Non si deve profanare il sonno dei morti/Let Sleeping Corpses Lie aka. The Living Dead at the Manchester Morgue (1974)

Non si deve profanare il sonno dei morti/Let Sleeping Corpses Lie aka. The Living Dead at the Manchester Morgue (1974)

George motorján egyik barátjához igyekszik egy előre egyeztetett időpontra. Egy benzinkútnál azonban fiatal nő tolat rá a motorjára, ami használhatatlanná válik. Edna természetesen felveszi az autójába George-ot, aki hosszas könyörgésre belemegy, hogy előbb a nő halaszthatatlan ügyét intézzék el. Amikor George egy pillanatra kiszáll, hogy egy környékbelitől útbaigazítást kérjen, Edna egy furcsa alakot pillant meg: vörös szemű, hörgő hangokat hallató szakállas férfit, akinek a ruhája teljesen át van ázva. A nem mindennapi figura halottnak tűnik, de mégis mozog, sőt, egyre csak közelít Ednához. Emberi húsra vágyik…

Jorge Grau 1974-ben szép csendben egy tökéletes zombis horrort alkotott meg. A forgatókönyv remekül megírt, a történet a manapság oly divatos agyonvagdosás és effektek halmozása nélkül is pereg, zene és fényképezés terén pedig szintén elsőrangú. Graut természetesen Romero klasszikusa inspirálta, és ez meg is látszik: erős társadalomkritikát láthatunk zombiköntösben; már az első percekben tanúi lehetünk a környezetszennyezés számos forrásának, némi szürrealizmussal megspékelve. Az elzombisodás megindoklása egyszerű, de hatásos, és szintén a film első perceire vezethető vissza.

Az emberi hanyagság kritikája mellett a pergő, fordulatos történet és az elborzasztóan profi, de egyáltalán nem túlzásba vitt effektusok dominálnak. A film csúcspontja az a jelenet, amikor George Ednával és egy rendőrrel az oldalán csapdába esik egy sírboltban. A rendőr nemsokára véres, húscafatos, cuppogós zombieledellé változik hőseink szeme láttára, akik hiába barikádozzák el magukat. A befejezés szintén tartogat véres fordulatokat és belsőségeket a néző számára, ráadásul mindezt egy kórházban (az éjszakás nővér trancsírozása még álmatlan éjszakát is okozhat). A finálé mindemellett erősen negatív kicsengésű (sőt), jól rímelve az emberi felelőtlenség és önpusztítás kritikájára.

A stáb nagyon jó, Ray Lovelock („To Be Twenty”) hősies (és pocsék angol szinkronja van), Cristina Galbo ekkor tele volt remek szerepekkel („… Solange?”, „The Killer Must Kill Again” stb.), és azon színésznők közé tartozott, akik szépségük mellett elsőrangúan játszottak a vásznon. Az örökké szkeptikus idős zsarut Arthur Kennedy alakítja, akiről Grau elmondja, hogy sokat ivott ekkoriban, a szerepek elkerülték Amerikában, ezért hogy meg tudjon élni, Európában vállalt alkalmi munkákat.

A legelső vonalba tartozó zombifilm a „Let Sleeping Corpses Lie”, amely nyugodtan emlegethető egy lapon Romeróval (a mai felhozatalt pedig már nem is érdemes párhuzamba állítani vele). Ennek megfelelő a dvd-kiadás is, amelyet az Anchor Bay követett el. Oké képminőség, angol hang (a filmet is angolul forgatták olasz-spanyol létére) van a kiadványon, és egy remek húszperces dokumentumfilm, melyben Grau beszél műve keletkezéséről (és még egy kedves beköszöntőt is kapunk tőle a lemez legelején).

Végeredmény: Zombifilm bőven Romero színvonalán

A film: 10 pont

A dvd: 8,5 pont