Ördögök/The Devils (1971)

Ördögök/The Devils (1971)

1634, Franciaország. „A vallásháborúknak vége” - szól Grandier (Oliver Reed), Loudun főpapja a város lakosságához. A főpap azonban téved, Richelieu ugyanekkor minden erejével a királyt győzködi, hogy az „eretnek” Loudun tűnjön el a föld színéről. A város megtöréséhez magát Grandier-t kell megtörni, és ehhez a hatalom minden eszközt igénybe vesz: a férfit boszorkánysággal és eretnekséggel vádolják meg. Ehhez kapóra jön egy, Grandier-be már-már eszelősen szerelmes főnővér (Vanessa Redgrave), valamint a tény, hogy Grandier nemigen veti meg a női nemet…

Ken Russell angol rendező 1970 nyarán forgatás közben talán még nem sejtette, hogy a „The Devils” című filmje mind a mai napig a cenzúra áldozata lesz. Russell-t a cenzorok 10 pontba szedett levéllel lepték meg, melyben felsorolták a bemutatáshoz szükséges vágásokat. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett „Rape of Christ” jelenete volt, melyet Russell a film egyik legfontosabb képsorának nevezett. Mikor a zárda nővérei - életüket mentve - belemennek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha megszállta volna őket az ördög, vad őrjöngésbe kezdenek, melynek csúcspontja egy életnagyságú Krisztus-szobor meggyalázása. Russell végül (sok másikkal egyetemben) kivágta a jelenetet, melyet évtizedekre végleg elveszettnek hitt mindenki. Áldozatul esett még a megdöbbentő végső negyedóra számos szegmense, és Vanessa Redgrave ördögűzése is.

Vágások ide vagy oda, a „The Devils” mind a mai napig a legtökéletesebb film a vallási őrületről. Russell nem a kút fejéből merített, alapul Aldous Huxley 1952-es „The Devils of Loudun” (Loudun ördögei, Cartaphilus kiadó) című könyve szolgált. A United Artists, amely korábban már forgalmazott sikeres Russell-filmeket, kihátrált a projekt mögül, melyet aztán a Warner-bratyók karoltak fel. Ebben azonban nem volt túl sok köszönet: az amerikai fejesek már az első vetítés során elégedetlenségüknek adtak hangot (konkrétan gusztustalan szennynek nevezték a látottakat), és közölték Russellel (aki a vetítés végét inkább egy közeli kocsmában várta meg), hogy vágnia kell, nem is keveset.

Az ez idáig legteljesebb változat most egy Mark Kermode nevű úriember jóvoltából megjelent dvd-n. A BBC News Channel munkatársa felkutatta a „Rape of Christ” jelenetét is, amelyet azonban végül nem illesztettek vissza a filmbe (meg volt tiltva...), de a dvd egyik dokumentumfilmjében megtalálható.

És hogy a lényegről, magáról a filmről is szóljak, a „The Devils” egy elképesztő, a mai napig letaglózó hatású történelmi dráma. Az alakítások verhetetlenek: Reed élete legjobbját nyújtja, mint Grandier, szellemi fölénye által vezérelt monológjai lehengerlőek. Redgrave - aki Glenda Jackson helyett ugrott be - egyenesen ijesztő, mint a reménytelen szerelemtől eszét vesztő púpos főnővér. Graham Armitage nem konvencionális és maró gúny, mint XIII. Lajos, de zseniálisat alakít Murray Melvin Mignon atya, és különösen Michael Gothard az eszelős inkvizítor, Barre atya szerepében.

Szemkápráztatóak a díszletek, melyeket egy bizonyos Derek Jarman álmodott és alkotott meg Pinewood stúdiójában. A házak megépítése kemény munka volt, ráadásul Russell az utolsó jelenetek forgatása közben nagyot hibázott (saját bevallása szerint először és utoljára a pályafutása során), hiszen túl korán adott jelt a házak felrobbantására, így a díszletek rommá változott részét újjá kellett építeni.

A sajnálatos módon 2011 novemberében elhunyt Ken Russell már nem élhette meg leghíresebb műve dvd-kiadását, amely fölött a már említett Kermode bábáskodott. Kermode találkozott néhány szereplővel, és a megtalált „Rape of Christ” jelenetet is levetítette nekik. Felbecsülhetetlen értékű Russell audiokommentárja, melyben például fellebbenti a fátylat az Oliver Reednek adott utasításairól (hogy milyen arckifejezéssel kéri a következő jelenetet). De a British Filminstitute egyébként is kitett magáért, hiszen a további dvd-extrákban található még számos korabeli forgatási felvétel (az utolsó negyedóra leforgatása, és hogy Russell hogyan vezényli a tömeget), valamint a zene felvétele is. 2004-ben Kermode egy vetítést megelőzően nézők előtt, pódiumon is beszélgetett Russellel (aki néha viccesen kiszólogat nekik), ez a 13 perc is megtalálható a lemezen. A film képe valami eszméletlenül szép, a hang pedig erőteljesen szól (holott csak mono). Angol felirat, Russell egy 1958-as rövidfilmje és előzetesek is vannak. Az egyetlen sajnálnivaló dolog (a hazai kiadás hiánya mellett) talán csak az, hogy így ez még mindig nem a legteljesebb változata a filmnek, mindazonáltal a duplalemezes kiadás minden pénzt megér.

Végeredmény: utolérhetetlen történelmi dráma/szatíra/horror-keverék Ken Russell stílusában - egyszerűen látni kell   

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont

Oedipus orca (1977)

Oedipus orca (1977)

Alice hosszas fogsága és kiszabadulása után végre hazakerül szüleihez. A tinédzsert a szülők elhalmozzák minden széppel és jóval, ő azonban képtelen feldolgozni a történteket; azt, hogy beleszeretett egyik elrablójába, és hogy ez a szerelem tragikus véget ért. A szülők végül elhatározzák, hogy vidékre utaznak lányukkal együtt, aki viszont ifjú Lolitaként beleszeret apja egyik barátjába. Újabb tragikus szerelem a láthatáron…

Az egy évvel korábbi „La orca” után Eriprando Visconti úgy gondolta, hogy gyorsan meg kell lovagolni a sikert, és már szállította is a folytatást. A második rész szinte ugyanabban a percben veszi fel a történet fonalát, amikor az első elejtette. Ezután egy érdekes pszichodráma veszi kezdetét, melyben számos jelenet felidéződik az első részből (Visconti természetesen nem hagyta ki a ziccert, és a leghírhedtebb jeleneteket válogatta ki erre a célra, jó sok Michele Placidóval). Igen élvezetes ez az első félóra, érdekes karaktertanulmány, melynek csúcspontja a holttest körberajzolt helyén fekvő félmeztelen Rena Niehaus látványa. A vidéki kiruccanással aztán csendesebb mederbe terelődnek a dolgok, és sajnos mondjuk ki, innentől a film a teljes érdektelenségbe fullad. Az apja barátjával játszadozó tinédzser története unalmas, és még csak nem is eredeti. Visconti a lapos családi drámát néhány további meztelen Niehaus-jelenettel próbálja feldobni, valamint azzal, hogy - sajnos nem vicc - perceken keresztül szarvasmarhák kivégzését mutatja a nézőnek. Hogy mi szükség volt arra, hogy egy gyengus szerelmi dráma közepette orrunk előtt fejbelőtt és kibelezett állatok vergődését nézzük, azt talán még a Rendező Úr sem tudná értelmesen megválaszolni. A végén még kapunk egy nem túl sokkoló, de annál összecsapottabb befejezést, és azzal vége.

Végeredmény: Egy hírhedt „kidnapping”-dráma jól induló, de fokozatosan ellaposodó folytatása   

A film: 4,5 pont

Egy francia család szexuális krónikája/Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui (2012)

Egy francia család szexuális krónikája/Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui (2012)

Összeáll a boldog család egy csoportképre - Romain, a család benjáminja utálja az egészet, mivel tudja, a képre kerülők közül már csak egyedül ő nem élvezhette eddig a szex gyönyöreit. Romain természetesen a következő 85 percben mindent megtesz, hogy ez megváltozzon. Hogy sikerrel jár-e? Valószínűleg igen…

A „Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui” igen bátor filmnek mondható. Képet kapunk egy átlagos francia (de lehetne más nemzetiségű is) család szexuális szokásairól, melyekről a családtagok egyre nyíltabban kezdenek beszélni, különösen a családanya. A kiváltó ok egy fogadás volt, amely miatt Romain biológiaórán elővette a nemi szervét, és belefogott a mutatványba - persze mobiltelefonnal rögzítve az egészet. A műsorra azonban a tanár is figyelmes lett, így az igazgató azonnal a szülőért küldött. Ezután a családban egyre inkább beszédtéma lesz a szex, kiderül, hogy nagyapa már régóta egy prostit látogat (és fél, hogy egyszer a szíve ott helyben adja meg magát), hogy a másik testvér biszexuális… plusz a lényeg, Romain-nek is összejön egy barátnő.

És most jön a film fő attrakciója. Mivel francia termékről van szó, a szex értelemszerűen elég részletesen van ábrázolva, de a Pascal Arnold és Jean-Marc Barr által alkotott rendezőpáros még ennél is messzebb megy: a szexjelenetek döntő többsége (!) nem szimulált, hanem valódi. És bár ez a tény érdekessé teszi, az eredmény mégis elég vékonyka (de még így is messze jobb, mint a „Q - Érzékek birodalma” című tömény unalom, mellyel nagyjából egyidőben jött ki az itthoni mozikban). A legnagyobb probléma a főszereplő problémája: Romain-nek az a gondja, a szinte kibírhatatlan kínja, hogy még nem volt meg neki az első alkalom. A szkript azonban azt a hibát követi el, hogy semmit sem tudunk meg arról, hogyan jut el odáig, hogy szöszke barátnője hirtelen az ágya szélén ül. Talán a közel tízperces szimulálatlan szexjelenet felét fel lehetett volna használni egy-két előzmény-jelenethez…

Tulajdonképpen nem érdektelen film ez, a stábot dicséret illeti a bevállalósdiért, és a tény is örömteli, hogy ilyesmiről is készítenek még filmet manapság, nemcsak képregényhősökről.

Végeredmény: Kendőzetlen párbeszédek, igazi szex - bátor, ugyanakkor tartalmilag erősen hiányos francia családi dráma

A film: 6 pont

Dead But Dreaming (2013)

Dead But Dreaming (2013)

Nem tartom valószínűnek, hogy a Kedves Olvasó sok bolíviai horrorfilmmel futott volna már össze életében. Nos, itt az alkalom, Jac Avila ugyanis e távoli ország szülötte, és láthatóan kedvenc témái közé a vámpírok tartoznak (legalábbis újabban, hiszen az úriember már 1980 óta aktív a szakmában). A sziklás, sivatagos tájon egy női lovas botorkál előre, nyomában egy vámpírnővel. A közeli városban is egy vámpír szedi az áldozatait, és egy fatális félreértés nyomán szőke lovas szépségünket fogja el a karhatalom, és helyezi vád alá gyilkosságért.

A fővámpír ezalatt alvámpírnőjét leckézteti, de a városban a lázadók is meg akarják leckéztetni a karhatalmat. Avila direktor úr mindezt nem túl bonyolultan filmezi le, többnyire három helyszín váltogatja egymást meglehetős monotonsággal, a természet lágy ölén több vámpír kínozgat egyet, a katonaság kiéhezett tagjai a városban, cellájában megerőszakolják, majd másnap egy udvarban nyilvánosan megkorbácsolják hősnőnket, a fővámpír (maga Avila nem éppen Oscar-gyanús alakításában) édeskettesét meg már említettem.

Egy ideig bájos az a dilettantizmus, amivel Avila fűszerezi produkcióját, de aztán sajnos egyre unalmasabban peregnek az események. Szőke hősnőnk (amúgy Amy Hesketh, aki aránylag nem rossz) elég effektíven korbácsolódik, de kivégzése rém amatőr módon lett lefilmezve (mindenkit megnyugtatok, kivégzése ellenére azért nem hal meg), a többi jelenet meg szinte kivétel nélkül annyira repetitív, hogy a szemhéjak megállíthatatlanul el fognak nehezedni nézés közben.

Végeredmény: Vontatott, néhol amatőr vámpírhorror, amely tulajdonképpen egy jó nagy Jean Rollin-koppintás

A film: 3 pont 

Rasputin: The Mad Monk (1966)

Rasputin: The Mad Monk (1966)

A kocsmáros felesége a végét járja. A férj kétségbeesetten szaladgál ide-oda, de az orvos túl sok jóval már nem biztatja. Ekkor azonban megjelenik a helyiségben egy szakállas, hosszú hajú, elképesztően nagytermetű férfi, aki bebocsátást kér a beteg asszonyhoz. Lapát kezeit ráhelyezi a lázas fejre, majd erősen koncentrál. Nemsokára a beteg kinyitja a szemét, a férje pedig örömujjongásban tör ki: úgy tűnik, teljes lesz a gyógyulás. De hová tűnt eközben a titokzatos jótevő? Hát, ő éppen az istállóban van a család szépséges szeme fényével, és nagy igyekezettel próbálja levetkőztetni. Belép azonban egy robbanékony ifjonc, aki erőszakkal próbálja megvédeni a hölgyet a hatalmas ismeretlen szerelmi ostromától, ám végül ő húzza a rövidebbet, igaz, nem lesz rá érvényes a mondás, miszerint „otthagyja a fogát”, mert csak a kezét hagyja ott, de azt legalább csuklóból. Így kezdődik az egyébként a helyszínről gyorsan elillanó óriás, Raszputyin meredeken felfelé ívelő karrierje.

Raszputyin ugyanis nemsokára bűvkörébe keríti a cári palota egyik bejárónőjét, majd általa megteremti magának a lehetőséget, hogy szokásos módszereivel meggyógyíthassa a kis trónörököst. Persze ezért mindenki, aki a palotában számít, az óriás lába elé borul örömében, vagyis Raszputyin számára egyenes az út a legfelsőbb körökbe.

1966-ban a Hammer-stúdió úgy gondolta, hogy egy film erejéig hagyja a vámpírokat, zombikat és egyéb szörnyetegeket, és megpróbálkozik egy történelmi drámával. És hogy milyen sikerrel? Nos, a „… Mad Monk”-ra leginkább egy jelző illik: semmi különös. Bár a figyelem jelen lehet végig, igazából felejthetőre sikerült a produkció. Raszputyin kivételével a karakterek színtelenek, kiszámíthatóak, és ez utóbbi érvényes az eseményekre is: aki otthonosan mozog a történelemkönyvek Raszputyinról szóló szakaszában, az valószínűleg ásítozni fog, aki nem, az is könnyen kitalálhatja az éppen következő jelenetsor végkimenetelét.

Talán furcsa, de én mégis ajánlom a mű megtekintését, mégpedig két okból. Az egyik Christopher Lee: Lee ragyogó a szerepben, képes a hátán elvinni az egész filmet, és teljesen hitelesnek is tűnik (még akkor is, ha az ukrán guggolóst valószínűleg egy lokális dublőr járta helyette). A másik ok a finálé, amely nem más, mint - és ezzel nem lövök le nagy poént - Raszputyin meggyilkolási kísérlete; a jelenet felettébb izgalmasra és pergőre sikerült (valahogy nagy is a kontraszt a korábban látottakhoz képest).

Összefoglalva elmondható, hogy a Hammer megpróbálta, de az igazán színvonalas Raszputyin-filmet bő egy évtizeddel később Elem Klimov alkotta meg, „Agónia” címmel. Aki azonban nagyon kedveli Lee-t, az szeretni fogja a Hammer változatát, aki pedig kibírta ébren a fináléig, az azt mindenképpen élvezni fogja.

Végeredmény: Christopher Lee... aztán nagy szünet

A film: 5,5 pont

Zirneklis (1991)

Zirneklis (1991)

Egy egyetemista lány felkérést kap egy különös művésztől, hogy álljon modellt neki. A férfi lakásán valami nagyon nincs rendben, Vita végül el is menekül onnan, különösen, hogy a metsző tekintetű művész molesztálni kezdi. Vita ezután vidékre utazik, de borzasztó rémálmai támadnak, melyekben egy hatalmas pók megerőszakolja. A valóság sem kevésbé borzasztó, ugyanis városi zaklatója vidékre is követi, és végül egy fürdőházban megtámadja…

Zavarosan hangzik? Az is, ez a litván-orosz koprodukció extrém ötletekkel, erős szexuális tartalommal, minimális dialógussal és kellemes szürrealizmussal operál. Menjünk sorban: a legextrémebb ötlet talán a címszereplő. Igen, a pók, ami brutálisan nagy, és szőrös csápjaival többnyire a vörös hajú főszereplő hölgyet inzultálja. Aki irtózik a normális nagyságú pókoktól is, annak nem ajánlanám ezt a filmet, pláne, hogy ez a kis aranyos legalább 5 méteres átmérővel bír. A szereplőket (az embereket is, a pókot meg különösen) nagyrészt a szex mozgatja, és ennek megfelelően a nagy finálé összecsapása is ezen alapszik. Vasili Mass rendező nem lebecsülendő szürreális hangulatot teremt, bár van néhány üresjárat a filmjében. További negatívum sajnos a hősnőt játszó Aurelija Anuzhite is, aki elég gyengén alakít, viszont - talán ezt ellensúlyozandó - nagyon sokat látható minimális öltözetben (vagy inkább anélkül). 

A befejezés hű tükre az egész filmnek, liliomtipró művészünk (akit egyébként a „Jöjj és lásd” című Elem Klimov-remekműből partizán vezérként ismert Liubomiras Lauciavicius játszik) egy pusztaságban álló szaunában rátör a természetesen éppen szaunázó hősnőre, amelynek folytán nem mindennapi viaskodás alakul ki. De inkább nem lövöm le a poént, vagyis a hibái ellenére egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmet - csak aztán nehogy kilométeres pókokkal álmodjunk utána.

Végeredmény: Különös, szürreális, szexuális horror Keletről

A film: 7 pont

Apocalypse domani/Cannibal Apocalypse (1980)

Apocalypse domani/Cannibal Apocalypse (1980)

Két amerikai katona fogságba esik valahol a vietnami őserdőben. A megmentésükre érkező tiszt és kommandója kifüstöli, és rövid úton elintézi a fogvatartókat, de a tisztet az egyik rab - aki egyébként társaival együtt börtönében nyers húst marcangol - megharapja. Később, már otthon, a nagyvárosban a harapásnak következményei lesznek: a megfigyelés alól elbocsátott ex-rab lövöldözni kezd egy üzletben, a tiszt pedig ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megharapjon valakit…

Ha egy pergő, profin filmezett zombiféleség-filmet szeretnénk látni, akkor bátran tudom ajánlani a „Cannibal Apocalypse”-t. A sztori aránylag jól felépített, soha nem tudjuk előre, mi fog történni, és a csatornában zajló kergetőzés is igen hatásos. Talán kissé felejthető a film, de ha éppen leülünk a tévé elé, és Antonio Margheriti (a stáblistán Anthony M. Dawson néven bátorkodott megjelenni) műve forog benne, akkor jól fogunk rajta szórakozni. John Saxon hozza magát (és tényleg katonának néz ki), és Giovanni Lombardo Radice is meglepően jó, jól áll neki (újfent) a kissé bekattant szerepkör. A stáb érdekessége még Cinzia De Carolis is, aki majdnem egy évtizeddel korábban az imádnivaló kislányt játszotta Argento Kilencfarkújában.

Durvább jelenetekben sincs hiány, van egy-két véres harapás, de elég meglepő volt egy rendőr lövedéke által ütött lyuk egy emberi testen, amelyen a kamera lazán átkukucskál.

Az ekkoriban ebben a műfajban legyártott rengeteg vacakság között üdítő látványnak gondolom a „Cannibal Apocalypse”-t. Bár a mondanivalója nem éri el a Cannibal Holocaustét, az akcióhorror műfajában bőven átlag felett muzsikál.

Végeredmény: Akciódús kannibál-dráma meglepően színvonalas tálalásban

A film: 8 pont

Na srebrnym globie/On the Silver Globe (1988)

Na srebrnym globie/On the Silver Globe (1988)

Asztronauták, Föld, idegen bolygó, halál, születés, vallás, Megváltó, kereszt. A leghatásosabb talán ezekkel a kulcsszavakkal összefoglalni Andrzej Zulawski tudományos-fantasztikus filmjét, amely az idei év februárjában elhunyt öntörvényű rendező minden létező stílusjegyét magán viseli. Őrjöngő szereplők, őrjöngő operatőri munka: a kamera szinte mindig mozgásban van, és állandóan a Zulawskira oly jellemző módon szinte megrohanja a színészt, aki majdhogynem összeütközik vele, miközben magánkívül játszik. Ez a lengyel sci-fi a végletek filmje - eszméletlenül attraktív a látványvilág, a jelmezek hihetetlenek (a legjobb értelemben), a sztori pedig ígéretes. A megvalósítás már más lapra tartozik, az intenzív színészi játék és kamerakezelés mellett túlságosan kiviláglik a zavarosnál is zavarosabb cselekmény, és a dialógusokból messze túl sok van, ráadásul ezek némelyike nagyon blőden hangzik (az alapok egyébként Zulawski saját írásai voltak). A hibákat azonban nagyobbrészt elfedi a mű unikum jellege. Zulawski 1975 után kezdett forgatni, 1977-ben azonban a politika közbeszólt, és „fentről” megtiltották, hogy elkészüljön a film. A forgatás leállt, mindenkit szélnek eresztettek és amiért leginkább vérzik a szívem, a lélegzetelállító kosztümöket és jelmezeket megsemmisítették. Tíz évvel később már más politikai szellők fújdogáltak, és amikor az 1977-ben leforgatott anyag nagy részére egy elfelejtett „búvóhelyen” rátaláltak, megtörténhetett a bemutató. Zulawski a hiányzó részeket (az egész egyötödét) narrációval foltozta be, így például befejezés sincs, a rendező maga mondja el, hogy mi lett volna az utolsó jelenet (eközben városi képeket láthatunk Lengyelországból). 

Bár a végeredmény megosztja a közönséget, én mindenkit arra biztatnék, hogy nézze meg e filmet. Ha a néző nekiveselkedik, több mint két és fél óra múlva vagy le lesz nyűgözve, vagy egy életre megutálja a Zulawski nevet.

Végeredmény: Egyenetlen, intenzív, öntörvényű, hullámzó, véres unikum sci-fi - egyszer mindenképpen látni kell

A film: 7,5 pont  

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)

Magányos lovas halad előre valahol Amerikában a behavazott hegyek és völgyek között. Bár lova időnként szügyig süllyed a hóba, a legnagyobb veszélyt nem ez, hanem a fák között leselkedő maroknyi fejvadász jelenti. Az embervadászoknak azonban nincs esélye: a titokzatos, fekete ruhás, különleges pisztollyal felszerelt idegen egytől-egyig leszedi őket. Az idegen nem más, mint Silenzio (Jean-Louis Trintignant). A magányos igazságosztó nemsokára találkozik egy özveggyel (a gyönyörű szemekkel megáldott Vonetta McGee), aki megkéri, hogy álljon bosszút nevében férje gyilkosán, az elvetemült Locón (Klaus Kinski), aki a legvéreskezűbb az összes fejvadász közül. Ám természetesen Silenzio sem véletlenül tűnt fel a környéken: a közeli kisvárosban lakik valaki, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy Silenzio nyakát örökké egy fekete kendő takarja, és amiről a fekete ruhás a nevét is kapta…

Kevés italowestern mondhatja el magáról, hogy legalább akkora kultusz és imádat övezi, mint a műfaj egyeduralkodója, Sergio Leone műveit. Egy másik Sergio, Corbucci filmje, "A halál csöndje” azonban e kevesek közé tartozik. A mozi mind a mai napig vitákat kelt; a vitákat természetesen a híres-hírhedt befejezése gerjeszti. Elképesztő lezárásról van szó, mely erőszakosságban, drámaiságban és megdöbbentésben csaknem felülmúlhatatlan. Végkimenetel szempontján át nézve még az is bátran állítható, hogy Leone egyes befejezéseit is túlszárnyalja (és mégis, talán a végkimenetel teszi, hogy Corbucci filmje a legkevésbé ismert a fentebb említettek közül mainstream-körökben).

Csodás a stáb: Trintignant méltó vetélytársa Clint Eastwoodnak, Kinski sunyi pillantásaival pedig újfent bizonyítja, hogy korának egyik legjobb színésze volt, bármennyire is megosztotta a közönséget. Érdekes történet kering egyébként a főszereplőről, Trintignant ugyanis állítólag csak úgy vállalta el Silenzio szerepét, ha „a legteljesebb befolyással lehetett a figura dialógusaira” (ezt a mondatot könnyű lesz értelmeznie a nézőnek, ha megnézte a filmet).

Grafikus az erőszak, ahogy az egy italowesternben lenni szokott. A szívbe markoló finálét nem számítva láthatunk egyenkénti ujjlelövést, kézmegsütést, de megdöbbentő jelenetsor az is, ahogy Kinski időnként előrángat egy-egy (sok pénzt érő) holttestet a hótömegek alól.

"A halál csöndje” persze nem lenne az, ami, ha nem szólna alatta Ennio Morricone zenéje, amelyről szintén elmondható, hogy egy szinten áll Leone alatti munkásságával.

És végül, mivel a film befejezésétől így, írásban sem könnyű elszakadni, még visszatérnék rá egy pár sor erejéig. A finálét, ahogy manapság is szokás Hollywoodban is, alternatív formában is leforgatták, nyilvánvalóan a közönségre (sikerre) való tekintettel. Amikor eljött a választás ideje, rögtön látszott, hogy melyik befejezést kell dobozban hagyni. Nem akarok újfent párhuzamot vonni a mai és az 1968-as filmkészítés között (illetve nagyon is akarok, ez az egyik hobbim), de sejthető, hogy ma melyik jelenet szerepelne a „A halál csöndje” végén, és melyiket hajították volna bele a vágószoba egyik fiókjába porosodni. Az alternatív befejezés egyébként megtekinthető (némán) a dvd-n, lehet rajta mosolyogni. Corbucciék azonban bátor lépésre vállalkoztak…és egy legendát alkottak meg vele.

A film idehaza az Ultrafilm jóvoltából jelent meg dvd-n, és nagyjából megegyezik az általam már korábban is birtokolt külföldi Eureka Video lemezével. Utóbbin nagyon szép a kép, ám a hangsávok közül én az olaszt ajánlom (angol felirattal), mivel az angol hang alatt a pisztolyok durrogása szinte alig hallatszik, és ez egy italowestern esetében nem túl előnyös. A magyar kiadáson remek szinkron van (Klaus Kinski: Szakácsi Sándor), és ez az erőteljesebb hangsáv. Az említett alternatív befejezés, és egy trailer van még az extrák között. Ajánlom egyébként a film után a trailer megtekintését is, mivel (a trailer legvégén) óriási meglepetésben részesülünk.

Végeredmény: Azon kevés italowesternek egyike, melyek ott vannak Leonével egy szinten

A film: 10 pont

Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)

Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)

Pauli nagyon nem érzi jól magát a vonaton, miközben apjához utazik. Kedélyállapotán sokat javít egy idősebb szőke nő jelenléte, aki nem sokat habozik, amikor egy másik férfi leszólítja. Hirtelen szenvedélyüknek végül Pauli is a tanúja lesz. A végállomáson Paulit már várja az apja, Ralph, aki kihasználva az alkalmat, bemutatja új szerelmét is, aki Pauli számára nem ismeretlen - igen, ő a szőke hölgy a vonatról…

Pauli ezután rájön arra, hogy a testi szerelemnek néha nem tesz jót, ha két nő között őrlődik az ember. A szőke mostoha anyuci rá is kiveti a hálóját, de a társasághoz csapódó Andrea is vonzó alternatívát jelent. Ragozom még egy kicsit a sztorit, próbálok még kihozni belőle valami érdekeset, ha már Sigi Rothemund rendezőnek ez nem igazán jött össze. Hogy rögtön pontosítsak, amit összehozott, az a botrányosan rossz kategóriájába is bőven beleesik.

Az egyetlen pozitív dolog Sylvia Kristel szépsége, minden más másod-, illetve harmadosztályú. Az erotikát két darab szexjelenet testesíti meg, az egyik az ágyba hozott reggeli szétdobálása közben, a másik a salakos teniszpályán, szakadó esőben zajlik, a végeredmény mindkét esetben mosógép után kiált. Sokkal többet nem lehet, és nem is érdemes megjegyezni e filmről, talán még annyit, hogy a Pauli apját játszó Jean-Claude Bouillon inkább a bátyjának, semmint az apjának néz ki, és hogy Kristelnek mennyivel jobb filmje a „La marge”, vagy az "Alice utolsó szökése", mint ez a hulladék.

Végeredmény: A softcore műfajában bőven lehetett szemetet gyártani - itt az élő példa

A film: 1 pont