Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Az úriember a tó partján áll, mögötte egy markológép. Esetleg a tóban keres valamit, és ehhez kell a munkagép? Ha igen, a tervből semmi sem lesz, ugyanis a sofőr indít, a markoló váratlanul lecsap - a fejében nagy terveket forgató úriemberre. Néhány pillanat múlva a szerencsétlen két darabban hullik a földre. Vajon miért kellett meghalnia? A helyszínre érkező felügyelő szerint az elhunyt valami fontos nyomra bukkant, méghozzá egy gyermekrablással kapcsolatos, kettős gyilkossággal végződő ügyben. A felügyelőnek nehéz dolga van, az egyetlen használható nyom ugyanis egy megőrzőből előkerülő gyermekrajz…

Íme egy giallo, ami zseniális is lehetett volna (mondjuk akkor, ha Lado, Dallamano, vagy Martino rendezte volna). A történet gyakran lenyűgöző, egy múltbéli, megoldatlan bűnesethez vezetnek vissza a szálak. Tonino Valerii rendező és a forgatókönyv azonban gyakran összekavarja a szálakat, és nem a jó értelemben. Időnként ritmustalanná válik a film, holott az alapanyag remek, és George Hilton (ezúttal bajusszal) is hozza magát. Sajnos az események végül egy whodunit-ban végződnek. És ezt a finálé során Valerii elég ötlettelenül oldja meg: a gyanúsítottak szimplán összegyűlnek egy szobában, a felügyelő pedig - birtokában a nagy leleplezéshez vezető bizonyítékkal - hosszas, színpadias felvezető után szinte rábök a tettesre. Aki abban bízik, hogy e nem éppen ötletgazdag befejezés mellett a giallókra jellemző véres gyilkosságok legalább ülnek, azokat is kissé el kell szomorítanom, ugyanis ezen a téren is a már fentebb említett kettősség a jellemző. A gyilkosságok igen izgalmasan vannak felvéve, de égbekiáltó logikai bakik is előfordulnak ezekben a jelenetekben, keserű mellékízt sugározva. Egy tanárnő halálos veszélyben van, a gyilkos kinézte magának, a nő tud valamit, ezért meg kell halnia. Hogyan csempésszük a lehető legtöbb izgalmat a jelenetbe? Egyszerű: a rendőrség is értesül a veszélyről, ezért telefonon, és kiküldött járőrrel is értesíteni akarják a nőt. Egy kolléga folyamatosan telefonál (nem veszi fel senki, a nő még nem ért haza), majd a járőr is megérkezik a házhoz (a gyilkosról nem is beszélve). A tanárnő végre hazaér, a gyilkosság megtörténik, méghozzá igen látványosan, egy fúrógéppel. Ez a jelenet a film csúcspontja is egyben, de mégis, az említett keserű mellékízt érezhetjük, hiszen a telefonos zsaru érdekes módon akkor már nem telefonál, amikor a nő egy ideje otthon van (a Djangót - állítása szerint egy pocsék westernt - nézi a tévében), a kiérkező járőrök meg elautóznak a ház előtt, és közlik, hogy minden csendes, semmi mozgás. Hát igen, a gyilkosok általában ricsajozva lopóznak be lakásokba nőket gyilkolni, és a járőröknek az sem jut eszükbe, hogy a gyilkos esetleg már az ő megérkezésük előtt (vagy két órája, vagy két napja, vagy egy hete…) belül a lépcsőházban figyel és vár a legnagyobb csendben. Szóval, sokat ígérő jelenet, látványos ügyetlenkedésekkel tarkítva. Mindez valahogy az egész filmre is kihat, és úgy érezhetjük, hogy sokszor másképpen sokkal jobban muzsikálhatna a produkció.

A giallók hű rajongói ennek ellenére sok pozitívumot fognak találni, bár valószínűleg nekik is lesz némi hiányérzetük. Számomra a legfőbb pozitívum Ennio Morricone zenéje volt, ami azért egy fordulatokra épülő filmnél negatívumnak számíthat…

A dvd a Shameless (műfajhoz illően) sárga színű, szokásosan öntömjénező, és borítóján látványosan hatásvadász kiadása. Angol hang, felirat nincs, viszont jó a kép.

Végeredmény: Az átlagot megugró giallo néhol hajmeresztő logikai bakikkal

A film: 6,5 pont

A dvd: 8 pont

Solamente nero/The Bloodstained Shadow (1978)

Solamente nero/The Bloodstained Shadow (1978)

Stefano, az ifjú professzor Velencébe érkezik pap testvéréhez, aki egy éjszaka ablakából végignéz egy gyilkosságot. A lelkészt eléggé megviselik a látottak, de nem nyugodhat, hiszen ezután rejtélyes fenyegető üzeneteket kap - valószínűleg a gyilkostól. Stefano eközben megismerkedik Sandrával, a fiatal régiség-szakértővel, akivel az egyre sűrűbben lecsapó gyilkos nyomába erednek…

Hogy mit szeretett volna Antonio Bido rendező a „The Bloodstained Shadow” című filmjével elérni? Összemixelni egy kis Argentót Argentóval, plusz hozzáadni egy kis Ördögűzőt. Ezen igyekezete a számos ismerős beállításon is látszik, és a vágásba is látnivalóan sok energiát fektettek. Bido egyik kedvenc jelenete a templom faláról majdnem a pap fejére zuhanó kereszt - amellett, hogy a jelenet elég hatásos, az Ördögűzőhöz azért valljuk meg, elég kevés köze van. És hogy mit ért el összességében a Rendező Úr? Argento árnyékából nem lépett elő, az biztos. A fő oka ennek az, hogy néha irgalmatlanul leül a film (ilyenkor bőséges, papirosízű dialógust ömlesztenek ránk a szereplők), és aztán már csak nagyon nehezen tud újra felpörögni. Mindez egyszerűbben úgy néz ki, hogy egy-egy Argentóval felérő jelenetre körülbelül kétszer annyi unalmasabb jut. Velencéről ráadásul könnyen eszünkbe juthat egy sokkal-sokkal nívósabb darab, a „Don’t Look Now” (még úgy is, hogy Bidóék csak egy-két jelenetet forgattak ténylegesen Velencében, a többit bizony másutt vették fel). Az igazi melléfogás azonban az erőltetett love story, melynek során az egy évvel korábban még Argento dróttengerében vergődő Stefania Casini „egyszer csak” beleszeret a főszereplőbe, Lino „nevető ablakos ház” Capolicchióba, hogy aztán - egy aranyláncot leszámítva - lemeztelenedjen az oldalán. Érdekes, hogy Bido később ezeket a deficiteket maga is elismerte, mondván, jobban fenn kellett volna tartania a feszültséget.

A „The Bloodstained Shadow” végeredményben egy takaréklángon élő giallo, amely azért néhány igen jól sikerült jelenetével csak-csak felidézi Argentót (és néha Fulcit is). És aki látni akar egy olyan gyilkosságot, melynek során valakit fejjel előre nyomnak a tűzbe, az itt szintén jó helyen jár…

A dvd a Blue Underground kiadványa, ami tulajdonképpen evidens, hiszen a kiadó ennek a filmnek a zenéjét (Stelvio Cipriani) tette a saját felvezetője alá. A dvd a szokásos/tipikus BU-nívót hozza, vagyis nem rossz képminőség, rövid interjú (13 perc), nulla felirat (csak az interjú alatt van), tompa mono angol szinkron (néha röhejes kiejtésekkel).

Végeredmény: Egy giallo, amely üldözőbe veszi a Maestrót - de nem éri utol

A film: 7 pont

A dvd: 7 pont  

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

A férfi megpillantja feleségét az utcán. Követi egy ruhaüzletbe, vásárol egy virágcsokrot is, hogy meglepje. Az üzletbe a kirakaton át bepillantva aztán azzal kell szembesülnie, hogy a próbafülkébe neje mellé még belép valaki. Amikor később otthon kérdőre vonja, kiadós veszekedés veszi kezdetét, amely tettlegességig fajul. A nőt azonban akkor ölik meg, amikor férje már elviharzott a lakásból…

Lamberto Bava (itt John Old…) két „Démonok” közt alkotta meg ezt a kései giallót, amellyel én kezdetben egész jól elvoltam. Van egy titokzatos, Argentót idéző gyilkosunk, egy régen, a diliházban elhalálozott perverz őrültünk, meg néhány attraktív hölgy, köztük Lara Wendel, akit azért mindig öröm viszontlátni. A problémák akkor kezdődnek - mármint a filmmel -, amikor azok a jelenetek válnak nevetségessé, amelyeknek éppen hogy mozgatórugóként kellene funkcionálniuk. Ilyen például középtájt a múzeumi jelenet, ami… hogyan is fogalmazzak finoman, nem igazán üti meg De Palma „Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill)” című remekművének bravúros kiállítótermi fogócskáját. Hogy mi itt a nevetség tárgya? Vázolom: Wendel túl sokáig marad a múzeumban, ezért már csak zárt ajtót talál kifelé menet. Odalép hozzá egy teremőr, és közli vele, hogy a másik ajtón menjen ki, mert ez már zárva van. És? Nem tudta volna kinyitni újra egy percre, amíg a hölgy távozik? De rendben, mondjuk, ez a szabályzat. De akkor miért nem tudta odakísérni a működőképes kijárathoz, elvégre a kedves vendéggel szemben fő dolog lenne az udvariasság. De rendben, mondjuk, hogy őrünk valamiért nem hagyhatja el őrhelyét, így Wendel kénytelen egyedül bolyongani a kijáratot keresve (úristen, de izzadtságszagú, de van még tovább is). Ekkor szembenéz egy alakkal a vitrinek közt, és rémülten menekülni kezd. Elér egy újabb ajtóhoz (ami ráadásul nyitva van), és ekkor az történik, amitől felszökött a vérnyomásom: Wendel a falon lévő telefonhoz lép, és tárcsázni kezdi a zsarukat. Igen, ha üldöznek egy zárt épületben, te kezdj telefonálni, ne a menekülési utat keresve rohanj az életedért. A hab a tortán az, hogy Wendelnek nem jó ám a rendőrség csak úgy, neki keressék meg ott helyben a rendőr apukáját, mert csak ő tudja biztosan a módját, hogy lehetne segíteni. Wendel eközben természetesen tartja a vonalat, és vár, míg apját a kagylóhoz nem szólítják. És mi van, ha az éppen ebédszünetet tart? Vagy kint ül a mellékhelyiségben az aznapi újsággal? Sebaj, megvárjuk, addig a nyomunkban lévő gyilkos is vár majd. Mert hát riasztani, és segítségünkre sietni a többi zsaru nem képes… biztosan nem kaptak rá kiképzést.

Sajna innen még megyünk lejjebb is. A gyilkos egy nagy konyhakéssel fenyegeti Wendel egyik barátnőjét, mire az egy elektromos turmixgép-féleséget tart maga elé védekezésképpen. Igen ám, de ahogy közelít támadójához, a drót megfeszül, és az elektromos kütyü kiszakad a konnektorból, azután szépen elhallgat. Nézzük, vajon mit reagál erre komoly életveszélyben lévő hősnőnk? Először azt írom le, amit nem tesz: nem szúrja bele a már nem működő, de még így is fenyegetően éles eszközt támadójába. Nem hátrál az eszközzel fedezve magát. Nem próbál elfutni. Nem vágja a szerszámot a támadója képébe. Ó, nem. Szívem egyetlen butácska királynője LETESZI az eszközt az asztalra, HÁTAT FORDÍT a sorozatgyilkosnak, és MEGVÁRJA, hogy az belé mélyessze a kést. Most egy kis szünet jön, mert le kell higgadnom.

Tehát, mi is van még… Wendel bemenekül egy fülkébe a vízparton. Sok ilyen kis fülke áll egymás mellett, és ezek úgy néznek ki, hogy ha valaki benyit, már keresztül is lát a helyiségen. Wendel tehát egy ilyenbe zárkózik be, mondván, milyen izgalmas lesz, ha üldözője szépen sorban az összes fülke ajtaján benyit, de majd valamiért azén nem, ahová ő bújt. Elárulom, ez az egész agybaj jelenet miért került be a filmbe. Nyert: mert le kellett kopizni az egy évvel korábbi „A kis szemtanú” ugyanilyen jelenetét.

Azért ezek a - nincs rájuk jobb szó, sajnálom - hülyeségek szíven ütik az embert, pláne, ha egyik kedvenc műfajáról, a giallóról van szó, és Lamberto Baváról, aki az előző évben készített Démonokkal már letett valamit az asztalra. És bár e film befejezése nem rossz (bár eléggé elcsépelt), és legalább Claudio Simonetti zenél, az összkép elég lehangoló, különösen a hetvenes évek giallóihoz mérten.

Végeredmény: Egy kései giallo-próbálkozás sok-sok elrontott jelenettel

A film: 4 pont

Szerelmi vérszomj/Lo strano vizio della signora Wardh/The Strange Vice of Mrs. Wardh (1971)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Szerelmi vérszomj/Lo strano vizio della signora Wardh/The Strange Vice of Mrs. Wardh (1971)

Julia Wardh (Edwige Fenech), az elfoglalt férj asszonya igyekszik elfelejteni volt szeretőjét (Jean – Ivan Rassimov), aki még mindig rendszeresen zaklatja őt (tudni kell, hogy Jean egy igazi vadállat, aki inkább kínozni szereti az embereket, mintsem örömöt okozzon nekik). Ha mindez nem lenne elég, még egy fiatal nőket megcélzó sorozatgyilkos is rettegésben tartja a környéket, ráadásul felbukkan egy új hím (George – George Hilton) is Julia látómezejében, aki szintén elég erőszakos és határozott típus – van, aki hiába égeti meg a kezét egyszer, csak újra beletartja a tűzbe –, de hősnőnk valahogy csak belegabalyodik az úriember hálójába. Így, három férfi között ingázva, közben a sorozatgyilkos miatt mindenkitől félve Julia lassan az út végére ér, amikor végre kiderülnek az összefüggések és a kis csínytevések.

Az ősidőkben Szerelmi vérszomj címen kiadott (Hungarovideo) giallo remek darabja a tipikusan olasz műfajnak. Bár nem annyira véres, vagy beteg, mint egynéhány társa, nálam egyelőre simán helye van a legjobbak között (az eddig látottak közül a Strip Nude For Your Killer, a The Night Evelyn Came Out of the Grave, és a The Case of the Bloody Iris tetszett a legjobban – már persze Dario Argento, Mario Bava és Lucio Fulci remek darabjai mellett). Kicsit visszafogott, kicsit egyszerű (a végét leszámítva, ami azért üt rendesen), de hangulatilag és megjelenítésében tökéletesen rendben van. Sergi Martino mesterien űzte az ipart, és ez látszik ennél a filmnél is, plusz impozáns a szereposztás is. Ami nem tetszett, az pár gyilkolási jelenet, amikor azért csinálhattak volna valami műsebet az átvágott torokra, hogy ne csak egy vércsík mutassa a gonosz tett eredményét. A zene elsőre nem fogott meg, de később egyre jobban sikerült rabul ejtenie, a fényképezés ezzel szemben az első pillanattól kezdve baljós, fenntartja a figyelmet. Remek darab, ajánlom mindenkinek.

A film: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

Az alábbiakban Dario Argento, az olasz giallo-mester két korai filmje (giallója) kerül nagyító alá.

A kilencfarkú macska/Il gatto a nove code//The Cat o' Nine Tails (1971)

Betörés történik a Terzi kutatóintézetben. A tettes rövid úton elintézi az őrt, de úgy tűnik, dolgavégezetlenül menekül el a helyszínről, mivel semmi sem hiányzik az intézet felszerelései közül. A központban egyébként korszakalkotó felfedezés küszöbén állnak a szakemberek, hiszen rájönnek, hogy a bűnözésre való hajlam az XYY kromoszómáknak köszönhető. A környéken lakó vak férfi, Franco, aki egyúttal a puzzle-ök nagy rajongója is, ezt a rejtélyt is szívesen megfejtené. Segítőtársa lesz ebben egy tettrekész újságíró, akivel közösen rájönnek, hogy az intézet egyik kutatója nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett, gyilkosa pedig nem más, mint a titokzatos betörő…

Dario Argento legnépszerűbb giallója volt az évtizedben a Macska, és könnyű rájönni, miért. Vak ember és újságíró nyomoz, előbbinek aranyos kis unokahúga van, utóbbi meg minden hölgynéző szívébe belopja magát talán már első megjelenésekor. Plusz izgalmasnak tűnő sztori, Ennio Morricone zenél… de a Macska még ennél is jóval több, a film ugyanis egy elsőrangú giallo. Jó szereplők, rafinált sztori - ehhez jönnek Argento kezének a nyomai, a gyilkos szemszöge, a szélesvásznú kép maximális kihasználása és néhány igen kegyetlen haláleset, melyek érdekes módon a tengerentúlon csak PG-s besorolást kaptak (természetesen vágták odaát a filmet, ahol lehetett, és ha ment a logika is a szemetesbe, az sem zavarta a cenzor urakat…).

Ha már Amerika, akkor muszáj, és érdemes megemlíteni a két főszereplőt, Karl Maldent és James Franciscust, akik amerikaiak e német-francia-olasz koprodukcióban. Franciscust a második „Majmok bolygója” epizódból ismerhetjük, Malden neve pedig idehaza szinte egybeforrt a „San Francisco utcáin” című tévésorozattal. Utóbbi, tehát Malden nyújtja a legjobb alakítást, mint vak ex-újságíró, tulajdonképpen az összes jelenetet „viszi”, amelyben jelen van. Maga a karakter is remek, a botjában késpengét rejtő, minden jelentéktelennek tűnő részletet (lásd nyaklánc) memorizáló Franco Arno Argento legjobb pozitív figurái közé sorolandó.

Hihetetlennek tűnik, de Magyarországon a Mokép moziban és videón is forgalmazta Argento macskáját, és bizony ennek nyomaira még manapság is rá lehet bukkanni egyes antikváriumokban. Így például erre a szépséges plakátra is, melyet gyorsan tulajdonommá tettem:

Második tárgyalt darabunk a sokáig megjelenés nélkül álló, rejtélyes című

4 mosche di velluto grigio/Four Flies on Grey Velvet (1971),

melyben egy együttes dobosa (Michael Brandon, 14 évvel a „Dempsey és Makepeace” előtt) egy furcsa, őt már régóta figyelő alak után ered, utoléri és a férfit abban a borzalmas tudatban hagyja ott, hogy halálra késelte. Mindez egy elhagyott színház épületében történik, ahol egy maszkos illető ráadásul le is fotózza a gyilkosságot, és a képekkel zsarolni kezdi dobosunkat.

Argento e filmje a Macskával ellentétben már nem talált nálam akkora mértékben rajongásra. Sorolom is, hogy mi okból: 1.) Nincs meg a ritmus. Gyakran leül a film, de úgy összességében sem találja meg azt a tempót, ami odaszegezné a nézői tekintetet a képernyőre. 2.) Felesleges mellékszereplők. Nos, sok van belőlük. Bud Spencert szerintem nincs a világon ember, aki ne kedvelné, viszont itt nincs túl sok dolga. Spencer egyik ismerőse, aki végig az utcán téblábol, teljes melléfogás Argentótól. Baklövés a postás is, és ezzel átköthetem a kettest a hármas pontba, ugyanis a postás a vígjátéki elemek egyike akarna lenni, de sajna mindenestül úgy nem kellene a filmbe, ahogy van. A komédiázást Argento még egy koporsókat bemutató reklámeseményen is folytatja, többnyire sikertelenül, hiszen a legtöbb, ami kisül az egészből, az egy favicc („Próbálja ki a koporsót” - „Túl szűk” - „De még senki nem jött vissza panaszkodni”). És végül 4.) a végső csattanó, negatív hősünk motivációja és módszerei elég hihetetlenek és erőtlenek. Argento ennyi erővel itt azt is filmre vihette volna, hogy „egyszer egy bajuszos tanár bácsim pofon vágott, ezért most x év elteltével minden bajuszos embert megölök”. És még valami: a retinán látható utolsó kép és annak leolvasása már sci-fi kategóriába löki a filmet - szintén feleslegesen.

És akkor most a pozitívumok. A színészek nem rosszak (bár nem is olyan jók, mint mondjuk Karl Malden, vagy David Hemmings), Brandon is hozza magát (Michael York és Ringo Starr is tervben volt egy ideig a szerepre), a technikai rész pedig látnivalóan egy zseni (=Argento) keze munkája. És imádtam a babamaszkos gyilkos kinézetét is. A zenére sem lehet egy rossz szavam se, Ennio Morricone érdekes módon hosszú időre ekkor dolgozott utoljára Argentóval, mivel alaposan összevesztek valamin.

Tulajdonképpen kimondhatjuk, ez Argento leggyengébb giallója a hetvenes-nyolcvanas évekből (tehát az aranykorból), más kérdés, hogy még így is messze jobb, mint számos kortársa.

A filmek: 10 és 7,5 pont

 

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Velence: egy szobrász pöttöm lányát meggyilkolja egy titokzatos sorozatgyilkos, aki már évekkel ezelőtt is lecsapott. Az áldozat már négy évvel korábban is egy hasonló korú gyermek volt, és további egyezés a gyilkosságok között, hogy a kislányok vörös hajúak voltak. A szobrász saját szakállára kezd el nyomozni, és hamarosan egy gyanús ügyvéd nyomára bukkan. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy szemtanúk állítása szerint a bűntettek helyszínén mindig jelen volt egy különleges figura, egy fekete gyászruhába öltözött nőalak…

Aldo Lado a felülmúlhatatlannak tűnő „Short Night of Glass Dolls” után egy újabb mesterművet rázott ki a kisujjából. Érdemes azonban megállni egy pillanatra. Velence? Vörös szín? Helyes a megfejtés, Donald Sutherland, „Don’ t Look Now”. Nicolas Roeg mesteri filmje előtt vagyunk egy évvel, és mégis, a „Who Saw…” nem túl ismert alkotás, legalábbis a „Don’ t Look…”-hoz nem lehet mérni a hírnevét. Minőségét azonban bőven: Lado filmjében egyszerűen nem lehet gyenge pontot találni.

Lado minden szinten a legjobbat nyújtja: tragikus és rémisztő a sztori, remek a stáb, a zene pedig mindent visz. Utóbbiért természetesen Ennio Morricone volt a felelős, és gyakran visszhangzó, néha kánonban előadott gyermekkórus-betéteit valószínűleg soha nem tudjuk majd kiverni a fejünkből. A kétségbeesett apát ex-James Bond George Lazenby alakítja, legalább olyan jól, mint Donald Sutherland. Anita Strindberg, a kis Nicoletta Elmi és főleg Adolfo Celi is bámulatosan jó.

Franco Di Giacomo operatőr képei felejthetetlenek, és ezt a fenomenális giallót olyan állapotba juttatják, amely véleményem szerint csak ennek a műfajnak a sajátja: egy idő után az embert már nem is érdekli a végkifejlet, a gyilkos személye (aki általában jól megbújik a vásznon), annyira dúskál a stílusban minden, ami a szemünk előtt pereg. A fényképezés mellett a helyenként megdöbbentő vágás (be-bevillanó képek amolyan Roeg-módra), a vért az ereinkben megfagyasztó zene összepárosítva a gyilkos özvegyi fátylán át elénk vetített szemszögével ritka technikai bravúrokat is jelentenek egyben. De ugyanilyen emlékezetes még Strindberg kergetőzése a kamerába nézve egy autó körül, vagy az, ahogy Lado egy fürdőkád csobogó vizével és egy mosókesztyűvel maximálisan ijesztő hatást ér el.

Kiemelkedő színvonalú alkotás a „Who Saw…”, az egyik legkreatívabb műfaj egyik legszebb darabja, mindenképpen beleszámolandó mondjuk a top 5 giallo közé. A vicc az, hogy a hetvenes években egy ilyen remek darabot szinte csak úgy „mellékesen” készítettek el. Lado utolsó tangózni segített volna Bertoluccinak, ha Marlon Brando ráért volna. De Brando éppen keresztapázott, így Lado előtt megnyílt az út tárgyalt giallónk elkészítéséhez. Amit manapság dollár/eurómilliók segítségével sem érnek el a filmstúdiók, és az általuk alkalmazott többé-kevésbé (inkább kevésbé) tehetséges rendezők, azt ekkoriban két forgatás közben emberi kreativitással, bámulatos stílusérzékkel hozták létre filmesek, akiket talán meg sem becsültek kellőképpen ezért.

A „Who Saw Her Die?” Angliában és Amerikában is megjelent dvd-n. Az angol kiadás a Shamelessnek köszönhető, amely kiadó egészen szép munkát végzett. A kép gyönyörű, bár a hang időnként nagyon felerősödik. Az angol forgalmazó kicsit talán túlfényezi magát a menük között (másodpercenként kiírják, hogy Shameless, csak hogy el ne felejtsük, kinek köszönhetjük a lemezen található földi jót), a borító hátsó felén pedig valóságos képözönt zúdítanak az emberre, ráadásul az összes szexet és erőszakot ábrázoló képet ideerőltették. A Blue Underground már jóval visszafogottabb (és szebb a címlap is), a hang megbízhatóbb és kapunk egy remek interjút is Ladóval 11 percben (a trailer mellett). Dühítő, hogy egyik kiadványon sincs felirat, pedig az angol szinkron néha elég tompa. Mindent összevetve mindkét dvd-t tudom ajánlani, sőt, akár egyszerre mindkettőt is, hiszen egy ilyen mesterművet akár többféle változatban is érdemes a polcra tenni.

Végeredmény: Nagyszerű giallo, ahogyan azt Ladótól megszokhattuk

A film: 10 pont

A dvd-k: 8 pont (Shameless), és 8,5 pont (BU)

L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)

L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)

A férfi átkozódva elmegy otthonról. Feleségével megint jól összeveszett, pedig a nő pénze rendkívül fontos az üzlethez. Az éjszakában hirtelen furcsa látvány tárul a szeme elé. Egy magas, ijesztő külsejű alak halottnak tűnő nőt helyez autója kormánya mögé, majd a járművet mindenestül a folyóba löki. Bárcsak a kiállhatatlan feleségem lenne abban az éppen elsüllyedő autóban - gondolja hősünk, majd remek ötlete támad. Megszólítja a nem túl bizalomgerjesztő figurát, és üzletet ajánl neki. Egy rakás pénzt azért, hogy a nem kívánatos nőt az imént demonstrált módszerrel tüntesse el örökre. A megegyezést a terv végrehajtása követi. Minden jól alakul, egészen addig, amíg az autó - csomagtartójában a gyűlölt feleség testével - egyszerűen köddé válik…

… és ezzel egy emlékezetes hajsza veszi kezdetét, az autót ugyanis egy fiatal szerelmespár kötötte el. A bérgyilkos azonban nem zavartatja magát, és a pár után ered: a holttestet mindenáron el kell tüntetni. Hitchcock „Idegenek a vonaton”? Bizony, a kiindulópont hasonló hozzá. Utána azonban egy road movie-ba oltott giallo következik, amely egy lakatlan tengerpart házban állapodik meg, és itt már igencsak véres epizódokra is sor kerül.

Elsőrangú a stáb, bár George Hiltonnak ezúttal sok dolga nincs, azért a női nem számára szívdöglesztően tud nézni, nem csoda, hogy szerepe szerint itt is egy nőfaló, de feleségéhez is gyorsan vissza tudja hízelegni magát. Jelen van még a szerelmespárként Alessio Orano és a szépséges Cristina Galbo is, de a „The Killer Must Kill Again” legnagyobb dobása mégis Michel Antoine (az „Egy marék dinamit” rosszfiúja), aki már attól ijesztő tud lenni, hogy szimplán a kamerába mered.

Luigi Cozzi igazából nem csavargatja a sztorit, giallója a „straightforward” változatot képviseli, vagyis az események logikusan és könyörtelenül következnek egymás után, különösebb variálás nélkül. A legemlékezetesebb jelenetsor egyértelműen az, amikor párhuzamosan látjuk Oranót, amint a zöldben alkalmi szöszi ismerősét (Femi Benussi) kettyinti, és szegény szerencsétlen Galbót, aki abban a hitben van, hogy szerelme ennivalóért ment a városba, és aki - szűz lévén - az első alkalmat valami rendkívülinek képzeli el mindaddig, amíg a bérgyilkos Antoine rá nem tör. Az alkalmi numera és a megerőszakolás képei keserű elegyet alkotnak ebben a giallo gyöngyszemben.

Amely gyöngyszem egyébként már 1973-ban elkészült, de különböző okok miatt két évig csúszott a bemutatása. Ilyen ok volt például a cenzori bizottság, amely eredeti formájában nem engedélyezte a bemutatást - nyilvánvalóan a túl sok (?) szexet kifogásolták. A szőke útszéli ismeretség szerepére az alkotók eredetileg Gloria Guidát szánták, de „felsőbb” nyomásra végül Femi Benussi lett a befutó (Galbo helyett pedig Ornella Muti volt tervbe véve - bár azt hiszem, ekkoriban Mutit mindenki tervbe vette). Végeredményben a „The Killer…” (amelynek a címét „The Spider”-ből változtatták át) már nem lett annyira sikeres, mint műfajbéli elődei, hiszen 1975-re a giallo-láz némileg lecsengett. Igazán kár, hiszen Cozzi filmje az első vonalba való.

A dvd a Mondo Macabro gyárából került ki, és nagyon jó befektetés: olasz és angol hang, angol felirat, eredeti képnagyság, rendezői interjú, kommentár, doku, galéria, trailer - ennél nem is kell több. Az, hogy néha a hang kicsit zúg és serceg, egyáltalán nem kell, hogy kedvünket szegje, ha ezt az elsőrangú giallót a polcunkra akarjuk helyezni.

Végeredmény: Kemény giallo emlékezetes rosszfiúval

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)

                                                 Böjtös Gábor kritikáiból:

La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)

Az amerikai Nora Davis néhány krimit a hóna alá csapva a gyönyörű Rómába látogat, hogy meglátogassa nagynénjét. Odaérve egyből kábítószercsempésszel fut össze a reptéren, majd a nagynénihez érve Marcello doki (John Saxon) fogadja a rossz hírrel, miszerint a néni nagyon beteg. Éjszaka el is halálozik a nagynéni, mire Nora rémülten indul a közeli kórházba, ám útközben kirabolják, aminek következtében beüti a fejét, majd később feleszmél, és egy gyilkosságot lát, de utána újra az eszméletét veszti. Innentől indul a kálvária. Reggel Noráról azt gondolják, hogy részeg volt, kórházba viszik, nem hisznek neki, és közben még fura telefonhívásokat kap, miszerint ő a következő áldozat, no meg újságkivágásokra is rátalál, amelyek a helyi sorozatgyilkosról szólnak, aki az abc szerint végez kiszemeltjeivel... nos, Nora a "D", és egyben a következő áldozat...

A The Evil Eye-ra is keresztelt alkotás hiába van a horrorba is bekategorizálva az imdb-n, szerintem – még ha alapokat is ad a giallo-ra keresztelt műfajnak – egy szimpla krimiről van szó, persze abból is a jobb fajtából, a klasszikus bűnügyi filmekre jellemző mélységekkel, amit azért el is várunk a mestertől. Gyönyörű fényképezés (a félájult Nora látomásainak megjelenítése egyszerűen bámulatos), jó színészek (Saxon még milyen fiatal volt), általában a feszültség is ott van, plusz átérezzük az idegen városban tapasztalt elveszettség érzését is. Mindenképpen remek filmről van szó, és ha nem horrort vagy giallót vársz, amikor leülsz elé, garantáltan el fog szórakoztatni ez a hitchcock-i darab.

A dvd minőségi darab (ez is az Ancor Bay – most már Starz – által kiadott életmű-doboz első részében van), a kép és a hang felújított, angol felirat is van, plusz extrák is találhatók a lemezen (képek, trailerek, interjú Saxonnal).

A film: 9 pont

A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)