Erkölcstelen mesék”, különösen a harmadik és negyedik epizód, melyek alatt lenyűgöző zenei aláfestést is hallhatunk.







Már szó volt korábban ezen a fórumon Borowczyk talán leghírhedtebb filmjéről, ami nem más, mint a

La bête/The Beast (1975),


amely az elfojtott szexualitás felszínre töréséről valaha készített legjobb filmek egyike. A házasodni szándékozó fiatal hölgy (Lisbeth Hummel) jövendőbelije uradalmához érkezve párosodó lovakat fényképez le, és ez később (rém)álmaiban is előjön. Az álomban a csupaszőr erdei bestia üldözi az úrihölgyet (Sirpa Lane), aki nem tud elmenekülni a borzalmas szörnyeteg elől, idővel azonban váratlan fordulat következik be. Elképesztő film, a cenzúra csak nézett, mint a moziban, ráadásul Borowczyk már egy évvel korábban el akarta sütni az álomjelenetet, mint ötödik „erkölcstelen mesét”. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy bámulatos, ahogy a hetvenes években milyen sok értelmes, szimbólumdús filmet készítettek szexualitásról és az ehhez kapcsolódó fogalmakról, úgy, mint halál, babona, félelem, őrület, avagy szimplán érzékiség. Manapság sajnos már az európai filmtermésben is egyre nagyobb hiánycikknek számítanak ezek az alkotások (hogy az amerikaiakat már ne is említsem).



Borowczyk ezután egy kis hazai kitérőt tett, ennek lett a termése a

Dzieje grzechu/The Story of Sin (1975),


amely kritikai sikert hozott a rendezőnek (ellentétben mondjuk a „La bête”-vel, melyre mindenki csak kidülledt szemekkel nézett). A szerelmét hosszú időn át kereső fiatal nő története számomra kicsit szétfolyós és túl hosszú volt, bár vitathatatlanul jól játszott darabról van szó. Borowczyk e filmjében igazából csak egyetlen jelenettel sokkol, azzal, amikor az egyik (csapdába csalt) férfi szereplőt úgy ölik meg, hogy a szexuális aktus kellős közepén idegmérget injekcióznak testébe. Mindehhez még egy igen negatív kicsengésű befejezés is járul; összességében azonban ez a film kissé visszafogottabb a fentebb tárgyalt kettőnél.



Ezután készült a rendező egyik legalulértékeltebb filmje, a

La marge/The Streetwalker (1976),


amelyben a főszerepet Joe Dallesandro, és a sajnálatos módon nemrégiben elhunyt Sylvia Kristel játssza. A családos férfi Párizsba megy, és egy bordélyház állandó vendége lesz (miközben súlyos titkot hordoz magában). Találkozgat egy prostituálttal, akibe beleszeret, de a kapcsolatnak semmi esélye nincs a jövőre nézve, és ezt mindketten tudják. Kiváló, remekül játszott melankolikus és nagyon erotikus dráma ez Borowczyktól tökéletes zenei aláfestéssel, bár a közvélemény Kristel jelenléte miatt csak legyintett, mondván tiszta sor, hogy a film csak az „Emmanuelle” sikerét próbálja meglovagolni, és még egy kis pénzt kipréselni belőle. Nos, teljes tévedés, a forgatókönyv ugyanis rengeteg finomságot tartalmaz, egyúttal elsőrangú karaktertanulmány is. A két főszereplő utolsó szeretkezése például csodálatosan sokatmondó, hiszen végtelen szomorúságot is áraszt egyben. Ez a jelenet a kimagasló színészi alakítások hiányában egyáltalán nem működne. Mindezek ellenére a filmet meg nem értés fogadta, ráadásul volt ország, ahol Emmanuelle-filmként hozták forgalomba, és így a nép némileg más elvárásokkal ült be rá a moziba (és ment haza csalódottan).



Borowczyk az ekkoriban hódító nunsploitation műfajában is tett egy kirándulást, ennek az eredménye lett az

Egy kolostor belsejében/ Interno di un convento/Behind Convent Walls (1978),


amelyben a rendező művészi szabadságot élvezhetett, és kísérletezett is ennek köszönhetően. Számos kézi kamerás jelenet, természetes megvilágítású képi világ várja a nézőt, és látnivalóan ezek a dolgok fontosabbak is voltak a rendezőnek, mint maga a (nem túl bonyolult) sztori elmesélése. A Joe D’Amato nunsploitation-filmjein edződött nézők valószínűleg csalódni fognak a „Behind Convent Walls”-ban, holott a műfaj érdekesebb darabjai közé tartozik.



Borowczyk ezután elérkezettnek látta az időt egy újabb botrányhoz. A

Les héroïnes du mal/Immoral Women (1979)


három sztorit foglal magába. Az elsőt akár kosztümös drámaként is kategorizálhatnánk: a középkori Rómában Margherita (Marina Pierro, Borowczyk kedvenc színésznője), hogy végre utat találhasson a szerelméhez, úgy dönt, hogy az útjában álló férfiak számát kissé megtizedeli. Szórakoztató, kellemesen erotikus darab ez az első epizód, bár a legnagyobb figyelem (és botrány) a második „erkölcstelen nőt” övezte. Marceline (Gaelle Legrand) áll ennek a második résznek a középpontjában; a fiatal lányka kedvelt szórakozása, hogy kedvenc nyuszijával az oldalán kifekszik a kertbe, és testét a tapsifüles rendelkezésére bocsátja, amely aranyos állatka él is a lehetőséggel, és felfedezőútra indul. Mindez persze idegesíti a szülőket, akik durva tréfával állnak bosszút lányukon. A bosszút azonban bosszú követi. Borowczyk ebben az epizódban ismét előveszi legperverzebb énjét, és jól fejbe kólintja nézőit. A harmadik résznek szintjén egy állat az egyik főszereplője, ezúttal egy jól megtermett kutya, amely igen ragaszkodó természetű. A történet egy nőről szól, akit a nyílt utcán egyszer csak elrabol egy férfi (hogy hogyan, azt nem árulom el, de látni kell, az biztos: az emberrablás a forgalmas utcán történik, de senki sem veszi észre (!)). Versenyfutás kezdődik az idővel, a férj megpróbál elrabolt felesége nyomába jutni, de a házaspár kutyája sem rest, szimatát latba vetve indul a rabló után. A férfi eközben szintén nem tétlenkedik, és megpróbálja kihasználni foglya helyzetét. Hogy ki nevet a végén? Maradjunk annyiban, hogy a befejezés vicces, és perverz is egyidejűleg.





A következő állomás, a

Lulu (1980)


visszalépésnek számított Borowczyk munkásságában. A Frank Wedekind-féle Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1904) feldolgozásában Lulu kalandjait kísérhetjük nyomon, amint egyszerű modellből a felsőbb körökig jut, hogy aztán prostituáltként Hasfelmetsző Jack áldozataként fejezze be életét. A főszerepet játszó Anne Bennent igen attraktív, és ruhácskája nagyon gyakran teljesen lecsúszik róla, de maga a film nem túl izgalmas, és akkor még enyhén fogalmaztam. Talán egyedül a díszleteket lehet még dicsérni. Hasfelmetsző Jack szerepében egyébként Udo Kier látható, bár emlékezetes alakításának nem igazán nevezhető, mint ahogy maga a film is elég nagyot bukott.



Egy érdekes darab következett ekkor az életműben, a

Docteur Jekyll et les femmes/Dr. Jekyll and His Women (1981)


ugyanis a jól ismert Robert Louis Stevenson-klasszikus sajátos megfilmesítése. Udo Kier játssza Henry Jekyll doktort, kinek vendégei részesei lesznek a doktor átváltozásai okozta őrületnek. Jekyll metamorfózisa egy fürdőkádban történik, és ezek a jelenetek igen jól sikerültek. Félóra elteltével azonban eléggé leül a film, hogy aztán egy kaotikus befejezés következzen (egy emlékeinkbe vésődő hintóbéli zárójelenettel). Félúton kapunk még egy kis szadomazochizmust, túl sok dialógust és tűrhető atmoszférát. Mindazonáltal nem rossz ez a film, és el tudnék viselni belőle egy szép dvd-kiadást, amely a látványvilággal csodákat művelne, ellentétben a fellelhető vhs-kópiákkal.
Update: csoda történt, avagy kívánságom az Arrow kiadó jóvoltából valóra vált. A forgalmazó egy rakás Borowczyk-filmet jelentetett meg blu-ray és dvd kombó formájában, hihetetlen képminőséggel. És ez a két remekművet (Erkölcstelen mesék, The Beast) még jobbá tette, Jekyll doktor történetét pedig életre keltette. Életre keltek a színek, a helyszínek, a szereplők, a csodás hangulat, a zene... Köszönjük a kiadónak, hogy egy mesterművet adott vissza a filmtörténelemnek ezzel a kiadással. Vagyis nyugodtan tessék az alul említett trió mellé e Borowczyk-horrort is beszámítani.



Rövid kitekintésünk záró darabja

A szerelem művészete/Ars amandi/The Art of Love (1983),


amelynek főszerepében (az „Immoral Women” és a „Docteur Jekyll et les femmes” után újfent) viszontlátjuk Marina Pierrót, Borowczyk múzsáját, valamint a „Lulu”-ban rövid időre feltűnt Michele Placidót is. A sztori az ókori rómaiakhoz visz minket vissza; a szereplők kusza szexuális kapcsolatait Ovidius előadásai fűszerezik, aki hasznos útravalóval látja el férfiközönségét a másik nem meghódításának témájában. A történet zavaros, és mielőtt teljesen elvesztenénk a fonalat, kapunk egy átverős befejezést. A cenzúra ennél a filmnél sem volt rest, és buzgón vagdosta a kópiákat (elsőként az orgiajelenet repült, melynek jelenlétéért Borowczyk nem rajongott túlságosan amúgy sem, és amely ebben a „posztcaligulai” időben kedvelt kelléke volt az ókori kosztümös produkcióknak). „A szerelem művészete” gyakran követhetetlen, de érdekes, lázálomszerű darab, érdemes megnézni legalább egyszer.



Talán mondanom sem kell, idehaza nem nagyon lettünk elkényeztetve Borowczyk-filmek kiadásaival. Amiről én tudok, az „A szerelem művészete” vhs-kiadása a jó öreg Mokép által (ha jól emlékszem, vágottan) egy remek szinkronnal (Kristóf Tibor, Selmeczi Roland, Tolnai Miklós), és azzal annyi. Aki éber volt, az elcsíphette még a Zone Európán az „Egy kolostor belsejében”-t (feliratosan) is. Külföldön számos Borowczyk-dvd látott napvilágot, sőt, még gyűjtődobozos kiadások is születtek, valamint a már ezen a blogon is bemutatott limitált „La bête”, triplalemezes formában. Itthon… talán majd egyszer (de valószínűleg soha).

Végeredmény: Walerian Borowczyk számos felejthetetlen erotikus filmmel ajándékozta meg a műfajt - a kihagyhatatlan trió: Erkölcstelen mesék, La bête, La marge

Walerian Borowczyk (1923 - 2006)

A filmek:

Erkölcstelen mesék/Contes immoraux (1974): 10 pont
La bête/The Beast (1975): 10 pont
Dzieje grzechu/The Story of Sin (1975): 7 pont
La marge/The Streetwalker (1976): 10 pont
Egy kolostor belsejében/ Interno di un convento/Behind Convent Walls (1978): 8 pont
Les héroïnes du mal/Immoral Women (1979): 9 pont
Lulu (1980): 5 pont
Docteur Jekyll et les femmes/Dr. Jekyll and His Women (1981): 10 pont
A szerelem művészete/Ars amandi/The Art of Love (1983): 8 pont