2014. július 27., vasárnap

Pets (1974)

Pets (1974)


Bonnie elmenekül erőszakos bátyja elől; ehhez kapóra jön, hogy a bátyó összeszólalkozik néhány fekete tesóval, és amíg a felek gyepálják egymást, szabad az út. Bonnie ezután részt vesz egy elég pitiáner rablásban, majd találkozik egy leszbikus festőnővel, akihez beáll modellnek. A festőnő egyik üzletfele, egy galéria tulajdonosa szintén le van nyűgözve az új modell szépsége által, ezért megpróbálja magához csalogatni. A tulajjal azonban nem árt vigyázni: titkos pincéjében háziállatok egész garmadáját tartja rácsok mögött, és a nőket is pusztán háziállatoknak tekinti…

Egy kis amerikai exploitation a hetvenes évekből: nem annyira durva, mint mondjuk az olaszok, de tartalmaz néhány meghökkentő jelenetet. A legnagyobb ezek közül a címadó motívum, a kissé agyament tulaj háziállatos mániája. Ez a rész már a film utolsó 20 perce is egyben, így elmondható, hogy a „Pets” egy epizodikus darab, és leginkább három részre osztható fel. Az első Bonnie és frissen szerzett barátnőjének rablása, a második a festőnő és modelljének románca, és végül jön az exploitation leghangsúlyosabb része a perverz állattartóval. A film korrekt módon szórakoztató (bár nekem elég volt egyszer), és nem akar minden percben sokkolni, mint európai kortársai; ezt szolgálja, és bizonyítja az R kategória, melybe beosztották. A színészek rendben vannak, a főszereplőnő (Candice Rialson) teljes mellbedobással játszik, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) a legjobb alakítást a festőnő bőrébe bújó Joan Blackmantől kapjuk. Túl sokat nem lehet ragozni a „Pets” elemzését, számomra inkább exploitation „light” volt, és a műfaj gyakorlottabb rajongói a film nagy részét néhány hónap múltán elég nehezen tudják majd felidézni.




A Code Red nevű kiadó úgy döntött, hogy megpróbálkozik a film dvd-kiadásával, de az eredmény elég felemás lett. A borítón (hátul) büszkén hirdetik, hogy a képminőségre mindenki csettinteni fog, ám elég nagy a néző csalódása rögtön a lemez behelyezése után, hiszen egy kiírás jelenik meg a képen, melyben a kiadó szabadkozik az időnkénti pocsék minőség miatt. Az első 6-7 perc tényleg elég katasztrofális (függőleges csíkok), de aztán mindez elfogadható szintűre változik. Vannak extrák is, az említésre méltó közülük néhány kimaradt jelenet, melyek egyikében a kirabolt autós fazon hazamegy, és megpróbálja elhitetni nejével, hogy ő aztán hősiesen küzdött a rablók ellen.

Végeredmény: Szerethető, "finoman" perverz seventies-piece

A film: 7,5 pont
A dvd: 6 pont


2014. július 25., péntek

Triangle (2009)

Triangle (2009)


Egy hattagú társaság hajókázásra indul a nyílt vízre. A három férfi, három nő felállás legérdekesebb tagja az autista fiát nevelő Jess, akivel mintha nem lenne minden rendben, legalábbis ezt állapítja meg a csoport többi tagja. Sok idő azonban nem marad egymás lelki állapotának elemzésére, mivel a társaság eléggé rémisztő dolgot pillant meg már a nyílt vízen, a távolban: egy óriási szürkésfekete felhőtömeget. Még nagyobb a rémület, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a viharzónával való ütközés elkerülhetetlen. Pár perc múlva bekövetkezik a legrosszabb, a hajó használhatatlan lesz, hőseink pedig a vihar elvonultával a felfordult roncson ücsörögve várják szerencséjük jobbra fordulását. És ekkor úgy tűnik, fordul is a szerencse, egy méretes tankhajó tűnik fel a vízen. Az embercsoport felkapaszkodik a hajóóriásra, vagyis biztosnak látszik a megmenekülés. Egy idő múlva azonban a túlélők kénytelenek tudomásul venni, hogy a fedélzetre lépéssel életük még az eddiginél is nagyobb veszélybe került…

Nem, nem visítozó mutánsok, vagy gyilkos hangyák, csótányok, patkányok lakják a hajót, senki sem akarja túlélőinket vacsorára elfogyasztani a böhöm nagy hajó ebédlőtermében - Christopher Smith filmjének lényege valami egészen más, olyasvalami, amire a néző (kivéve, ha már tájékozódott előre) egész biztosan nem számítana, és ami - minő megkönnyebbülés, öröm, elismerés - végre alaposan igénybe veszi a Kedves Közönség agytekervényeit film közben, és ami külön dicséretes,  a film megnézése után is. Smith saját bevallása szerint két éven keresztül turbózta alapötletét, és ez szerencsére meg is látszik a kész terméken. Minden aprólékosan ki van dolgozva, mindennek elérhetők az indokai. Utóbbi, hála a Teremtőnek, nem a közönség szájába rágva, hanem némi hevesebb agyműködtetésre biztatva a népet. És bár helyenként a részletek összerakosgatása közepette falakba ütközhetünk, és hellyel-közzel logikai buktatókra is rálelhetünk, már maga a gondolatmenetek elindítása, és azok végigpörgetése is szórakoztató, és újabb megnézésre sarkallhat minket.

Teszi ezt úgy, hogy eközben a film technikai és színészi elemei mind-mind jó átlagot hoznak. A viharjelenet profi, a zene oké, a színészek közül meg senkire nem mondhatjuk, hogy „ő aztán kiemelkedett a többi közül, annyira jó”, vagy hogy „ő de rossz volt, a legrosszabb az összes közül” - vagyis mindenki jól teljesít. Ha egy lángszórót rám fognának, és így kényszerítenének, hogy emeljek ki valakit, akkor a szöszi Melissa George-ot választanám, de őt is pusztán azért, mert (a történetből fakadóan) neki van a legtöbb színészkednivalója.

Az is pozitívum, hogy a számtalan tisztelgés, idézgetés ellenére eredeti a „Triangle” története, önálló az arculata. Egy csipetnyi „Halálos nyugalom”, egy adag „Végső állomás” és egy nagy maréknyi „Ragyogás” is bele van suvasztva Christopher Smith művébe, de annyi baj legyen, legalább nem az Ómen-, vagy A köd-remake előtt tiszteleg oly látványosan a Rendező Úr.




Összefoglalásképpen kijelenthető, hogy ez az ausztrál-angol koprodukció jó néhány jóval több pénzből készülő, és jóval több tehetséget elvesztegető amerikai vetélytársát lepipálja. Végre egy film, amely akar valamit, méghozzá nemcsak egyszeri szórakozást nyújtó kasszacsengetőként funkcionálni, hanem jól összezavarni, és legfontosabb testrésze, az agya szorgalmas használatára kényszeríteni nézőjét, akár több órával/nappal/héttel a megtekintés után is. És tényleg ez lenne a lényeg.

A blu-ray beszerzendő darab, nagyszerű képpel, hologramos feknivel, angol felirattal és egy rakás extrával (kommentár, kimaradt jelenetek, doku).

Végeredmény: Igen szórakoztató fejtörő a távoli Ausztráliából

A film: 8,5 pont
A blu-ray: 10 pont


2014. július 22., kedd

Nővérek/Sisters (1973)

Nővérek/Sisters (1973)


Hogyan változik át egy egyéjszakás kaland rémálommá? Így: egy fiatal nő (Margot Kidder) véletlenül, egy tévéműsor felvétele során megismerkedik egy szimpatikus fiatalemberrel. Bár a romantikus hangulatot némileg megzavarja a lány ittassága, és egy férfi, aki a férjének mondva magát követi a friss szerelmespárt, minden rendben halad, egészen reggelig. Ekkor ugyanis a rokonszenves fiatalembert alaposan összeszurkálják; a véres tettet láthatólag új szerelme követi el. Vagy mégsem? Lehet, hogy az ikertestvére volt a gyilkos? Mi köze mindehhez az állítólagos férjnek, aki foglalkozását tekintve orvos? Lehetséges, hogy a gyilkosságot a szemközti ablakból végignéző újságírónő (Jennifer Salt) lesz a következő áldozat?

Minderre választ kapunk a film végére, de az a gyanúm, hogy ekkorra már jóval több momentumon fogjuk törni a fejünket. Brian De Palma híres pszichohorrorja ugyanis az a fajta horror, amely alapos fejtörésre készteti nézőjét. Megismerjük az ikertestvérek korábbi életét, az újságírónő nyomozása közben pedig az orvos-férjről is sok dolog derül ki. De Palma a gondolkodni vágyó nézőt kényezteti el: miközben a hagyományos thrillerelemek sem hiányoznak, folyamatosan elbizonytalanít, meghökkent, végül pedig egy hipnotikus, szürreális flashback során felteszi a koronát filmjére. E szürreális képsorok egyik fő motívuma, nevezetesen hogy egy szereplő egy másik karaktert játszik egy flashback-jelenet során, később visszaköszön De Palma „Obsession” című remekében is.

Talán a szürrealizmus az, amely manapság a legfájóbban hiányzik a horrorfilmekből (szerintem érthetetlenül, hiszen talán a legtöbb félelmet a szürreális dolgok válthatják ki az emberből, mint például a rémálmainkban is). Mintha félnének ettől a filmes eszköztől, amelyet a hetvenes években bátran használtak, így az akkor még nem túl tapasztalt De Palma is. Az embernek mindenesetre végigfut a hátán a hideg, amikor a híres flashbackben az elképzelt operáció közepette észreveszi mondjuk az eredetileg magánnyomozót játszó Charles Durninget, amint éppen valami szörnyűséghez asszisztál.






Aki a „Sisters”-t nézi, számos csodában részesül: az osztott képmezős jelenet (De Palma egyik specialitása) igazi technikai bravúr, maga a gyilkosság, méghozzá a normál szögből, illetve a szemtanú szemével. Bernard Herrmann zenéje az első perctől kezdve megadja az alaphangulatot, nagy eséllyel a frászt fogja hozni mindenkire.
A film befejező jelenetéről külön kell szólnom. Valószínűleg ez az a végső jelenet, amely után a legtöbb torokból szakadt már ki a „Most akkor ez mi volt?”-kérdés. Az ominózus jelenet egy rövid mondatban: munkaruhás férfi egy bútordarabot figyel messziről. És más nem történik. Aki még nem látta a „Sisters”-t, az elhiheti, ez a semmitmondónak tűnő pár másodperc alaposan zavarba ejtő lesz.

A „Sisters” az első perctől az utolsóig igazi élvezet, filmes csemege. Véres, fordulatos, egyik pillanatban pofonegyszerűnek tűnik, a másikban viszont már igazi labirintus, mely az emberi lélek legmélyebb rejtelmeibe vezet.

A magyar dvd képe nagyon szép; ahogy minden filmet, úgy ezt is eredeti hanggal érdemes nézni (már csak Kidder imádnivaló franciás akcentusa miatt is). Extra egy szál se, de legalább, ha jelentős késéssel is, de megjelent ez a felejthetetlen, borzongató kilencven perc.

Végeredmény: De Palma elemében - Egy horror, melyhez pihent agy szükséges

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


2014. július 17., csütörtök

Punishment Park (1971)

Punishment Park (1971)


Elviselhetetlen hőség, párás levegő, víz szinte sehol. És ezt még lehet fokozni: a fiatalokból álló kis csoportot fegyveres rendőrök veszik körül. A fiataloknak ezután menekülniük kell, és el kell érniük az amerikai zászlót, amely jó pár mérfölddel odébb van kitűzve. A rendőrök egy kis előnyt adnak a prédáknak, majd utánuk erednek. Hogy mi a fiatal férfiak és nők bűne? Csak annyi, hogy a rendszer ellenségei; lázítottak, tüntetéseken vettek részt, a kormányt szidalmazták, vagy egyszerűen csak a „vörös” eszmét támogatták. Egy rövid, megalázó tárgyalás után a kirendelt bíró nekik szegezi a kérdést: évtizedes börtön, vagy Punishment Park, azaz a Büntetőtábor?

Ami a kilencvenes évek végén a „Blair Witch Project” volt, azt húsz évvel korábban a „Cannibal Holocaust”-ban is már láthattuk. De volt még egy film 1971-ben, amely szintén az áldokumentumfilm műfajában próbálta sokkolni a nézőit. A „Punishment Park” eseményeit két forgatócsoport rögzíti, és az ő kameráikon keresztül látjuk az összes embertelenséget. Az eredmény lenyűgöző - rohanás, rázkódás, összevisszaság, káosz - és igazán félelmetes. Félelmetes, hiszen egy „rendes” bírósági tárgyalás után ítélnek hús-vér embereket arra, hogy áldozati nyúlként rohangáljanak csőre töltött fegyverek elől olyan körülmények között, amelyek ideálisnak éppen nem mondhatók. A tárgyalások persze csak hasonlítanak az igaziakra, hiszen a vádlottakat időnként lefogják, megkötözik, elhallgattatják és még sértegetik is. A fiatalok előadják eszméiket, szintén válogatott gorombaságokkal illetik a bíróságot és a mögöttük álló kormányzatot, majd végül mind - jobb híján - a Punishment Parkot választják. A legérdekesebb karakter az elítéltek közül talán a dalaival lázító fiatal énekesnő, de a többiek sem kevésbé figyelemfelkeltőek.

Kérdés, mennyire fogadjuk el a hihetőségét annak, hogy az amerikai kormány ilyesfajta hajtóvadászatokkal szórakoztatja magát (esetleg azért, hogy keményvonalas rendőreit edzésben tartsa). Ha ezt nem feszegetjük, akkor nyugodtan megállapítható, hogy nagyon profi a megvalósítás, száz százalékig hihető, hogy amit látunk, az valódi, és lenyűgözőek az alakítások is (utóbbin elég sok múlt).





A befejezés természetesen illúziók nélküli, így remekül illik az addig látottakhoz. És miután megtekintettük a filmet, valószínűleg el fogunk gondolkodni azon, hogy mi mit választottunk volna a lázadók helyében, illetve meddig, hogyan maradtunk volna életben a Punishment Parkban?

Végeredmény: Lenyűgöző korai áldokumentumfilm igen hiteles körítéssel

A film: 10 pont


2014. július 16., szerda

Ördögi hagyaték/The Legacy (1978)

Ördögi hagyaték/The Legacy (1978)
                                                                                     

Egy gyanútlan amerikai házaspár önfeledt vidéki furikázásra indul motoron valahol Angliában. Örömük érthető, hiszen hírt kaptak egy jól fizető, nekik szánt állásról. Száguldozásuk közben azonban egy kis baleset történik, egy Jason nevű arisztokrata elüti a motort, ami ettől kissé meghibásodik. A pár kisebb horzsolásokkal megússza az esést, és hogy az öröm még nagyobb legyen, a Jason nevű meghívja a jenkiket limuzinjába, majd felajánl egy lakosztályt kastélyában, amíg a motort helyrepofoztatja a személyzet. Nemsokára, ahogy az lenni szokott, furcsa dolgok kezdenek történni az épületben. Már a párt elszállásoló idős nővér is gyanúsan viselkedik, de Jason köddé válik, a zuhanyból meg hirtelen csak forró víz folyik. Másnap reggel furcsa társaság érkezik a kastélyba; tagjai azt állítják, hogy egy hagyatéki tárgyalásra jöttek. A tárgyalásra meginvitálják maguk közé párocskánk női tagját, Maggie-t is, aki nem igazán tudja, hogy mi folyik itt, és legszívesebben lelépne a férjével együtt. De mindez csak vágyálom: a kedves vendégek kezdenek szépen sorban elhalálozni, Maggie pedig rájön, hogy több köze van a kastély örökségéhez, mint azt hitte volna.

Szimpatikus, sokat ígérő történet? Szerintem az, és ami ennél fontosabb, a film tiszteletreméltóan magas színvonalon ki is hoz mindent a sztoriból. Suspense-rajongók a kellemes, szellemházas atmoszférát, gore-rajongók az ötletes, változatos halálnemeket fogják értékelni, és az sem hátrány, hogy a stáb előkelő: az amcsi párt Katherine Ross és Sam Elliott, Jasont John Standing játssza, a vendégek között pedig feltűnik a Ken Russell-kedvenc Roger „The Who” Daltrey, vagy a „The Devil Rides Out”-ból ismert Charles Gray.




A halálnemek mutatósak: úszómedence, melynek láthatatlan teteje nem engedi fel oxigénért a delikvenst; elevenen szénné égés, majd kutyák elé vetés és felfalatás; repülő üvegszilánkok általi halálra szúratás, szóval van itt minden. A finálé egyik fő jelenete is emlékezetes, melyben Elliott egy nyílpuska segítségével próbálja meg felvenni a harcot a kastély tetején lévő fegyveressel.
A filmnek igazából egy gyengébb pontja van, az erőteljesen miscast Katherine Ross, de ennek ellenére megállapítható, hogy Richard Marquand rendező nagyon jól összedobta ezt a produkciót, mintegy bizonyítva, hogy nem véletlenül lett ő öt évvel később a „Return of the Jedi” direktora (rendkívül szomorú, hogy ez az ígéretes rendező nagyon fiatalon elhunyt). A „The Legacy” megjelent anno Magyarországon vhs-en az azokra az időkre jellemző remek szinkronnal.

Végeredmény: Kellemes hetvenes horror, nem több, nem kevesebb 

A film: 8 pont


2014. július 14., hétfő

Opera aka. Terror at the Opera (1987)

Opera aka. Terror at the Opera (1987)



A világhírű díva elégedetlen: a színpadon lévő, folyamatosan krákogó hollók állandóan megzavarják a főpróbát. Jelenetet rendezve ott is hagyja az operaházat, ám pechjére egy autó elé lép, és így a következő hónapokra begipszelt lába fölött szidja tovább a rendezőt (Ian Charleson), és a helyére beugró fiatal Betty-t (Cristina Marsillach). Utóbbi különösen nem fér a bögyébe, mivel óriási sikert arat; Betty öröme azonban nem lehet teljes, mert egy mániákus sorozatgyilkos őt választja ki közönségének. A gyilkos többször is elkapja Betty-t, megkötözi, és a szeme elé éles tűket ragaszt, hogy a lány mindent lásson, és egy pillanatra se tudja lecsukni a szemét. Betty így kénytelen végignézni, hogy az álarcos szétszabdalja az egyik színpadi rendezőt, aztán a kosztümfelelőst is. De van, ami még ennél is szörnyűbb: Betty rémálmaiban több alkalommal is előkerül egy gyerekkori emlék, amelyben egy szintén kikötözött nő egy álarcos férfi hasonló tevékenységét figyeli… láthatóan inkább kíváncsian, mintsem rémülten.

Túl sok értelme nincs sokáig húzni a megállapítást, úgyhogy: az „Opera” a nyolcvanas évek egyik legjobbja, és Dario Argento életművében is az első sorban tanyázik. Folyamatosan követik egymást az emlékezetesnél emlékezetesebb jelenetek, így például a tűk és a szemgolyó igen szoros kapcsolata, a „hol van a rendőr, kint vagy bent?”-játék Betty lakosztályában, a pisztolygolyó esete a kukucskálónyílással és tulajdonképpen felsorolhatnám az egész filmet. Brutális is a mű, nem is kicsit: közvetlen közelről szemlélhetjük, mit művel egy kés pengéje a szájüregben, egy áldozata által lenyelt láncot álarcosunk egy rögtönzött műtét segítségével hoz ismét a „felszínre”, de nagyon kellemes látvány a hollók által falatozott, kitépett szemgolyó is.





Ha valamibe mindenáron bele akarnánk kötni, az valószínűleg a befejezés, a „svájci nonszensz” (copyright by Daria Nicolodi) lenne. Argento sokat gondolkodott, hogyan fejezze be a filmet (olyasmi is megfordult a fejében, hogy Betty lelép a gyilkossal), aztán végül a konvenciók mellett döntött, de ez például engem annyira nem zavart, hogy az elmúlt hetekben hatszor is végiggyönyörködtem a 107 percet (és hetedszer is fogom, mert már az előző bekezdés írása kedvet csinált hozzá). Mindenesetre konvencionális a vég, vagy nem, én pesszimistának is nevezném.

Az „Opera” minden horrorért rajongó gyűjteményébe való mestermunka, benne a Maestro minden tehetségével: a kamera mozgása, a szívdobbanás kivetítése a képre, a csodálatos kísérőzene (egyfajta hardrock-, és klasszikus operaária-ötvözet)… és még sorolhatnám napestig.

A dvd (tökéletes hanggal és képpel) a Blue Underground kiadványa, rajta egy remek dokuval és sok más megszokott aprósággal. És sajnos az is megszokott, hogy a feliratot újfent lespórolták a lemezről.
Magyarországon - az egy szem elrontott "Suspiria"-kiadást leszámítva - továbbra is várni kell az 1990 előtti Argento-filmek dvd-megjelenésére - ez is jelzi, mennyire tartják nagyra kiadóink a horror-műfajt… semennyire.

Végeredmény: Argento kései remekműve, egyben az olasz horror egyik hattyúdala 

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont


2014. július 13., vasárnap

Párducemberek/A párducember/Cat People (1982)

Párducemberek/A párducember/Cat People (1982)


Irena (Nastassja Kinski) hosszú évek után végre találkozik bátyjával (Malcolm McDowell), aki befogadja magához. Mindez egy idilli történet kezdete is lehetne, de nem: a báty egyre furcsábban és tolakodóbban viselkedik, majd napokra eltűnik, a környéken prostituáltakat támadnak meg és marcangolnak szét (!), Irena pedig ellenállhatatlan vágyat érez az állatkertben éppen befogott párduc iránt. Irena ezután beleszeret az állatkert szimpatikus igazgatójába (John Heard), aki természetesen semmit sem sejt szerelméről. Nem sejti, hogy Irena az első szerelmes éjszakán át fog alakulni vadállattá, és hogy újra emberré válhasson, ölnie kell.

Paul Schrader 1982-es filmje igazi unikum: kevés ún. mainstream-horrorfilm kötötte össze és demonstrálta az itt látható mértékben a vért és az erotikát, legalábbis a nyolcvanas években. Míg a hetvenes években azért találunk erre is példát szép számmal, főleg a vámpíros vonalból (Vampyres, Twins of Evil-fémjelezte trilógia a Hammertől stb.), addig a nyolcvanas éveket a több vér, kevesebb erotika jellemezte (arról nem is beszélve, hogy a mai prűd horrorfilm-termésben nagyítóval kell keresni az ilyesmit). A „Cat People” első változata egyébként 1942-es, és valljuk meg, a történetből kihozható véres és szexuális tartalom tényleg egy új feldolgozás után kiáltott. Míg napjainkban orrba-szájba remakelnek szinte mindent, ami régi, 1982-ben úgy tűnik még racionális megfontolás (is) állt a dolgok mögött.






Visszatérve a filmre: a „Cat People” remekül működik. A hatásosság összetevői között megtaláljuk a speciális effektusokat, az átváltozási jeleneteket, a zenét (Giorgio Moroder-David Bowie), a remek szereplőválasztást (Kinski gyönyörű, McDowell macskaszerű arcánál pedig jobbat nem is találhattak volna), de a legfőbb pozitívum az, ahogy Schrader minden csepp tragédiát kihoz a történetből, különösen a befejezésnél. Ekkor nem látunk sem akcióból, sem vérből többet, mint az eltelt közel két óra során, mégsem lehet hiányérzetünk, hiszen az igazi hangsúly a történeten van; manapság sajnos ez fordítva működik.
A film keménységére jellemző, hogy Schrader sokáig azt hitte, műve csak X-es besorolást kaphat, de az végül sértetlenül átcsusszant a vágószobán. Ma valószínűleg meg kellene vagdosni a bemutatóhoz (lásd például a „Magasfeszültség” című francia darabot, melyben a szexuális tartalom szinte nulla, a vér miatt mégis NC-17-et kapott Amerikában), de a 25-30 évvel ezelőtti egy másik, bátrabb horrorfilmes világ volt…

A Magyarországon megjelent dvd-k közül az első, („A párducember” címen megjelent) Universal-féle lemezt tudom igazán ajánlani, melyen a film remek minőségben kerül bemutatásra, és amely tömve van (magyar feliratos) extrákkal: doku, előzetes, audiokommentár, Paul Schrader-, és Robert Wise-interjú, galéria, portré.

Végeredmény: Véres, erotikus, színvonalas horrorfilm egy rendezőzsenitől

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


2014. július 10., csütörtök

Mimic - A júdás faj/Mimic (1997)

Mimic - A júdás faj/Mimic (1997)


Az amerikai nagyvárosban csótányok szedik az áldozataikat, különösen a gyermekkorú lakosság soraiból. Egy rovarológus (Mira Sorvino) kitenyészt egy olyan fajt, amely a ragályt terjesztő rovarokat elpusztítja, majd nemsokára maga is kihal. Úgy tűnik, hogy minden rendben van - de három év múlva valami történik. A metróhálózat alagútrendszerében megszaporodnak a halálesetek, és minden jel arra mutat, hogy a nagyvárosi zsongás alatt méterekkel egy mutáns rovarfaj fejlődött ki…

A „Mimic” Guillermo „Faun” del Toro hollywoodi bemutatkozása volt, és kövér barátunk alaposan megízlelhette az amerikai filmgyártási stílust. A stúdiófejesek és talpnyalóik meglehetősen sokszor tették tiszteletüket a forgatáson, és ha már ott voltak, igyekeztek mindenbe belepofázni, jó hollywoodi szokás szerint olyan dolgokba is, amelyekhez semmit sem értettek. Guillermo del Toro mindezek eredményéül elhatárolódott a kész filmtől, amely azonban nem lett annyira rossz… de annyira jó sem. Itt van kezdetnek Mira Sorvino, aki természetesen egy dögös szőke bogárológus (bár Denise Richards atomfizikussága óta én már semmin sem csodálkozom), és aki ritka halovány a szerepében. Jeremy Northam, az oldalbordája már jobb, bár a vásznon az összes főszereplő ritka sápadtnak tűnik a rendőrt játszó Charles S. Dutton mellett, aki némi életet visz az eseményekbe. Rengeteg a logikai hiba, az agyilag kissé visszamaradott, és számomra rémesen idegesítő, állandóan cipőméreteket kántáló kissrác kerepel a rovaroknak, ezért(?) életben marad, de később aztán őt is ugyanúgy megtámadják. Sorvino is túlél egy rovartámadást, őt mellesleg elrabolják, de a többi ember amint találkozik egy csápossal, az azonnal szétmarcangolja őket. Sajnos az is sejthető, hogy ki fog meghalni, a mellékszereplők szépen oda is vesznek, főszereplőink pedig egy tömény giccs befejezés keretein belül vidáman egymásra találnak (del Toro negatív befejezése a kukában végezte, pedig talán többet ért volna), végképp tudatosítva a nézőben, hogy bizony Hollywoodi Lószart lát.

Giccs ide, giccs oda, a rendezés rendben van, van ritmusa, az effektek is korrektek, és a kiszámíthatóságot is megemészteném, mivel egy amerikai produktum esetében ez már szinte ragályosnak számít. Egy dolog azonban teljesen hiányzik: az eredetiség. Komolyan, helyenként mintha „A bolygó neve: halál” című klasszikust látnánk, még néhány beállítás is megegyezik, hogy a tojásozásról már ne is beszéljünk. A húdemegjósolhatatlan befejezés során Ripley, akarom mondani Mira Sorvino menekül Newttal, azaz pontosabban a szellemi visszamaradott fiúcskával az alien királynő, vagyishogy a hím főrovar elől. Hát, alig tudtam párhuzamot vonni a két film között.




A film egyébként alaposan elvesztegeti még F. Murray Abrahamet, és Giancarlo Gianninit is, utóbbi úgy végzi, mint az Alien-sorozat bármelyik áldozata Brett-től Hudsonig, tehát minimális átírással akár Alien 4-ként is bemutathatták volna a júdás fajt, mondjuk egy olyan sztorival, hogy az alienek menekülnek Ripley elől, majd úgy döntenek, hogy lejönnek a Földre, és úgy gondolják, hogy a nő a metróba már csak nem jön utánuk, ezért az ottani BKV-ügyfeleket kezdik tizedelni. De elég a blődségből, bőven elég ebből a kategóriából a kerepelő fiúcska szerepeltetése, akinek szeme előtt cafatolják szét apját, de percekkel ezután már a férfi főszereplő cipőméretét motyorássza, hogy aztán két, számára tökismeretlen emberrel ölelkezzen…

Végeredmény: Tősgyökeres hollywoodi bogaras horror a "Már láttuk valahol"-rovatból

A film: 5,5 pont


2014. július 9., szerda

Non si deve profanare il sonno dei morti/Let Sleeping Corpses Lie aka. The Living Dead at the Manchester Morgue (1974)

Non si deve profanare il sonno dei morti/Let Sleeping Corpses Lie aka. The Living Dead at the Manchester Morgue (1974)


George motorján egyik barátjához igyekszik egy előre egyeztetett időpontra. Egy benzinkútnál azonban fiatal nő tolat rá a motorjára, ami használhatatlanná válik. Edna természetesen felveszi az autójába George-ot, aki hosszas könyörgésre belemegy, hogy előbb a nő halaszthatatlan ügyét intézzék el. Amikor George egy pillanatra kiszáll, hogy egy környékbelitől útbaigazítást kérjen, Edna egy furcsa alakot pillant meg: vörös szemű, hörgő hangokat hallató szakállas férfit, akinek a ruhája teljesen át van ázva. A nem mindennapi figura halottnak tűnik, de mégis mozog, sőt, egyre csak közelít Ednához. Emberi húsra vágyik…

Jorge Grau 1974-ben szép csendben egy tökéletes zombis horrort alkotott meg. A forgatókönyv remekül megírt, a történet a manapság oly divatos agyonvagdosás és effektek halmozása nélkül is pereg, zene és fényképezés terén pedig szintén elsőrangú. Graut természetesen Romero klasszikusa inspirálta, és ez meg is látszik: erős társadalomkritikát láthatunk zombiköntösben; már az első percekben tanúi lehetünk a környezetszennyezés számos forrásának, némi szürrealizmussal megspékelve. Az elzombisodás megindoklása egyszerű, de hatásos, és szintén a film első perceire vezethető vissza.


Az emberi hanyagság kritikája mellett a pergő, fordulatos történet és az elborzasztóan profi, de egyáltalán nem túlzásba vitt effektusok dominálnak. A film csúcspontja az a jelenet, amikor George Ednával és egy rendőrrel az oldalán csapdába esik egy sírboltban. A rendőr nemsokára véres, húscafatos, cuppogós zombieledellé változik hőseink szeme láttára, akik hiába barikádozzák el magukat. A befejezés szintén tartogat véres fordulatokat és belsőségeket a néző számára, ráadásul mindezt egy kórházban (az éjszakás nővér trancsírozása még álmatlan éjszakát is okozhat). A finálé mindemellett erősen negatív kicsengésű (sőt), jól rímelve az emberi felelőtlenség és önpusztítás kritikájára.




A stáb nagyon jó, Ray Lovelock („To Be Twenty”) hősies (és pocsék angol szinkronja van), Cristina Galbo ekkor tele volt remek szerepekkel („… Solange?”, „The Killer Must Kill Again” stb.), és azon színésznők közé tartozott, akik szépségük mellett elsőrangúan játszottak a vásznon. Az örökké szkeptikus idős zsarut Arthur Kennedy alakítja, akiről Grau elmondja, hogy sokat ivott ekkoriban, a szerepek elkerülték Amerikában, ezért hogy meg tudjon élni, Európában vállalt alkalmi munkákat.

A legelső vonalba tartozó zombifilm a „Let Sleeping Corpses Lie”, amely nyugodtan emlegethető egy lapon Romeróval (a mai felhozatalt pedig már nem is érdemes párhuzamba állítani vele). Ennek megfelelő a dvd-kiadás is, amelyet az Anchor Bay követett el. Oké képminőség, angol hang (a filmet is angolul forgatták olasz-spanyol létére) van a kiadványon, és egy remek húszperces dokumentumfilm, melyben Grau beszél műve keletkezéséről (és még egy kedves beköszöntőt is kapunk tőle a lemez legelején).

Végeredmény: Zombifilm bőven Romero színvonalán

A film: 10 pont
A dvd: 8,5 pont