Rasputin: The Mad Monk (1966)
A kocsmáros felesége a végét
járja. A férj kétségbeesetten szaladgál ide-oda, de az orvos túl sok jóval már
nem biztatja. Ekkor azonban megjelenik a helyiségben egy szakállas, hosszú
hajú, elképesztően nagytermetű férfi, aki bebocsátást kér a beteg asszonyhoz.
Lapát kezeit ráhelyezi a lázas fejre, majd erősen koncentrál. Nemsokára a beteg
kinyitja a szemét, a férje pedig örömujjongásban tör ki: úgy tűnik, teljes lesz
a gyógyulás. De hová tűnt eközben a titokzatos jótevő? Hát, ő éppen az
istállóban van a család szépséges szeme fényével, és nagy igyekezettel próbálja
levetkőztetni. Belép azonban egy robbanékony ifjonc, aki erőszakkal próbálja
megvédeni a hölgyet a hatalmas ismeretlen szerelmi ostromától, ám végül ő húzza
a rövidebbet, igaz, nem lesz rá érvényes a mondás, miszerint „otthagyja a fogát”,
mert csak a kezét hagyja ott, de azt legalább csuklóból. Így kezdődik az
egyébként a helyszínről gyorsan elillanó óriás, Raszputyin meredeken felfelé
ívelő karrierje.
Raszputyin ugyanis nemsokára
bűvkörébe keríti a cári palota egyik bejárónőjét, majd általa megteremti
magának a lehetőséget, hogy szokásos módszereivel meggyógyíthassa a kis
trónörököst. Persze ezért mindenki, aki a palotában számít, az óriás lába elé
borul örömében, vagyis Raszputyin számára egyenes az út a legfelsőbb körökbe.
1966-ban a Hammer-stúdió úgy
gondolta, hogy egy film erejéig hagyja a vámpírokat, zombikat és egyéb
szörnyetegeket, és megpróbálkozik egy történelmi drámával. És hogy milyen
sikerrel? Nos, a „… Mad Monk”-ra leginkább egy jelző illik: semmi különös. Bár
a figyelem jelen lehet végig, igazából felejthetőre sikerült a produkció.
Raszputyin kivételével a karakterek színtelenek, kiszámíthatóak, és ez utóbbi
érvényes az eseményekre is: aki otthonosan mozog a történelemkönyvek
Raszputyinról szóló szakaszában, az valószínűleg ásítozni fog, aki nem, az is
könnyen kitalálhatja az éppen következő jelenetsor végkimenetelét.
Talán furcsa, de én mégis
ajánlom a mű megtekintését, mégpedig két okból. Az egyik Christopher Lee: Lee
ragyogó a szerepben, képes a hátán elvinni az egész filmet, és teljesen
hitelesnek is tűnik (még akkor is, ha az ukrán guggolóst valószínűleg egy
lokális dublőr járta helyette). A másik ok a finálé, amely nem más, mint - és
ezzel nem lövök le nagy poént - Raszputyin meggyilkolási kísérlete; a jelenet
felettébb izgalmasra és pergőre sikerült (valahogy nagy is a kontraszt a
korábban látottakhoz képest).
Összefoglalva elmondható,
hogy a Hammer megpróbálta, de az igazán színvonalas Raszputyin-filmet bő egy
évtizeddel később Elem Klimov alkotta meg, „Agónia” címmel. Aki azonban nagyon
kedveli Lee-t, az szeretni fogja a Hammer változatát, aki pedig kibírta ébren a
fináléig, az azt mindenképpen élvezni fogja.
Végeredmény: Christopher Lee... aztán nagy szünet
A film:
5,5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése