Opera aka. Terror at the Opera (1987)

Opera aka. Terror at the Opera (1987)

A világhírű díva elégedetlen: a színpadon lévő, folyamatosan krákogó hollók állandóan megzavarják a főpróbát. Jelenetet rendezve ott is hagyja az operaházat, ám pechjére egy autó elé lép, és így a következő hónapokra begipszelt lába fölött szidja tovább a rendezőt (Ian Charleson), és a helyére beugró fiatal Betty-t (Cristina Marsillach). Utóbbi különösen nem fér a bögyébe, mivel óriási sikert arat; Betty öröme azonban nem lehet teljes, mert egy mániákus sorozatgyilkos őt választja ki közönségének. A gyilkos többször is elkapja Betty-t, megkötözi, és a szeme elé éles tűket ragaszt, hogy a lány mindent lásson, és egy pillanatra se tudja lecsukni a szemét. Betty így kénytelen végignézni, hogy az álarcos szétszabdalja az egyik színpadi rendezőt, aztán a kosztümfelelőst is. De van, ami még ennél is szörnyűbb: Betty rémálmaiban több alkalommal is előkerül egy gyerekkori emlék, amelyben egy szintén kikötözött nő egy álarcos férfi hasonló tevékenységét figyeli… láthatóan inkább kíváncsian, mintsem rémülten.

Túl sok értelme nincs sokáig húzni a megállapítást, úgyhogy: az „Opera” a nyolcvanas évek egyik legjobbja, és Dario Argento életművében is az első sorban tanyázik. Folyamatosan követik egymást az emlékezetesnél emlékezetesebb jelenetek, így például a tűk és a szemgolyó igen szoros kapcsolata, a „hol van a rendőr, kint vagy bent?”-játék Betty lakosztályában, a pisztolygolyó esete a kukucskálónyílással és tulajdonképpen felsorolhatnám az egész filmet. Brutális is a mű, nem is kicsit: közvetlen közelről szemlélhetjük, mit művel egy kés pengéje a szájüregben, egy áldozata által lenyelt láncot álarcosunk egy rögtönzött műtét segítségével hoz ismét a „felszínre”, de nagyon kellemes látvány a hollók által falatozott, kitépett szemgolyó is.

Ha valamibe mindenáron bele akarnánk kötni, az valószínűleg a befejezés, a „svájci nonszensz” (copyright by Daria Nicolodi) lenne. Argento sokat gondolkodott, hogyan fejezze be a filmet (olyasmi is megfordult a fejében, hogy Betty lelép a gyilkossal), aztán végül a konvenciók mellett döntött, de ez például engem annyira nem zavart, hogy az elmúlt hetekben hatszor is végiggyönyörködtem a 107 percet (és hetedszer is fogom, mert már az előző bekezdés írása kedvet csinált hozzá). Mindenesetre konvencionális a vég, vagy nem, én pesszimistának is nevezném.

Az „Opera” minden horrorért rajongó gyűjteményébe való mestermunka, benne a Maestro minden tehetségével: a kamera mozgása, a szívdobbanás kivetítése a képre, a csodálatos kísérőzene (egyfajta hardrock-, és klasszikus operaária-ötvözet)… és még sorolhatnám napestig.

A dvd (tökéletes hanggal és képpel) a Blue Underground kiadványa, rajta egy remek dokuval és sok más megszokott aprósággal. És sajnos az is megszokott, hogy a feliratot újfent lespórolták a lemezről.

Magyarországon - az egy szem elrontott "Suspiria"-kiadást leszámítva - továbbra is várni kell az 1990 előtti Argento-filmek dvd-megjelenésére - ez is jelzi, mennyire tartják nagyra kiadóink a horror-műfajt… semennyire.

Végeredmény: Argento kései remekműve, egyben az olasz horror egyik hattyúdala 

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont