The Funhouse (1981)

The Funhouse (1981)

Két fiatal pár esti programként a vándorcirkuszt választja. A fiatalok a szórakozást megspékelik azzal, hogy az éjszakát szintén ezen a helyen töltik. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem éppen nyugalmas percek várnak az ifistákra, tanúi lesznek ugyanis egy gyilkosságnak. Ekkor elszabadul a pokol, és hőseinknek menekülniük kell az ijesztő kulisszák között…

Ezután a vhs-korszak kazettaborítóit idéző tartalomismertető után sajnos erőteljes szóismétlésbe fogok bonyolódni, az alábbiakban egy 1974-es klasszikus horror címe igen sűrűn lesz olvasható. Ugyanis a „The Funhouse” szintén Tobe Hooper műve, aki ekkor, 1981-ben még mindig nem tudott elszakadni kedvenc témájától. Ez a téma pedig nem más, mint „fiatalkorú férfi és női egyedek néhány olyan dühöngő őrült birodalmába tévednek, akik rokoni kapcsolatban állnak egymással”. A képzeletbeli egyenlőségjel után - ha a Kedves Olvasó még nem jött volna rá - a következő cím áll: A texasi láncfűrészes mészárlás.

A felidézett filmek címeit viszont a Psychóval kell kezdeni, Hooper már a legelső jelenetben Hitchcock klasszikusának zuhanyjelenete előtt tiszteleg, bár némiképp vicces módon (plusz még egy kis Halloweent is bedob). Ami ezután jön, az a Texasi újabb kiadása, csak láncfűrész nélkül. Bőrpofa helyett van itt nekünk egy szörnypofa, aki közel sem olyan meggyőző, mint neves elődje. A hősnő, Elizabeth Berridge sem olyan hatásosan sikoltozik, mint Marilyn Burns, bár még mindig ő alakít a legjobban a négy ifista közül. Berridge-nek van egy kisöccse is, akiből véleményem szerint kevesebb is bőven elég lett volna. A halálesetek már színvonalasabban kivitelezettek, bár az nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerencsétlennek felülről hurok esik a nyakába, de még véletlenül sem próbálja meg azt lefejteni a nyakából, hanem idétlenül mindenfelé nyúlkál. A gondolkodás nélkül a sötétből előtűnő alak fejébe állított baltáért sem rajongtam, de ez még elment. A befejező képek szintén 1974-nek integetnek vissza… csak éppen a feeling nem ugyanaz. Valahogy nem hat már eredetien a sztori, és az összehasonlítást (amit nem lehet megkerülni, de ez Hooper hibája) minden téren elveszíti a Funhouse. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy jó-jó, érdekes, nézhető variáció ez ugyanarra a témára, de amint a stáblista nevei peregtek, már a Texasi látványa után vágyakoztam.

Összességében azért nem venném el senki kedvét Hooper 1981-es produkciójától (bár lehet, hogy sikerült), hiszen egy megtekintést mindenképpen megér (valahogy ugyanaz vele a helyzet, mint az „Eaten Alive”-val). De volt egy eredeti, neves előd - és én mindig inkább az eredeti mellett teszem le a voksomat.

Végeredmény: Nem rossz, de Hooper-től volt jobb

A film: 6,5 pont

The Fifth Floor (1978)

The Fifth Floor (1978)

Magánéleti válsága miatt (jól összeveszett barátjával) Kelly jól felönt a garatra, majd összeesik egy szórakozóhelyen. Mivel ébredése után kissé pszichotikusan viselkedik, a kórházba érkező fiúja helyeslése közepette az orvosok felviszik az ötödik emeletre, a bolondok közé. Egy pszichológus javaslatára több hetet kell itt eltöltenie gyógyszeres kezelés, és egy szadista ápoló mellett…

A „The Fifth Floor” nem kezdődik rosszul, de aztán egyre nevetségesebb lesz - és egyre hihetetlenebb is, holott elvileg igaz történeten alapul. Az ápoltak időnként úgy járnak-kelnek az emeleten, mintha nem egy zárt osztályról lenne szó, hősnőnk is kétszer lazán meg tud lépni, egyik alkalommal például egy állatkerti látogatás során simán elfut, leint egy autót és ennyi. A filmet a szereplők hiteltelensége is alaposan romba dönti, Kelly nyugodtan tanúbizonyságát adhatná, hogy normális, de a döntő pillanatokban a forgatókönyv csupa ostoba dialógust ad a szájába, amelyektől mindennek látszik, csak épelméjűnek nem. Barátja annyira fafejű, hogy rá nem is érdemes szavakat vesztegetni, míg az ápolónak leginkább csak a szexen jár az esze, de olyan dilettánsan próbál eme szenvedélyének hódolni, hogy bárki bármikor leleplezhetné. Van még ezeken kívül néhány kínos táncjelenet, plusz erőltetett „Száll a kakukk fészkére”-feeling is.

Valamilyen szintű érdekességet csak a stáb jelent, láthatjuk Patti D’ Arbanville-t (Bilitis), a Peckinpah-kedvenc Bo Hopkins is itt van, de Earl Boen (Terminátor-filmek), Robert "Freddy" Englund és Anthony James („Forró éjszakában”) is jelenlétével „tüntet”.

Végeredmény: Hiteltelen és erőtlen exploitation "light"

A film: 4 pont

The Giant Spider Invasion (1975)

The Giant Spider Invasion (1975)

Egy éjszaka óriási robaj zavarja meg Wisconsin északi részének nyugalmát. Hatalmas meteorit zuhan le az égből, nem messze az öreg Dan házától. Az öregfiú másnap köveket gyűjt a becsapódás helyszínén, hazaviszi a tojás alakú tárgyakat, és megpróbálja felnyitni őket. Pech: a kövekből termetes pókok másznak elő, és ha ez még nem lenne elég, kis idő múlva előkerül egy óriáspók is, amely akkora, mint egy ház…

Élvezetes trash a pókinvázió, csak az a probléma, hogy készítői komolyan gondolták. Bill Rebane rendező és a producerek nem titkolt szándéka az volt, hogy ez a vígjátéknak is nevezhető horrorfilm lenyomja Spielberg Cápáját a kasszáknál. Most egy kis szünet jön, hogy jól kikacaghassuk magunkat…

Nos, tehát ott tartottam, hogy Rebane mindent be akart dobni a siker érdekében, hogy megmutassák annak a Spielberg nevű kis újoncnak, hogyan is kell állatos horrort csinálni. A baj az volt, hogy semmi nem akart összejönni. Egy jelenetben fel akarták gyújtani az óriási pókot, ezért teleszórták puskaporral, és elkezdtek égő gyufákat hajigálni rá. Mit tesz Isten, a beste pókja csak nem akart felrobbanni. Rebane káromkodva leállt a kamerával, erre csak megtörtént a robbanás. Rebane káromkodott tovább, de most már pókja sem volt többé. Még korábban a pókot egy házra dobták volna rá, de szegény a fejére állt, a ház darabjai meg majdnem kinyírták a pókot mozgató (benne kalimpáló) stábot. De amit nem szúrtak el felvétel közben, azt elszúrták utána: a túl sötét, „amerikai éjszaka” módszerével felvett jelenetekből semmi sem látszott később, ezért azt úgy, teljesen sötéten tették bele a filmbe (bár néha látszik egy-egy plüss pókláb).

Trash a javából, és ehhez jön még néhány röhejes szereplő is. Van egy vicces kedvű seriff, egy idősebb tudós páros, melynek tagjai között látványosan alakul valami, aztán egy rakás béna városlakó, akik odamennek az óriáspók elé kapálózni, de talán maguk sem tudják, hogy minek, hiszen elég lenne hívni a Nemzeti Gárdát (amiről csak beszélnek), az körülbelül három darab kézigránáttal intézné el ezt a nagy dögöt. A legcukibb jelenet a pók sportpályás látogatása: egy Volkswagen viszi a pókjelmezt, és előtte fut a város apraja-nagyja, a gyerekeken még az is látszik, hogy mennyire élvezik a filmforgatást futás közben.

A film egyetlen pozitívuma az, hogy van benne néhány kisebb, de igazi pók, viszont a nagy változaton meg lehet szakadni a jókedvtől. Aki trashfilmeket gyűjt, annál a Spider Invasion garantáltan pályázhat az aranyéremre, a „Hangyabirodalom” (1977) című borzadállyal jól kiegészítik egymást…

Végeredmény: Fergeteges pók-trash

A film: 1,5 pont

Mint trash: 10 pont

The Crazies (1973)

The Crazies (1973)

Az amerikai kisvárosban járvány tör ki, az áldozatok minden átmenet nélkül dühöngeni, őrjöngeni és gyilkolni kezdenek. A katonaság megérkezik, ahogy a járványt vizsgáló tudósok is, de az áldozatok száma egyre csak nő. Néhány lakos ráadásul úgy dönt, hogy nem kér a katonák segítségéből és a karanténból. A kis csoport (benne egy terhes ápolónő-nővérrel) kétségbeesetten keresi a kiutat a hatóság gyűrűjéből, de lehet, hogy hiába…

George A. Romero mindössze 270 000 dollárból ütötte össze a „The Crazies”-t, és ez bizony meg is látszik a végeredményen. A színészek többsége amatőr, a kisváros (Evans City, Pennsylvania) lakossága is rendelkezésre állt, de valahogy a légkör megteremtése mégsem sikerült annyira fojtogatóra, mint amennyire egy járványos-blokádos-szoruló hurkos akcióhorror megkövetelné (vagy mint amilyen mesteri a hasonló, 1978-as „Holtak hajnala”, hogy ne menjünk messze Romerótól). A karhatalom létszáma időnként vékonykának tűnik - pláne a totálképeken -, és gyakran elég ügyetlenek az akciójelenetek, márpedig azokból van bőven. A golyók becsapódási helye az emberi testen még hagyján, hogy eléggé kezdetleges, de azon már rendesen lehet csodálkozni, hogy néhány ember úgy lövöldözik a filmben, hogy a legkisebb hajlandóságot sem mutatja fedezék keresésére, elbújásra. Vannak viszont nagyon jól sikerült jelenetek is, ilyen például a kezdő képsor, amelyben két gyerkőc szembesül a ténnyel, miszerint apjuk dühöngő őrültté változott; a házuk néhány perc múlva lángba is borul (Romeróék ehhez egy helyi tűzoltó gyakorlat célpontjának leégetéséhez vonultak ki, és kértek engedélyt a lefilmezéséhez). A kedvenc jelenetem, amely vitathatatlanul klasszis minőséget képvisel, a székében békésen hintázó emeleti néni, ahogy kötöget, és a védőruhát viselő karhatalmista nagy találkozása. „Ő csak kötöget, én meg csak bemegyek” - gondolja a rend őre, de lanyhul a figyelme, és másodpercek múlva már egy kötőtű áll ki a testéből az eközben is szélesen mosolygó nagyi jóvoltából.

Szórakoztató film a „The Crazies”, de a hiányosságai igen feltűnőek. Ez a tény azonban a kevés rendelkezésre álló pénzre vezethető vissza. A szegényes büdzsét részben feledteti csak a kisvárosi statiszták lelkessége (akik egyébként a sztori keménysége ellenére csak az utolsó leforgatott jeleneten botránkoztak meg, amelyben az egyik járványügyi szaki ledobálja magáról a ruháit, és felszáll egy helikopterrel), és a történet drámaisága. Nem vagyok nagy híve a remake-eknek (és akkor még borzasztóan enyhén fogalmaztam), de ez a történet megérdemelné, hogy újra filmre vigyék (és mire ezt leírtam, már el is készült az új változat, sőt, idehaza is megjelent dvd-n „Tébolyultak” címmel), és több pénzzel, esetleg nagyobb nevekkel próbálják meg kihozni a még benne lévő potenciált. Na, ilyet sem sűrűn fogok e hasábokon a jövőben leírni…

Végeredmény: Low budget Romero, nem rossz, de nem is egy "Holtak hajnala"

A film: 8 pont