2016. július 13., szerda

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)


Magányos lovas halad előre valahol Amerikában a behavazott hegyek és völgyek között. Bár lova időnként szügyig süllyed a hóba, a legnagyobb veszélyt nem ez, hanem a fák között leselkedő maroknyi fejvadász jelenti. Az embervadászoknak azonban nincs esélye: a titokzatos, fekete ruhás, különleges pisztollyal felszerelt idegen egytől-egyig leszedi őket. Az idegen nem más, mint Silenzio (Jean-Louis Trintignant). A magányos igazságosztó nemsokára találkozik egy özveggyel (a gyönyörű szemekkel megáldott Vonetta McGee), aki megkéri, hogy álljon bosszút nevében férje gyilkosán, az elvetemült Locón (Klaus Kinski), aki a legvéreskezűbb az összes fejvadász közül. Ám természetesen Silenzio sem véletlenül tűnt fel a környéken: a közeli kisvárosban lakik valaki, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy Silenzio nyakát örökké egy fekete kendő takarja, és amiről a fekete ruhás a nevét is kapta…

Kevés italowestern mondhatja el magáról, hogy legalább akkora kultusz és imádat övezi, mint a műfaj egyeduralkodója, Sergio Leone műveit. Egy másik Sergio, Corbucci filmje, "A halál csöndje” azonban e kevesek közé tartozik. A mozi mind a mai napig vitákat kelt; a vitákat természetesen a híres-hírhedt befejezése gerjeszti. Elképesztő lezárásról van szó, mely erőszakosságban, drámaiságban és megdöbbentésben csaknem felülmúlhatatlan. Végkimenetel szempontján át nézve még az is bátran állítható, hogy Leone egyes befejezéseit is túlszárnyalja (és mégis, talán a végkimenetel teszi, hogy Corbucci filmje a legkevésbé ismert a fentebb említettek közül mainstream-körökben).
Csodás a stáb: Trintignant méltó vetélytársa Clint Eastwoodnak, Kinski sunyi pillantásaival pedig újfent bizonyítja, hogy korának egyik legjobb színésze volt, bármennyire is megosztotta a közönséget. Érdekes történet kering egyébként a főszereplőről, Trintignant ugyanis állítólag csak úgy vállalta el Silenzio szerepét, ha „a legteljesebb befolyással lehetett a figura dialógusaira” (ezt a mondatot könnyű lesz értelmeznie a nézőnek, ha megnézte a filmet).

Grafikus az erőszak, ahogy az egy italowesternben lenni szokott. A szívbe markoló finálét nem számítva láthatunk egyenkénti ujjlelövést, kézmegsütést, de megdöbbentő jelenetsor az is, ahogy Kinski időnként előrángat egy-egy (sok pénzt érő) holttestet a hótömegek alól.
"A halál csöndje” persze nem lenne az, ami, ha nem szólna alatta Ennio Morricone zenéje, amelyről szintén elmondható, hogy egy szinten áll Leone alatti munkásságával.





És végül, mivel a film befejezésétől így, írásban sem könnyű elszakadni, még visszatérnék rá egy pár sor erejéig. A finálét, ahogy manapság is szokás Hollywoodban is, alternatív formában is leforgatták, nyilvánvalóan a közönségre (sikerre) való tekintettel. Amikor eljött a választás ideje, rögtön látszott, hogy melyik befejezést kell dobozban hagyni. Nem akarok újfent párhuzamot vonni a mai és az 1968-as filmkészítés között (illetve nagyon is akarok, ez az egyik hobbim), de sejthető, hogy ma melyik jelenet szerepelne a „A halál csöndje” végén, és melyiket hajították volna bele a vágószoba egyik fiókjába porosodni. Az alternatív befejezés egyébként megtekinthető (némán) a dvd-n, lehet rajta mosolyogni. Corbucciék azonban bátor lépésre vállalkoztak…és egy legendát alkottak meg vele.

A film idehaza az Ultrafilm jóvoltából jelent meg dvd-n, és nagyjából megegyezik az általam már korábban is birtokolt külföldi Eureka Video lemezével. Utóbbin nagyon szép a kép, ám a hangsávok közül én az olaszt ajánlom (angol felirattal), mivel az angol hang alatt a pisztolyok durrogása szinte alig hallatszik, és ez egy italowestern esetében nem túl előnyös. A magyar kiadáson remek szinkron van (Klaus Kinski: Szakácsi Sándor), és ez az erőteljesebb hangsáv. Az említett alternatív befejezés, és egy trailer van még az extrák között. Ajánlom egyébként a film után a trailer megtekintését is, mivel (a trailer legvégén) óriási meglepetésben részesülünk.

Végeredmény: Azon kevés italowesternek egyike, melyek ott vannak Leonével egy szinten

A film: 10 pont


Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)

Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)


Pauli nagyon nem érzi jól magát a vonaton, miközben apjához utazik. Kedélyállapotán sokat javít egy idősebb szőke nő jelenléte, aki nem sokat habozik, amikor egy másik férfi leszólítja. Hirtelen szenvedélyüknek végül Pauli is a tanúja lesz. A végállomáson Paulit már várja az apja, Ralph, aki kihasználva az alkalmat, bemutatja új szerelmét is, aki Pauli számára nem ismeretlen - igen, ő a szőke hölgy a vonatról…

Pauli ezután rájön arra, hogy a testi szerelemnek néha nem tesz jót, ha két nő között őrlődik az ember. A szőke mostoha anyuci rá is kiveti a hálóját, de a társasághoz csapódó Andrea is vonzó alternatívát jelent. Ragozom még egy kicsit a sztorit, próbálok még kihozni belőle valami érdekeset, ha már Sigi Rothemund rendezőnek ez nem igazán jött össze. Hogy rögtön pontosítsak, amit összehozott, az a botrányosan rossz kategóriájába is bőven beleesik.



Az egyetlen pozitív dolog Sylvia Kristel szépsége, minden más másod-, illetve harmadosztályú. Az erotikát két darab szexjelenet testesíti meg, az egyik az ágyba hozott reggeli szétdobálása közben, a másik a salakos teniszpályán, szakadó esőben zajlik, a végeredmény mindkét esetben mosógép után kiált. Sokkal többet nem lehet, és nem is érdemes megjegyezni e filmről, talán még annyit, hogy a Pauli apját játszó Jean-Claude Bouillon inkább a bátyjának, semmint az apjának néz ki, és hogy Kristelnek mennyivel jobb filmje a „La marge”, vagy az "Alice utolsó szökése", mint ez a hulladék.

Végeredmény: A softcore műfajában bőven lehetett szemetet gyártani - itt az élő példa

A film: 1 pont 


¿Quién puede matar a un niňo?/Who Can Kill a Child? (1976)

¿Quién puede matar a un niňo?/Who Can Kill a Child? (1976)


Tom és a terhes Evelyn Spanyolországban, a tengerparton vakációznak, úti céljuk egy kis szigeten lévő halászfalu, ahol a férfi már járt néhány évvel korábban. A házaspár vidám falubeliekben, látványos fiesztában, nyugodt pihenésben, kényelmes szállásban és helyi ínyencségekben reménykedik, de mikor megérkeznek, a falu teljesen elhagyatott. Egyedül néhány gyerek van jelen, de a pár nem törődik velük, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a faluban csak ők vannak jelen. A felnőttek mind egy szálig eltűntek, és rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy hová: mind halottak…

Elérkeztünk a hetvenes évek európai horrortermésének egyik legvitatottabb darabjához. A „Who Can Kill a Child?”-nak nemcsak a címe provokál, hanem a története is, a megvalósítás pedig egyenesen megdöbbentő. A filmkészítés talán legnagyobb tabuja a gyermekek elleni erőszak bemutatása. Nos, ebben a produkcióban ez a dilemma jelenti magát a történetet is, és egyben a két főszereplő, Tom és Evelyn dilemmáját is. A korábban általam használt „legvitatottabb” jelzőből sejthető, hogy itt bizony igen grafikusan ábrázolják az alkotók az erőszaknak ezt a változatát, konkrétan: erősen mellbevágó például az a jelenet, amikor egy nagyon apró gyermek kedvesen mosolyog a kamerába premier plánban, de a következő pillanatban egy géppisztolyból egy sorozatot eresztenek belé, mire a belőle előbukkanó vér több csíkban elkezd folyni a falon. De természetesen mindennek oka van, a komplett családdal rendelkező (két gyerek otthon, egy meg éppen útban a megszületés felé) hőseink nem véletlenül kénytelenek drasztikus eszközökhöz folyamodni (és az idő nagy részében menekülni). A sztori lényegét azonban nem árulnám el, megteszik ezt helyettem mások (igazából érthetetlen számomra, hogy miért árulja el minden e filmről író forrás a film titkát, és egyben a történet lényegét, hiszen Tom és Evelyn a játékidő jelentős részét azzal tölti, hogy megpróbálja kinyomozni a furcsaságok, a felnőtt lakosság hiányának okát; még a dvd hátsó borítója is már az ötödik sorban kifecseg mindent).






Más szempontból is rendhagyó horror Narciso Ibáňez Serrador remekműve. A horror itt fényes nappal történik, minden egyes véres részlet pontosan megfigyelhető, minden veszélyforrás azonnal látható. A forgatás egyébként négy helyszínen zajlott, így José Luis Alcaine operatőrnek (Serrador barátjának) nehéz dolga volt, amikor a különbözőképpen tűző Nap látványát kellett egységesítenie. Remek alakításokat is kapunk, holott állítólag - saját elmondása szerint - Serrador nem volt túl jó viszonyban a Tomot játszó Lewis Fianderrel, lehet, azért, mert Anthony Hopkinst szerette volna a szerepre (Prunella Ransome-ra már annál szívesebben emlékszik vissza).
1976-os bemutatásakor alaposan megnyirbálták a filmet a cenzorok (Amerikában az „Island of the Damned” címet kapta, hogy jobban el lehessen adni), bár már az is csoda, hogy egyáltalán bemutatták.

Aki a hetvenes évtized horrorfilmjeinek kedvelője, annak mindenképpen érdemes beszereznie Serrador művét dvd-n. Rendkívül erős, fojtogató atmoszférája (rögtön a legelején egy elborzasztó archív összeállítás - amelyet a rendező utólag szívesebben tett volna a végére - látható, ami alaposan megadja a kezdőhangot), bravúros felépítése, klisékkel való szakítása a műfaj egyik kiemelkedő, és hihetetlenül provokatív alkotásává teszik e spanyol mestermunkát.

A dvd a Dark Sky Films vágatlan kiadása interjúkkal (rendező, operatőr), galériával, spanyol és angol hanggal (utóbbi néha kissé zavaróan halk), angol felirattal és egy szépen sikerült belső borítóval.

Végeredmény: Horror fényes nappal - tabudöntögető remekmű

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont


Rémképek/Shadow (2009)

Rémképek/Shadow (2009)


Az iraki háborút is megjárt David a „Shadow” nevű, civilizációtól némileg elzárt területen szeretne mountain bike-ozni. Mielőtt átadná magát kétkerekű hobbijának, betér egy ivóba, ahol találkozik a szépséges Angeline-nel és két erőszakos alakkal, akik a környéken vadásznak. Miután a két férfi rászáll a fiatal nőre, David közbelép, így borítékolható a konfliktus. Az erdőben a két vadász hajtóvadászatot indít David és Angeline ellen, de a felfegyverzett üldözők, és az üldözött kerékpárosok sem sejtik, hogy a fák között milyen egyéb borzalmak várnak rájuk…

A „Rémképek” rendezője, Federico Zampaglione ambiciózus figura (és nagy horrorrajongó, plusz együttese is van), hiszen filmjével megpróbál életet lehelni a csizma alakú ország mozgóképes iparának egyik szép lassan örök álomba szenderült műfajába. Hogy milyen eredménnyel? Nos, a szándékért dicséret jár, a nagy műért azonban már nem tudok ilyen mértékben lelkesedni. A produkció három részre tagolható, az elsőben megismerkedhetünk a két (pozitív) főszereplővel, és két jujjdegonosz (csak rájuk kell nézni) fazonnal, akik még egy böhöm vérebet is maguknál tartanak. Ez az első rész tulajdonképpen egy nagy üldözés, megspékelve folyamatos biciklizéssel (utóbbi azért kap ilyen nagy hangsúlyt, mert Zampaglione is ennek a hobbinak hódol). Horrorra vágyó, és talán más énünk is ekkortájt eléggé unatkozni fog (bár a szarvasok nagyon édik), és kérdés, hogy főszereplőink miért állnak (ülnek) le lírázni, amikor két fegyveres-kutyás tag hajkurássza őket. De mindegy is, jöjjön a középső rész, amely egészen biztató: karaktereink egy része fogságban találja magát, és itt a horroristák éledezhetnek, Zampaglione egyre brutálisabb dolgokat kezd a képernyőre pakolni. Láthatunk elektromos árammal történő elevenen megsütést (nem halálosan), premier plánban egy szemhéj is lemetélésre kerül, de vannak egyéb meghökkentő dolgok is, például Hitler, Sztálin, Bush arcképei a falakon (lényeg az objektivitás, nesze egy gyomros a náciknak, bolsiknak, meg a nyugati kapitalizmusnak - kíváncsi lennék, Zampaglione egy Berlusconi-portrén elgondolkodott-e).




Ez a középső szegmens kedvcsinálónak nem rossz, van hangulata, és valószínűleg egyre növekvő érdeklődéssel várjuk majd, hogy hová fog mindez vezetni, mi van Federico barátunk tarsolyában. Hát nem sok, a harmadik, befejező része a filmnek egy csavar, de nem túl sikeres, eredeti, vagy kielégítő csavar. Ekkor minden szereplő a helyére kerül (bár azt megkérdezném, hogy az elképesztően dagadt pasit hogy engedte át a sorozóbizottság, és ha már átengedte, hogyhogy irodai munka, papírtologatás helyett éles bevetésre küldik), de az egész nem valami meggyőző.
Egyszer mindenképpen nézhető darab a „Rémképek”, de ha Argento, Deodato és társaik - akik előtt Zampaglione vadul hajbókol a stáblista végén - ilyesmi színvonalú filmeket gyártottak volna az olasz horror aranykorában, most nem igazán emlékeznénk ilyen jó szívvel munkásságukra.

Végeredmény: Felejthető tisztelgés a nagy olasz zsenik előtt

A film: 5,5 pont