Rémképek/Shadow (2009)

Rémképek/Shadow (2009)

Az iraki háborút is megjárt David a „Shadow” nevű, civilizációtól némileg elzárt területen szeretne mountain bike-ozni. Mielőtt átadná magát kétkerekű hobbijának, betér egy ivóba, ahol találkozik a szépséges Angeline-nel és két erőszakos alakkal, akik a környéken vadásznak. Miután a két férfi rászáll a fiatal nőre, David közbelép, így borítékolható a konfliktus. Az erdőben a két vadász hajtóvadászatot indít David és Angeline ellen, de a felfegyverzett üldözők, és az üldözött kerékpárosok sem sejtik, hogy a fák között milyen egyéb borzalmak várnak rájuk…

A „Rémképek” rendezője, Federico Zampaglione ambiciózus figura (és nagy horrorrajongó, plusz együttese is van), hiszen filmjével megpróbál életet lehelni a csizma alakú ország mozgóképes iparának egyik szép lassan örök álomba szenderült műfajába. Hogy milyen eredménnyel? Nos, a szándékért dicséret jár, a nagy műért azonban már nem tudok ilyen mértékben lelkesedni. A produkció három részre tagolható, az elsőben megismerkedhetünk a két (pozitív) főszereplővel, és két jujjdegonosz (csak rájuk kell nézni) fazonnal, akik még egy böhöm vérebet is maguknál tartanak. Ez az első rész tulajdonképpen egy nagy üldözés, megspékelve folyamatos biciklizéssel (utóbbi azért kap ilyen nagy hangsúlyt, mert Zampaglione is ennek a hobbinak hódol). Horrorra vágyó, és talán más énünk is ekkortájt eléggé unatkozni fog (bár a szarvasok nagyon édik), és kérdés, hogy főszereplőink miért állnak (ülnek) le lírázni, amikor két fegyveres-kutyás tag hajkurássza őket. De mindegy is, jöjjön a középső rész, amely egészen biztató: karaktereink egy része fogságban találja magát, és itt a horroristák éledezhetnek, Zampaglione egyre brutálisabb dolgokat kezd a képernyőre pakolni. Láthatunk elektromos árammal történő elevenen megsütést (nem halálosan), premier plánban egy szemhéj is lemetélésre kerül, de vannak egyéb meghökkentő dolgok is, például Hitler, Sztálin, Bush arcképei a falakon (lényeg az objektivitás, nesze egy gyomros a náciknak, bolsiknak, meg a nyugati kapitalizmusnak - kíváncsi lennék, Zampaglione egy Berlusconi-portrén elgondolkodott-e).

Ez a középső szegmens kedvcsinálónak nem rossz, van hangulata, és valószínűleg egyre növekvő érdeklődéssel várjuk majd, hogy hová fog mindez vezetni, mi van Federico barátunk tarsolyában. Hát nem sok, a harmadik, befejező része a filmnek egy csavar, de nem túl sikeres, eredeti, vagy kielégítő csavar. Ekkor minden szereplő a helyére kerül (bár azt megkérdezném, hogy az elképesztően dagadt pasit hogy engedte át a sorozóbizottság, és ha már átengedte, hogyhogy irodai munka, papírtologatás helyett éles bevetésre küldik), de az egész nem valami meggyőző.

Egyszer mindenképpen nézhető darab a „Rémképek”, de ha Argento, Deodato és társaik - akik előtt Zampaglione vadul hajbókol a stáblista végén - ilyesmi színvonalú filmeket gyártottak volna az olasz horror aranykorában, most nem igazán emlékeznénk ilyen jó szívvel munkásságukra.

Végeredmény: Felejthető tisztelgés a nagy olasz zsenik előtt

A film: 5,5 pont