2021. május 4., kedd

The Devil Rides Out (1968)

The Devil Rides Out (1968) 

Dennis Wheatley regényének filmadaptációjában két férfi arra a megállapításra jut, hogy harmadik társuk, egy Simon nevű fiatalember (aki egyben védencük is) segítségre szorul. Simon furcsa baráti társasághoz csatlakozott az utóbbi időben, egy szektaféleséghez, melynek vezetője, Mocata valószínűleg tudja, hogy hogyan lehet eljutni a Gonoszhoz. Mocata végleg szolgálatába - és egyben a Gonosz szolgálatába - szeretné állítani a befolyásolható ifjoncot, a két barát azonban felveszi ellene a harcot. 

1968-ban megérett az idő, és elkészült az egyik valaha forgatott legszínvonalasabb Hammer-horror. Ezért a filmért nagy köszönet illeti a stúdiót, de Christopher Lee-t is, aki végig a produkció elkészítésére ösztönözte az illetékeseket (nem véletlen, hogy Lee a mai napig is az egyik kedvencének nevezi a „The Devil…”-t). Irgalmatlanul pergő a film, Terence Fisher rendezőnek egyszerűen minden bejön, a gonosz erők összecsapása a körben fekvő, és onnan nem mozduló főszereplőkkel, egy erdei szektagyűlés, de még egy remek autós üldözés után is áldani fogjuk a Hammer-specialista direktor nevét. És akkor még el sem kezdtem méltatni a színészgárdát, amelyből Lee és Charles Gray nevét külön is ki kell emelnem. Gray-t többnyire az 1971-es James Bondból („Gyémántok az örökkévalóságnak”) ismerhetjük mint Ernst Stavro Blofeld, de itt, Mocata szerepében valósággal brillírozik. Hipnotikus orgánuma, pillantásai szinte erre a szerepre teremtették, és boldogok lehetünk, hogy a vezetőség őt, és nem Gert Fröbét („Goldfinger”, ha már a James Bondokat említettem) választotta, holott utóbbi állt a kívánságlista első helyén. 





Érdekesség még, hogy Amerikában a forgalmazónak nem tetszett a cím; úgy gondolták, a „rides out” miatt az emberek majd azt fogják hinni, hogy tehéncsordát legeltető cowboyokról szóló filmre vettek jegyet, ezért rövid úton „The Devil’s Bride”-ra változtatták azt. Rides out, vagy Bride, édesmindegy: a filmnek akár „Szektagyűlés ebéd után” is lehetne a címe, akkor is remekül muzsikálna, így, Fisher vezényletére, és Richard Matheson szkriptjéből összerakva.

Végeredmény: a nagybetűs Hammer-horrorfilm

A film: 10 pont

Blood Rage (1987)

Blood Rage (1987)

Gyilkosság történik egy autós kertmoziban. A szörnyű az, hogy egy gyerek gyilkol, de ennél is szörnyűbb, hogy ennek a gyerkőcnek van egy ikertestvére, aki a cselekményt végignézi. És ami a legszörnyűbb, hogy a rendőrség az ártatlan fiúcskát viszi el, és zárja négy fal közé, eközben pedig a kis gyilkos éli tovább világát. 

Eltelik pár év, kis gyilkosunk felnő, és filmünk szűk másfél órája alatt folytatja véres tevékenységét. Igen ám, de testvérkéje is megjelenik a színen, a konfrontáció így elkerülhetetlenné válik. A baráti kör eközben megtizedelődik, a fiúk anyja szenved… nem is folytatom, hiszen a sztori nem rossz, ebből az anyagból egész jó kis slashert lehetett volna összegyúrni. 



A „lehetett volna” talán már (sőt, biztos) elárulja, hogy ez John Grissmer rendezőnek (aki a vhs-en itthon is megjelent „Scalpel”-t is elkövette) nem igazán sikerült. Csak a szokásos slasher-paneleket látjuk gyenge szereplőkkel, akikért tulajdonképpen egyáltalán nem kár, hogy elhaláloznak, olyan ostobaságokat csinálnak. Az alakítások is átlagosak, a színészkedést a film szerencséjére pont a főszereplő, Julie Gordon tartja valamennyire elfogadható szinten. Bizonyos fórumokon nagyon dicsérték Louise Lasser alakítását is (mint tépelődő anya), de nálam ő inkább az idegesítő kategóriájába esett. Néhány véres jelenet, néhány vértől csöpögő segédeszköz, megszokottan butuska fiatalok, akik áldozatul esnek, némi testvér-pszichologizálás… ennyi a Blood Rage, melyet egyébként még 1983-ban leforgattak, hiába a hivatalosan későbbi keltezés. Ennek az évekig tartó jegelésnek, és különböző vágott verzióknak köszönhetően a film elért egyfajta kult-státuszt, de a végeredményt látva én azért messze nem dobálóznék ezzel a kifejezéssel. 

Végeredmény: Átlagos slasher, átlagosnál kicsit több vérrel 

A film: 5,5 pont   


Paradiso infernale aka. Green Inferno aka. Cannibal Holocaust 2. (1988)

Paradiso infernale aka. Green Inferno aka. Cannibal Holocaust 2. (1988) 

Ruggero Deodato kannibál-klasszikusának folytatása? Ha a címet nézzük, igen, ugyanis ezt az ahhoz képest mesefilmet a fenti harmadik címen is forgalmazták. Ha viszont az egyebeket nézzük, nem sok közük van egymáshoz. Váratlan csavarral itt most nem egy professzor keres a dzsungelben, a vadak közt négy elveszett fiatalt, hanem négy fiatal keres egy professzort. A négy ifista közül kettő kockahasú, kockafejű szépfiú, van egy hölgyemény is, plusz egy zoológusféleség. A történet össze-vissza liftezik, hőseink hol az eltűntet, hol a gépükbe való üzemanyagot keresik, vagyis a koncepció eléggé vonal alatti. Kannibált nagyon ritkán látunk, van ugyan a film derekánál néhány vérben forgó szemű vadember, de őket a társaság hölgytagja lefizeti egy diktafonnal, azok meg erre mindegyiküket szabadon eresztik (majd elkezdik szalagra mondani az élettörténetüket - de ez csak az én tippem). Váratlanul néhány gonosz fehér ember is feltűnik, egyiküknek kedvenc szórakozása, hogy egyik hű martalócát - és az annak kezében lévő óriási pitont - férfiasságok leharapatására használja. Ezt leszámítva azonban a fehér gazfickók irtózatosan bénák, a két kockafejű jófiú (sőt, még mitugrász tudós haverjuk is) úgy pofozza őket szét, ahogy akarja. 



Talán leszűrhető az eddigiekből, hogy a „Green Inferno” (hadd nevezzem így, az alternatív címet egyáltalán nem érdemli meg) egy gyenge vicc, és nagyon gyenge film (a nyilvánvaló tévedéseket tartalmazó imdb-oldala is érdekesebb). A legnagyobb hibája talán az, hogy mindenhogy látjuk benne a vadont, csak épp úgy nem, amilyen valójában. Igazi kannibál, mint írtam, egy szál se, a történet mintha nem is lenne, a szereplők idegesítők, a dialógusok vannak, de minek; összességében egy ilyen-olyan kalandfilmet látunk szinte nulla izgalommal és földöntúlian buta befejezéssel. Mindezt némiképp talán magyarázza, hogy eredetileg a tévének szánták, később döntöttek úgy, hogy menjen moziban is, hátha tíz évvel a nagy előd után lehet még kaszálni a kannibál-témával. Hát nem. 

Végeredmény: Mozifilmmé felfújt tévéfilm tévéfilm színvonalon, avagy kannibálfilm kannibálok nélkül

 A film: 3 pont 


Snuff (1975)

Snuff (1975) 

A „Snuff” című film elemzésénél elöljáróban annyit: sok vacakot láttam már életemben, de ez a mű valószínűleg dobogós helyezést ér el ezek között. A sztori szerint egy színésznőcske összeáll egy rendezővel (aki amúgy felnőtt filmekben utazik), akit úton-útfélen megcsal egy fiatalabb szépfiúval. Mindezzel párhuzamosan egy különös társaság (nevezzük őket nyugodtan szektának) folyamatosan bűnözik, kezdetben még csak egyik társukat, egy magát alaposan bedrogozott leányzót inzultálnak, majd belép a képbe vezetőjük, egy Jézusra hasonlítani akaró fickó, aki egyébként látnivalóan a lányokból álló banda férfiideálja is. 


Elképesztően dilettánsan követik egymást a jelenetek (mondjuk nem csoda, a stáb egy „The Slaughter” című, 1971-es filmhez fércelgetett hozzá valamit, így lett a hibrid olyan, amilyen), az alakítások amatőr szinten mozognak (egyik szektás lányka rosszabb, mint a másik), és ugyanilyen rosszakat írhatnék minden másról is a filmben, de inkább nem teszem, mert egyszerűen nem ér annyit. Amit érdemes még megemlíteni, az a legutolsó jelenet, hiszen az kavart némi vihart, és innen jön a filmcím is. Miután szektánk kigyilkolja magát (többek közt valami vegyesboltféleségben is megnyuvasztanak mindenkit, és itt az áldozatokat „játszók” is betársulnak a „hogyan színészkedjünk csapnivalóan rosszul” című játékba), hirtelen egy szobában találjuk magunkat egy stábbal, amelyik éppen befejezi a forgatást, és az egyik fazon a stábból meggyőz egy szőke lányt, hogy rögvest ugorjanak fejest az ágyba. A kamera azonban forog tovább, és a tag néhány ismerősével együtt elkezdi megcsonkítani, majd kibelezni a szőkeséget. Valószínűleg az volt itt a szándék, hogy termetes botrányt kavarva elhintsék a köztudatban, hogy itt bizony egy igazi belezést vettek fel. A jelenet azonban elég gyengus, vagyis néhány másodperc alatt megállapítható, hogy az ujjak forgácsolása és a belek között zajló turkálás úgy átverés, ahogy van. 

Végeredmény: Amatőr tákolmány kultikus ambíciókkal, és akaratlanul is mókás alakításokkal 

A film: 1 pont