2014. december 17., szerda

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)


Velence: egy szobrász pöttöm lányát meggyilkolja egy titokzatos sorozatgyilkos, aki már évekkel ezelőtt is lecsapott. Az áldozat már négy évvel korábban is egy hasonló korú gyermek volt, és további egyezés a gyilkosságok között, hogy a kislányok vörös hajúak voltak. A szobrász saját szakállára kezd el nyomozni, és hamarosan egy gyanús ügyvéd nyomára bukkan. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy szemtanúk állítása szerint a bűntettek helyszínén mindig jelen volt egy különleges figura, egy fekete gyászruhába öltözött nőalak…

Aldo Lado a felülmúlhatatlannak tűnő „Short Night of Glass Dolls” után egy újabb mesterművet rázott ki a kisujjából. Érdemes azonban megállni egy pillanatra. Velence? Vörös szín? Helyes a megfejtés, Donald Sutherland, „Don’ t Look Now”. Nicolas Roeg mesteri filmje előtt vagyunk egy évvel, és mégis, a „Who Saw…” nem túl ismert alkotás, legalábbis a „Don’ t Look…”-hoz nem lehet mérni a hírnevét. Minőségét azonban bőven: Lado filmjében egyszerűen nem lehet gyenge pontot találni.

Lado minden szinten a legjobbat nyújtja: tragikus és rémisztő a sztori, remek a stáb, a zene pedig mindent visz. Utóbbiért természetesen Ennio Morricone volt a felelős, és gyakran visszhangzó, néha kánonban előadott gyermekkórus-betéteit valószínűleg soha nem tudjuk majd kiverni a fejünkből. A kétségbeesett apát ex-James Bond George Lazenby alakítja, legalább olyan jól, mint Donald Sutherland. Anita Strindberg, a kis Nicoletta Elmi és főleg Adolfo Celi is bámulatosan jó.

Franco Di Giacomo operatőr képei felejthetetlenek, és ezt a fenomenális giallót olyan állapotba juttatják, amely véleményem szerint csak ennek a műfajnak a sajátja: egy idő után az embert már nem is érdekli a végkifejlet, a gyilkos személye (aki általában jól megbújik a vásznon), annyira dúskál a stílusban minden, ami a szemünk előtt pereg. A fényképezés mellett a helyenként megdöbbentő vágás (be-bevillanó képek amolyan Roeg-módra), a vért az ereinkben megfagyasztó zene összepárosítva a gyilkos özvegyi fátylán át elénk vetített szemszögével ritka technikai bravúrokat is jelentenek egyben. De ugyanilyen emlékezetes még Strindberg kergetőzése a kamerába nézve egy autó körül, vagy az, ahogy Lado egy fürdőkád csobogó vizével és egy mosókesztyűvel maximálisan ijesztő hatást ér el.





Kiemelkedő színvonalú alkotás a „Who Saw…”, az egyik legkreatívabb műfaj egyik legszebb darabja, mindenképpen beleszámolandó mondjuk a top 5 giallo közé. A vicc az, hogy a hetvenes években egy ilyen remek darabot szinte csak úgy „mellékesen” készítettek el. Lado utolsó tangózni segített volna Bertoluccinak, ha Marlon Brando ráért volna. De Brando éppen keresztapázott, így Lado előtt megnyílt az út tárgyalt giallónk elkészítéséhez. Amit manapság dollár/eurómilliók segítségével sem érnek el a filmstúdiók, és az általuk alkalmazott többé-kevésbé (inkább kevésbé) tehetséges rendezők, azt ekkoriban két forgatás közben emberi kreativitással, bámulatos stílusérzékkel hozták létre filmesek, akiket talán meg sem becsültek kellőképpen ezért.

A „Who Saw Her Die?” Angliában és Amerikában is megjelent dvd-n. Az angol kiadás a Shamelessnek köszönhető, amely kiadó egészen szép munkát végzett. A kép gyönyörű, bár a hang időnként nagyon felerősödik. Az angol forgalmazó kicsit talán túlfényezi magát a menük között (másodpercenként kiírják, hogy Shameless, csak hogy el ne felejtsük, kinek köszönhetjük a lemezen található földi jót), a borító hátsó felén pedig valóságos képözönt zúdítanak az emberre, ráadásul az összes szexet és erőszakot ábrázoló képet ideerőltették. A Blue Underground már jóval visszafogottabb (és szebb a címlap is), a hang megbízhatóbb és kapunk egy remek interjút is Ladóval 11 percben (a trailer mellett). Dühítő, hogy egyik kiadványon sincs felirat, pedig az angol szinkron néha elég tompa. Mindent összevetve mindkét dvd-t tudom ajánlani, sőt, akár egyszerre mindkettőt is, hiszen egy ilyen mesterművet akár többféle változatban is érdemes a polcra tenni.

Végeredmény: Nagyszerű giallo, ahogyan azt Ladótól megszokhattuk

A film: 10 pont
A dvd-k: 8 pont (Shameless), és 8,5 pont (BU)


2014. december 7., vasárnap

Tortúra/Misery (1990)

Tortúra/Misery (1990)


Paul Sheldon leüti az utolsó betűket a kéziratban, hörpint a pezsgőjéből és cigire gyújt. Messze földön híres regénysorozata újabb darabján van túl, már csak a kéziratot kell elvinni a nagyvárosba, Sheldon ugyanis az isten háta mögött szokta megtalálni az ihletet, egy hófödte szállodában. Ekkor óriási bajba kerül: útközben hóvihar tör rá, autója lerepül az útról, ő meg kissé összetöri magát. Talán ott is maradna holtan az autója rabjaként, ha nem találna rá Annie Wilkes, aki elviszi magához. Az ex-ápolónő ellátja Sheldon sebeit (a férfi képtelen lábra állni), így úgy tűnik, minden jóra fordul. Annie azonban az író megrögzött rajongója, és amikor világossá válik, hogy a tébolyodott nő örökre magánál akarja tartani, elkezdődnek a borzalmak…

Stephen King nem akarta eladni a „Tortúra” megfilmesítési jogait, de aztán engedett Rob Reinernek, mivel az korábban egy, az író által is elismert adaptációt tett le az asztalra („Állj mellém!”/Stand by Me, 1986). King mindezzel nagyon jót cselekedett, hiszen egy fenomenális horror-thriller keveredett ki a dologból. Ahogy egy színvonalas horrorfilmnél szokás, az atmoszféra és az alakítások viszik a prímet, bár van egy-két véresebb jelenet is. William Hurt, Harrison Ford, Michael Douglas, Al Pacino, Robert De Niro, Gene Hackman, Richard Dreyfuss, Robert Redford, Warren Beatty - vajon mi a közös bennük? Nos, őket mind-mind felhívták Reinerék, hogy ugyan nem lenne-e kedvük eljátszani Sheldon szerepét. Nem volt kedvük. Ekkor, már a kétségbeesés küszöbén kaparták elő az ekkoriban nem túl jó passzban lévő James Caan-t, aki igen jó teljesítményt nyújt. De aki mindent és mindenkit túlszárnyal, az Kathy Bates. Bates a színpadról került e filmbe, a Hollywood által nem dróton rángatott Castle Rock pedig megengedhette magának, hogy egy addig főleg csak sorozatokban és színházban játszó ismeretlent tegyen a női főszerepbe. A végeredmény hihetetlen lett, Bates olyan ijesztő, hogy a néző Caan-nal együtt vállvetve retteg, amikor csak Wilkes feltűnik az ágy lábánál. A mellékszereplők szintén remekelnek, különösen Richard Farnsworth mint helyi seriff, akit csak nem akar békén hagyni az író rejtélyes eltűnése.




Az egyik leghírhedtebb jelenet - amikor Annie enyhén brutális dolgokat művel Sheldon lábával - szintén befolyással volt a stábra, egészen pontosan a rendező személyére. Az eredeti elképzelés, a „megbéklyózás” elrettentette George Roy Hill-t, mire Reinernek elege lett, és maga vállalta a rendezést (és ekkor még a szereplőválogatás előtt voltunk…). És hogy a forgatókönyvíró William Goldman szaktekintélyt is kihozzák a sodrából: a jelenet végül megváltoztatva került a végső vágásba, ami Goldman-nél számos dührohamot okozott (bővebbet lehet olvasni minderről Goldman „Mit is hazudtam?” című művében, amely a világ egyik legjobb könyve, amit valaha filmekről írtak).

No de a lényeg: a rendezés, a hangulat elsőrangú, a suspense működik, a kulcsszereplő Bates teljesítményére pedig nem lehet jelzőket találni (ő ellenben ezért talált egy Oscar-díjat).

A dvd az Intercom mára már alig-alig beszerezhető kiadványa a klasszikus - és kifogástalan - szinkronnal (Molnár Piroska, Tordy Géza), sajnos egy fia extra nélkül.

Végeredmény: Kitűnő King-adaptáció, közel a Ragyogáshoz

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont