Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

A férfi megpillantja feleségét az utcán. Követi egy ruhaüzletbe, vásárol egy virágcsokrot is, hogy meglepje. Az üzletbe a kirakaton át bepillantva aztán azzal kell szembesülnie, hogy a próbafülkébe neje mellé még belép valaki. Amikor később otthon kérdőre vonja, kiadós veszekedés veszi kezdetét, amely tettlegességig fajul. A nőt azonban akkor ölik meg, amikor férje már elviharzott a lakásból…

Lamberto Bava (itt John Old…) két „Démonok” közt alkotta meg ezt a kései giallót, amellyel én kezdetben egész jól elvoltam. Van egy titokzatos, Argentót idéző gyilkosunk, egy régen, a diliházban elhalálozott perverz őrültünk, meg néhány attraktív hölgy, köztük Lara Wendel, akit azért mindig öröm viszontlátni. A problémák akkor kezdődnek - mármint a filmmel -, amikor azok a jelenetek válnak nevetségessé, amelyeknek éppen hogy mozgatórugóként kellene funkcionálniuk. Ilyen például középtájt a múzeumi jelenet, ami… hogyan is fogalmazzak finoman, nem igazán üti meg De Palma „Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill)” című remekművének bravúros kiállítótermi fogócskáját. Hogy mi itt a nevetség tárgya? Vázolom: Wendel túl sokáig marad a múzeumban, ezért már csak zárt ajtót talál kifelé menet. Odalép hozzá egy teremőr, és közli vele, hogy a másik ajtón menjen ki, mert ez már zárva van. És? Nem tudta volna kinyitni újra egy percre, amíg a hölgy távozik? De rendben, mondjuk, ez a szabályzat. De akkor miért nem tudta odakísérni a működőképes kijárathoz, elvégre a kedves vendéggel szemben fő dolog lenne az udvariasság. De rendben, mondjuk, hogy őrünk valamiért nem hagyhatja el őrhelyét, így Wendel kénytelen egyedül bolyongani a kijáratot keresve (úristen, de izzadtságszagú, de van még tovább is). Ekkor szembenéz egy alakkal a vitrinek közt, és rémülten menekülni kezd. Elér egy újabb ajtóhoz (ami ráadásul nyitva van), és ekkor az történik, amitől felszökött a vérnyomásom: Wendel a falon lévő telefonhoz lép, és tárcsázni kezdi a zsarukat. Igen, ha üldöznek egy zárt épületben, te kezdj telefonálni, ne a menekülési utat keresve rohanj az életedért. A hab a tortán az, hogy Wendelnek nem jó ám a rendőrség csak úgy, neki keressék meg ott helyben a rendőr apukáját, mert csak ő tudja biztosan a módját, hogy lehetne segíteni. Wendel eközben természetesen tartja a vonalat, és vár, míg apját a kagylóhoz nem szólítják. És mi van, ha az éppen ebédszünetet tart? Vagy kint ül a mellékhelyiségben az aznapi újsággal? Sebaj, megvárjuk, addig a nyomunkban lévő gyilkos is vár majd. Mert hát riasztani, és segítségünkre sietni a többi zsaru nem képes… biztosan nem kaptak rá kiképzést.

Sajna innen még megyünk lejjebb is. A gyilkos egy nagy konyhakéssel fenyegeti Wendel egyik barátnőjét, mire az egy elektromos turmixgép-féleséget tart maga elé védekezésképpen. Igen ám, de ahogy közelít támadójához, a drót megfeszül, és az elektromos kütyü kiszakad a konnektorból, azután szépen elhallgat. Nézzük, vajon mit reagál erre komoly életveszélyben lévő hősnőnk? Először azt írom le, amit nem tesz: nem szúrja bele a már nem működő, de még így is fenyegetően éles eszközt támadójába. Nem hátrál az eszközzel fedezve magát. Nem próbál elfutni. Nem vágja a szerszámot a támadója képébe. Ó, nem. Szívem egyetlen butácska királynője LETESZI az eszközt az asztalra, HÁTAT FORDÍT a sorozatgyilkosnak, és MEGVÁRJA, hogy az belé mélyessze a kést. Most egy kis szünet jön, mert le kell higgadnom.

Tehát, mi is van még… Wendel bemenekül egy fülkébe a vízparton. Sok ilyen kis fülke áll egymás mellett, és ezek úgy néznek ki, hogy ha valaki benyit, már keresztül is lát a helyiségen. Wendel tehát egy ilyenbe zárkózik be, mondván, milyen izgalmas lesz, ha üldözője szépen sorban az összes fülke ajtaján benyit, de majd valamiért azén nem, ahová ő bújt. Elárulom, ez az egész agybaj jelenet miért került be a filmbe. Nyert: mert le kellett kopizni az egy évvel korábbi „A kis szemtanú” ugyanilyen jelenetét.

Azért ezek a - nincs rájuk jobb szó, sajnálom - hülyeségek szíven ütik az embert, pláne, ha egyik kedvenc műfajáról, a giallóról van szó, és Lamberto Baváról, aki az előző évben készített Démonokkal már letett valamit az asztalra. És bár e film befejezése nem rossz (bár eléggé elcsépelt), és legalább Claudio Simonetti zenél, az összkép elég lehangoló, különösen a hetvenes évek giallóihoz mérten.

Végeredmény: Egy kései giallo-próbálkozás sok-sok elrontott jelenettel

A film: 4 pont

Isabella, duchessa dei diavoli (1969)

Isabella, duchessa dei diavoli (1969)

Isabella családját szeme láttára mészárolják le, a halálra rémült gyermek ezután egy cigánytáborba kerül, majd már szépséges hölgyként a gyilkosok látókörébe is. Nagyjából ennyi a története ennek az olasz kardozós filmnek, melyben a mutatós hősnőn, és az attraktív fényképezésen kívül sajnos nem sok pozitívum akad. A sztori ritka kiismerhetően halad előre, az alakítások átlagosak, a karakterek meg néha akkora baklövéseket követnek el, hogy a színészek helyében én speciel tiltakoztam volna, hogy ilyen bénaságot akarnak velem eljátszani. Ez különösen a negatív figurákra igaz, az egyik például annyira szánalmasan ostoba, hogy nagy nehezen lakat alá helyezett foglyát (történetesen Isabellát) simán kiviszi a tömlöcből, hogy aztán azt játszi könnyedséggel szabadítsák ki társai. Néhány katonát talán kellett volna vinni az útra, de hát nem lehet mindenre gondolni…

És hogy mi van még? Egy kis szex, Brigitte Skay sokat szerepel textilmentesen, valamint sorjáznak a gyengus vívójelenetek (Isabella például minden tanult katonánál jobban vív…). A rendezés középszerű, Bruno Corbucci (a nagy Sergio testvére) ráadásul a filmben hagy néhány vaskos történelmi tévedést, anakronizmust is, plusz egy nevetésre ingerlő „még a vak is látja, hogy hozzá sem ért”-pofont, amelyről csak a hangja árulja el, hogy pofon, vizuálisan az egészről lerí, hogy megjátszott (legalább más szögből vették volna fel…). Nagyon nem rajongtam még az ügyefogyott cigány hősszerelmes karakteréért sem, akit elkapnak, kicsit megkínoznak, erre kitálal, majd a gonoszaink magukkal viszik, erre ő bármelyik percben elszökhetne, de nem, ez még véletlenül sem jut az eszébe.

Összességében tehát egy butuska kalandfilmmel van dolgunk, amely maximum egyszer elszórakoztathat bennünket, ha épp nem várunk tőle túl sokat.

Végeredmény: Gyengécske kalandtúra halvány exploitation-elemekkel megtűzdelve - Beatrice Cenci, hol vagy?

A film: 5 pont 

Pretty Baby (1978)

Pretty Baby (1978)

New Orleans, 1917: egy bordélyház a város közepén, benne a madám és lányai, valamint még egy lány, aki még csak 12 éves, de már mindent tud arról, ami a kulcsra nem, csak kilincsre zárt ajtók mögött történik prostituált és kuncsaft között. Violet nagyon jól érzi magát a házban, és anyjával is jó a kapcsolata. Éppen testvére születik, majd nemsokára újabb öröm éri: megjelenik a házban egy Bellocq nevű idegen, akivel barátságot köt. Bellocq azért jött, hogy lefényképezzen néhányat a prostituáltak közül, de pár nap múlva megdöbbenve lesz szemtanúja annak, ahogy a madám elárverezi Violet szüzességét néhány pénzes uraság között. Változik a helyzet viszont, amikor anyja váratlan esküvője után Violet a fényképészhez költözik, és össze akar vele házasodni…

Louis Malle, az európai filmművészet egyik legnagyobb alakja számos provokatív filmet készített pályája során. A vérfertőzés témáját érinti például a „Szívzörej” című művében (1971), a „Pretty Baby” pedig a gyermekprostitúciót veszi górcső alá. A téma grafikus ábrázolása mind a mai napig tabunak számít a mainstream, de egyéb mozik világában is, tehát a „Pretty Baby” nyugodtan nevezhető unikumnak is.

Malle hihetetlenül kockázatos vállalkozása természetesen egyáltalán nem működne a 12 éves Violetet játszó, 1965-ben született Brooke Shields nélkül. Hogy rövidre fogjam, Shields bámulatos. Valószínűtlen szépsége mellett meglepően éretten színészkedik, ráadásul - jó nagy botrányt okozva - számos jelenetben teljesen ruhátlanul jelenik meg. E jelenetek forgatásán egyébként Shields anyja is jelen volt, de a filmbéli anyját játszó Susan Sarandon is pártfogásába vette a színésznőpalántát, és felkészítette a szerep nehézségeire (Sarandonnak már volt némi tapasztalata e téren). De mivel a hetvenes években járunk, amikor a szex és a meztelenség még nem volt fölösleges nyűg a vásznon (és a rendezők bánni is tudtak vele), ezek a jelenetek abszolút természetesen peregnek a szemünk előtt. Malle semmiféle szenzációt nem hajhászik, kamerája csak dokumentál, és az idő nagy részében Violet arcára közelít rá, mintegy tudakolván, hogy mi is járhat ennek a 12 éves gyermeknek a fejében akkor, amikor nyilvánvaló, hogy nagyon rövid idő alatt kell nemcsak testileg, de lelkileg is felnőtté válnia.

A „Pretty Baby” minden egyes elemében a legmagasabb színvonalat nyújtja: Sven Nykvist operatőri munkája a megszokott módon világklasszis (lásd még: Bergman filmjei), a zene többnyire hangulatos zongorakompozíciókból áll (Oscarra jelölték), a szereplőgárda pedig Shields körül szintén a legtöbbet adja a nézőnek. Keith Carradine-t a kritikusok szidták, teljesen jogtalanul; Sarandon tökéletesen hiteles mint az életviteléből mindenáron kitörni akaró prostituált, de remek bölcsességeket hallunk a madámot játszó Frances Faye, vagy a zongoristát alakító Antonio Vargas szájából. A lényeg azonban mindenképpen Shields: a kamera többnyire mindenhová őt követi, egészen a befejező jelenetig, amikor egy egészen másfajta fénykép készül róla, egy olyan, amelyen már egy teljesen új, normális életet elkezdő gyermek látható.

A dvd az egész Európában (csak nálunk nem) kiadott Paramount-lemez. A kiadás természetesen vágatlan (bár néhány fórumon az ellenkezőjét híresztelték), és többek között angol mono hanggal, valamint 11 féle (köztük angol) felirattal rendelkezik. A címlap, amelyen Shields látható egy játékbabával a kezében, egyszerűen gyönyörű.

Végeredmény: Hihetetlenül kockázatos koncepció, amely Malle keze alatt teljes sikerré változik

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont