The Funhouse (1981)
Két fiatal pár esti programként a vándorcirkuszt választja.
A fiatalok a szórakozást megspékelik azzal, hogy az éjszakát szintén ezen a
helyen töltik. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem éppen nyugalmas percek
várnak az ifistákra, tanúi lesznek ugyanis egy gyilkosságnak. Ekkor elszabadul
a pokol, és hőseinknek menekülniük kell az ijesztő kulisszák között…
Ezután a vhs-korszak kazettaborítóit idéző tartalomismertető
után sajnos erőteljes szóismétlésbe fogok bonyolódni, az alábbiakban egy
1974-es klasszikus horror címe igen sűrűn lesz olvasható. Ugyanis a „The
Funhouse” szintén Tobe Hooper műve, aki ekkor, 1981-ben még mindig nem tudott
elszakadni kedvenc témájától. Ez a téma pedig nem más, mint „fiatalkorú férfi
és női egyedek néhány olyan dühöngő őrült birodalmába tévednek, akik rokoni
kapcsolatban állnak egymással”. A képzeletbeli egyenlőségjel után - ha a Kedves
Olvasó még nem jött volna rá - a következő cím áll: A texasi láncfűrészes
mészárlás.
A felidézett filmek címeit viszont a Psychóval kell kezdeni,
Hooper már a legelső jelenetben Hitchcock klasszikusának zuhanyjelenete előtt
tiszteleg, bár némiképp vicces módon (plusz még egy kis Halloweent is bedob).
Ami ezután jön, az a Texasi újabb kiadása, csak láncfűrész nélkül. Bőrpofa
helyett van itt nekünk egy szörnypofa, aki közel sem olyan meggyőző, mint neves
elődje. A hősnő, Elizabeth Berridge sem olyan hatásosan sikoltozik, mint
Marilyn Burns, bár még mindig ő alakít a legjobban a négy ifista közül.
Berridge-nek van egy kisöccse is, akiből véleményem szerint kevesebb is bőven
elég lett volna. A halálesetek már színvonalasabban kivitelezettek, bár az
nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerencsétlennek felülről hurok esik a
nyakába, de még véletlenül sem próbálja meg azt lefejteni a nyakából, hanem
idétlenül mindenfelé nyúlkál. A gondolkodás nélkül a sötétből előtűnő alak
fejébe állított baltáért sem rajongtam, de ez még elment. A befejező képek
szintén 1974-nek integetnek vissza… csak éppen a feeling nem ugyanaz. Valahogy
nem hat már eredetien a sztori, és az összehasonlítást (amit nem lehet
megkerülni, de ez Hooper hibája) minden téren elveszíti a Funhouse. Én
legalábbis úgy voltam vele, hogy jó-jó, érdekes, nézhető variáció ez ugyanarra
a témára, de amint a stáblista nevei peregtek, már a Texasi látványa után
vágyakoztam.
Összességében azért nem venném el senki kedvét Hooper
1981-es produkciójától (bár lehet, hogy sikerült), hiszen egy megtekintést
mindenképpen megér (valahogy ugyanaz vele a helyzet, mint az „Eaten
Alive”-val). De volt egy eredeti, neves előd - és én mindig inkább az eredeti
mellett teszem le a voksomat.
Végeredmény: Nem rossz, de Hooper-től volt jobb
A film: 6,5 pont