2014. március 30., vasárnap

La Papesse/A Woman Possessed (1975)

La Papesse/A Woman Possessed (1975)


Az ember gyanútlanul megvásárolja a „French Erotic Collection” névre hallgató dobozkát, mely reklámjában az „Emmanuelle”-hez hasonló tematikájú minőségi erotikát ígér. Nosza, tegyünk egy próbát mondjuk az „A Woman Possessed” című darabbal… nos, hadd írjam le részletesen, mi zúdul a gyanútlan, szimplán erotikus filmre berendezkedő nézőre:

Laurent elég nagy bajban van. Egy szőke, köpenyes szépség mindenféle zöldségeket magyarázva beásatja a földbe, majd hippifejű barátaival kígyókat szórat a kiálló fejre. Laurent persze üvölt, ahogy a torkán kifér, az egyik kígyó pedig ezt kihasználva tesz is egy rövidke látogatást a szájában. A kígyóvizit után a szőkeség kifejti, hogy szektájának Laurent feleségére is szüksége van; a feleség éppen otthon van, és folyamatosan ijedezik. Majd álomba merül, és nemsokára már azt látjuk, hogy egy keresztre van kifeszítve évakosztümben, körben Ku Klux Klán-maszkos fazonok állnak, és egyikük abszolút meglepő módon el is kezdi korbácsolni a hölgyeményt egy szíjjal (korábban Laurent-nak is kijutott ebből). Aline, a feleség ezután felébred, és láss csodát, a korbácsolás nyomai a testén vannak. Egy idő múlva pedig már valóban a szekta vendégszeretetét élvezi; a szőke alvezérnő Aline szájába töm némi ennivalót, majd egy apró, átlátszó kis ingecskében a ház elé lökdösi. A szektatagok egy ablakban csoportosulnak, röhögnek, egyedül Laurent aggódik egy kissé, hiszen feleségének csaknem meztelenül, egy bőrszíjjal felfegyverkezve kell szembeszállnia a szőkeség egyik izomagyú testőrével, akit Borgnak hívnak. Borg is kiöltözik, akarom mondani nekivetkőzik a nagy párviadalhoz, hiszen összes ruházata egy csak elöl működőképes ágyékkötő, valamint egy középkori lovagi maszk. Az egyenlőtlen harc persze Borg győzelmével végződik, aki gyorsan meg is erőszakolja Aline-t. Utóbbira egyébként pár perc múlva még egy párbaj vár: a második versenyző a szektacsapatból egy Jézus Krisztus-fejű hippi (a nevére nem emlékszem, de ő is lehetett volna Borg, mert úgy néz ki, mint a svéd wimbledoni bajnok, Björn Borg), aki szintén elég hiányos öltözetű, viszont a fején egy fémkarika van szegecsekkel, vagyis hasonlít szegény megboldogult Horn Gyula kilencvenes évekbeli verziójára.

Ugorjunk egy kicsit: hogy beavassák, Aline-t belefektetik egy sírba, majd elnyisszantják egy kakas gigáját, a vért Aline fejére csorgatják, végül az egyik hippi megerőszakolja, egy serlegbe pedig kakasvér-, és hippisperma-koktélt készítenek. Aline-nak ez már sok, elfut a helyszínről, de az időközben előkerülő bamba képű fővezérnő utasítja Borgot, hogy vérszomjas kutyájával együtt eredjen a nyomába. A szekta ezután partizni kezd: a műsor meztelen táncból, illetve fetrengésből, valamint a ku klux klános köpenyek lebegtetéséből áll (a fővezérnő eközben Laurent-nal vigasztalódik).

Aline ezalatt menekül, de Borg és kutyája (amely remek állatnak állandó szokása, hogy premier plánban ugat a néző képébe) utoléri; Borg befalazza Aline-t egy üregbe, ahol Aline elalszik, nem sejtve, hogy a hasadék lakói olyan lények, akik „szexuális tárgyakat esznek”. Meg is jelenik egy kopasz, zöld színben pompázó, tetovált fazon óriási fémkarmokkal, és azt teszi, ami sejthető. Laurent eközben gondolkodik, veszettül töri a fejét, és arra a következtetésre jut, hogy azért annyira jól nem érzi magát. Megpróbál lelépni, de nem sikerül, ezért büntetésből választania kell két serleg közül; az egyikben méreg van, a másikban valószínűleg szódavíz (bár ezt nem mondják ki hangosan). Laurent választ, a fővezérnő pedig maximálisan megnyugtatja, mert közli vele, hogy üljön ki a napra, és estig vagy rosszul lesz, vagy nem.
Aline-t eközben kiszedik a zöld, karmos pasi otthonából, és most már csak a finálé van hátra, amit nem áll szándékomban elmesélni, mert biztos vagyok benne, hogy nincs ember a világon, aki ne kapott volna kedvet ehhez a filmhez. Mindenkit megnyugtatok, a befejezés még bőven rátesz egy lapáttal az eddigiekre, van benne torok kutyus általi átharapása, torok felcsatolható fémkarmok általi feltépése, meztelen dancenumber és még sokan mások.


A filmet Mario Mercier írta, és követte el; igyekezett autentikusan eljárni: a produkcióhoz állítólag igazi boszorkányokat szerződtetett. A „mű” annyira blőd, hogy teljesen jogosan kaphatja az eurotrash elnevezést, viszont az is tény, hogy aki elkezdi nézni, az a döbbenettől nem fogja tudni abbahagyni.

A dvd-ről elmondható, hogy a hatlemezes dobozt már ezért az egyért érdemes beszerezni: ekkora hülyeséget ritkán nyújtanak át az embernek a borító hátoldalán díszelgő „erotic drama” címen. A lemez francia nyelvű, az angol felirat gyakran kihagy (lehet, hogy a fordítók időnként félrevonultak visongani a röhögéstől, és ezalatt a filmet elfelejtették lestoppolni), bár így sem menekülünk meg az olyan aranyköpésektől, mint „értékelem a döntésed szellemét”, vagy amikor Aline félőrülten hazafelé támolyog, Laurent: „Nem kellene elkísérni?”

Mindenkinek szívből ajánlom az „A Woman Possessed” című klasszikus műremeket. A nézőből garantáltan sokféle érzelmet fog kiváltani, lesz, aki megrémül, de lesz olyan is, aki sírni fog a nevetéstől. Én, mint 70-es exploitation-rajongó, egy percig sem unatkoztam eme érzékek elleni támadáson, és gyaníthatóan más sem fog. Szép álmokat!

Végeredmény: Egyszerűen imádnivaló eurószemét, Argento Suspiriája elbújhat mellette (csak tréfálok)

A film: 3 pont (Trash-ként: 10 pont)
A dvd: 7 pont


La orca aka. Snatch (1976)

La orca aka. Snatch (1976)


A 14 éves Alice-t elrabolja egy három tagból álló banda. Egy lepattant vidéki házba viszik, és az ágyhoz bilincselik. A cél természetesen szép zsíros váltságdíj kikövetelése a szülőktől, de a tárgyalások lefolytatásáig, illetve a dűlőre jutásig váratlanul egyre több nap telik el. Ezalatt a legtöbb időt a fogollyal töltő emberrabló, Michele beleszeret a tinédzserbe, aki viszonozza az érzelmeit… vagy csak úgy tesz?

A jól csengő névvel bíró Eriprando Visconti (a nagy Visconti unokaöccse) filmje is azon olasz társadalmi drámák sorába illeszkedik bele, amelyek tükrözik az ország lakosságának ekkori sanyarú helyzetét, különös tekintettel a vagyonos, és szegényebb rétegek közti különbségekre. A gazdagnak gondolt család sokáig nem fizet, az idő telik, a fogvatartott és elrablója között pedig még a kritikán aluli körülmények ellenére is szerelem szövődik, nagy tervekkel. Vagy mégsem? Lehet, hogy csak a túsz dobja be hamvas bájait a szabadulás érdekében, a lenézett, megvetett, társadalom aljáról jövő söpredék vélt állati ösztöneire alapozva? Mindenesetre a befejezés a létező legnegatívabb megoldást választja, szinte teljesen olyan kicsengéssel, mint amilyennel például az egy évvel korábbi, 1975-ös „Night Train Murders” (Aldo Lado) rendelkezik (és a két filmet még az egyik színész, Flavio Bucci személye is összeköti).



A film hangvétele és stílusa az ekkoriban az olasz filmre jellemző realista-naturalista irányvonalat követi aránylag sok dialógussal. Mint ezeknél a mozgóképeknél megszokhattuk, erős a társadalomrajz, brutális az erőszak, és magas a szexuális tartalom (utóbbinak köszönhető, hogy az olasz társadalmi drámák és thrillerek nagy része időnként szimplán exploitation filmként van elkönyvelve). A bűnözők - legalábbis akiket látunk - kisstílű fickók, akik pénzben reménykednek. Egyiküknek családja van, és rengeteg költsége (kórházi számlák, gyerek stb.). A túszba beleszerető emberrablónak (Michele Placido játssza) is nagy tervei vannak, de az végig sejthető, hogy ezekből a tervekből semmi sem lesz. És lőn.
A túszt a persze 14 évesnél valamivel idősebb (született: 1954, Oldenburg, NSZK) Rena Niehaus alakítja, meztelen jeleneteit majdnem mindenütt fel lehet lelni, bár a filmben nézve ezek mind ártalmatlanok, és csak a túszejtés/őrzés realista ábrázolását szolgálják (a szex meg szex). A film maga lassú, és elég vékony, de a befejezés kijózanító, cinikus, elég érdekes és nem kíván mindent a néző szájába rágni.

A Camera Obscura nevű kiadó több hónapja tervezte kiadni e filmet dvd-n, mire nagy nehezen sikerült, az olaszoknál viszont már korábban megjelent, de angol vonatkozás nélkül.

Végeredmény: Túszdrámába oltott szociáldráma a hetvenes évekből 

A film: 7,5 pont


La morte negli occhi del gatto/Seven Deaths in the Cat’s Eye (1973)

La morte negli occhi del gatto/Seven Deaths in the Cat’s Eye (1973)


A MacGrieff család fiatal sarja, Corringa (Jane Birkin) rokonai kastélyába érkezik. A várban tartózkodók között nemsokára konfliktusok törnek ki, és bizony a halottak száma is elkezd növekedni. Szerephez jut még egy titkos folyosó, egy vérszomjas gorilla, valamint egy ősi családi legenda is, mely szerint a halottak a család kriptájában vámpírokká válnak. A soron következő eseményeknek pedig közeli szemlélője egy macska…

Antonio Margheriti (vagy Anthony M. Dawson, kinek melyik tetszik) rendező mindent bedobott a siker érdekében: kastély, gyilkosságok, alagút, vámpírok, cicus és a korszak álompárja, Serge Gainsbourg és Jane Birkin. A végeredmény ennek ellenére felemás: a halálesetek jól vannak koreografálva, csak éppen a karakterek érdektelenek, így az sem túl érdekes, ami éppen történik velük. Túl sok fordulat nincs, sokan meghalnak, végül az lesz a hunyó, akire a legkevésbé gondolnánk, és akit a finálé előtt legalább húsz percre jegel a forgatókönyv. A produkción mindazonáltal elég jól el lehet szórakozni (az agyat sem terheli meg), bár túl sok horrort, vért ne várjunk tőle - sajnos, teszem hozzá, mint ahogy az is sajnálható, hogy a film erotika terén is visszafogott: Jane Birkin, aki szinte minden szerepében lángra gyújtotta maga körül a vásznat, ezúttal nyakig fel van öltözve, és energiája nagy része hisztérikus ijedezésre megy el. Párja, Serge Gainsbourg egy felügyelőt játszik, és az egyik legjobb alakítást nyújtja a 85 perc során, amely azért pergő eseményeivel, hamisítatlan kísértetkastély-atmoszférájával elég gyorsan eltelik.
Érdekesség, hogy Margheriti filmje elvileg giallo műfaji besorolású, és én ezzel vitába szállnék, mivel a „valaki gyilkolja a lakókat a kastélyban” - típusú filmek valahogy idegenül hangzanak, ha giallónak nevezzük őket. Technikailag persze elmegy a műfaji meghatározás, de mondjuk egy „tősgyökeres” Fulci-giallóval összevetve szerintem nyilvánvalóvá válnak a két film különbségei.



A dvd képminőségére igazából egy szó illik, de azt nem írom ide, mert mégiscsak úriemberek vagyunk. Mindenesetre felújított képpel sokkal élvezhetőbb lenne a film. Olasz hang és ehhez eléggé apró betűs angol felirat van még a lemezen, amely widescreen képnagysággal lep meg minket a borítón beígért „full screen” - jelzés ellenére.

Végeredmény: Gyilkosságok a kastélyban - ilyesmiből volt jobb, lesz is jobb

A film: 5,5 pont
A dvd: 3,5 pont



La novia ensangrentada/The Blood Spattered Bride (1972)

La novia ensangrentada/The Blood Spattered Bride (1972)


Egy friss házaspárt egyszerűen nem hagy nyugodni egy titokzatos nőalak. A nő mintha a távoli múltból tért volna vissza a jelenbe, és állandóan arra sarkallja a feleséget, hogy tegyen kárt férjében. Többször előkerül, majd újra eltűnik egy tőr, de egy koporsó is szerephez jut, amely valószínűleg a nő lakhelye. Vajon sikerül a feleségnek legyőznie a kísértést, vagy mégis férje életére tör? Esetleg az idegennek sikerül a feleséget elcsábítania és vámpírrá változtatnia?

Nem rossz film a vérrel fröcskölt menyasszony, de a témában készítettek véresebb, izgalmasabb, erotikusabb, atmoszférikusabb vámpírdrámát is (csak hogy ne menjünk túl messze az időben, az egy évvel korábbi „Daughters of Darkness” mindent ver). Igazán Vicente Aranda filmjével sem járunk rosszul: vannak remek ötletek, az állandóan fel-, és eltűnő tőr, a kezdés után nem sokkal látható „megerőszakolták, vagy sem?” - jelenet, de emlékezetes a homokból kiásott, búvárfelszerelés segítségével levegőhöz jutó meztelen hölgy is. A végső jelenetek is jól sikerültek, a lőfegyver golyói által kilyuggatott koporsóból folyó vér kellemes látványt nyújt a nézőknek.



Sajnos hibák is akadnak, ilyen például a játékidő második fele, amikor a dolgok kissé önismétlővé válnak, és igazából már csak a fináléra várnánk, de az egyelőre nem jön. Legalább negyedórával le lehetett volna rövidíteni a filmet, és ez a vagdosás, „sallangmentesítés” jót tett volna a ritmusnak. A kissé korai évjárat (főleg Spanyolhonban) ellenére elég durva dolgok is játszódnak a vásznon, és meglepő módon nyílt meztelenség is van, bár ettől a feleséget játszó Maribel Martin is megijedhetett, mert látványosan testdublőrözöttek az explicit jelenetek. Sajnálatos módon ez utóbbi tény - mármint a testdublőr elég gyenge színvonalú közbeiktatása - az erotikát csúnyán lebutítja a filmben, ami kár, hiszen egy vámpíros darabban ez azért nem árt, ha van.
Mindazonáltal élvezhető produkció a vért fröcskölő ara, amolyan „soha rosszabbat, bár jobbat azért igen” - kategória. Simon Andreu (a férj szerepében) rajongóinak mindenképpen ajánlott.

A dvd a „Daughters of Darkness” bónuszlemeze, várható módon fapados kiadásban. Kép, hang mind-mind a jó kategóriája, felirat pedig egyik lemezen sincs, csak hogy a Blue Underground hű maradjon hagyományaihoz…

Végeredmény: Felejthető, de ha a "Daughters of Darkness" ott van a másik lemezen, akkor nagy baj már nem lehet...

A film: 7 pont
A dvd: 6,5 pont


La lupa mannara/Werewolf Woman (1976)

La lupa mannara/Werewolf Woman (1976)


Daniela (Annik Borel) súlyos rémálmokkal küszködik. Álmában vérfarkassá változik és embereket öl, ráadásul mindezt néhány évszázaddal a múltban. És a vérengzés a jelenben is folytatódik, ugyanis látogatóba érkezik Daniela nővére (Dagmar Lassander), és annak szívszerelme. Utóbbi néhány féltékeny pillantás után a vérfarkas áldozata lesz, és ezt követően Daniela futószalagon kezdi gyártani a holttesteket. A furcsa, nyaktáji sérülésekkel rendelkező áldozatok végül a rendőrség figyelmét is felkeltik, és az üggyel megbízott felügyelő hajtóvadászatot rendez a menekülő Daniela után…

A „Werewolf Woman” nem sokat teketóriázik, rögtön a lényegre tér: egy gyér öltözetű szőke hölgy néhány kisebb máglya alkotta kör közepén jelentős transzformáción esik át, konkrétan vérfarkassá változik. Ezután egy ideig csendesebb mederbe terelődnek a dolgok, de aztán vérfarkas-Borel kisasszony elkezdi csökkenteni a környék férfinépességének létszámát. Ahogyan Rino Di Silvestro filmje az eddig leírtak alapján igazi „eurotrash”-nek tűnik, úgy elárulhatom, hogy bizony az is. Van szex és erőszak bőséggel, de sajnos kitalálható fordulatok is, ráadásul én a színészi alakításokkal sem voltam túl elégedett. Az átváltozós effektusok természetesen nem az „Egy amerikai farkasember Londonban” szintjén állnak, de ez még rendben is lenne, ha a sztori nem néhány elcsépelt közhelyből lenne összerakva. Személyes kedvencem a nem éppen Columbo szintjén lévő kliséhalmaz-felügyelő, aki végig irodájából osztja az észt, és még arra is csak egy teljes hónap késéssel jön rá, hogy ha valakinek az ajtaja előtt tüzet gyújtanak, és onnan a lakás a benne lévő emberrel együtt szénné ég, az aligha lehetett véletlen tűzeset. A két főszereplőnő közül Lassander talán az ismertebb, de ennek ellenére itt néhány szexjelenettől eltekintve nem sok mindent bíztak rá. Borel ezzel szemben végig sikoltozik és őrjöng a filmben, ami néha már a fárasztóbb kategóriába tartozik. A szőke színésznő egyébként alig egy-két szerep után eltűnt, és a mai napig nem sikerült a nyomára bukkanni.



Összességében, mint már említettem, a „Werewolf Woman” igazi eurotrash, a kedves néző folyamatosan abban részesül a játékidő alatt, amit egy eurotrash-től el is várna.
A dvd vágatlannak tűnik, 100 perces (állítólag volt egy 70 percesre lebutított verzió, az elég érdekes lehetett), de a Shriek Show az angol szinkron mellé nem tett feliratot. Vannak viszont remek forgatási képek, valamint egy Silvestróval készített interjú, amelyben a Maestro beszél a színészeiről, arról, hogy hogyan akarta eredetileg elnevezni a filmjét és arról is, hogy ki mit és mennyit kockáztatott, ha a hetvenes években belevágott a filmiparba.

Végeredmény: Egy hisztérikus, harapós hősnő egy kiszámítható, kihagyható, néhol szórakoztató horrorfilmben

A film: 5,5 pont
A dvd: 6,5 pont




2014. március 29., szombat

La bimba di Satana/Satan’s Baby Doll (1982)

La bimba di Satana/Satan’s Baby Doll (1982)


A ház asszonya elhalálozik – vagy mégsem? Nagyon úgy tűnik, hogy a nő időnként kisétál a családi kriptából, a frászt hozva a fentiekre: férjére, annak nyomorék öccsére, szöszi lányára, valamint a családnak segédkező nővérre. De van még egy doktor is, aki a tinédzsert szívesen látná magánál egy privát klinikán. A kérdés már csak az, ki pöccen be elsőként. A válasz: a férj…

Mario Bianchi hírhedt filmje nálam két leget is elért, de egyikre sem lehet túl büszke. Az utóbbi idők legpocsékabb alakításait lehet módunk végigélvezni, valamint a világtörténelem legunalmasabb szexjeleneteit. Előbbiben a ház inasa jár az élen (folyamatosan sivalkodik a kriptában, és idétlenül grimaszol, valószínűleg ezt hívták a háza táján színészetnek), utóbbiban a stáb nőtagjai, akik szerintem maguk is nagyon unhatták Bianchi gyenge rendezését.



És én szintén borzasztóan untam ezt a filmet, így talán jobb is, ha inkább a különböző változatairól írok pár szót. Létezik egy rövidke változata is (mínusz szexjelenetek), de például Németországban a vállalkozó kedvű, és beszédes nevű X-Rated (amely már a „Storie di vita e malavita (Racket della prostituzione minorile)” bővített változatával is meglepte a rajongókat) a még beszédesebb „Dr Porno und sein Satanszombie” címen adta ki, és ebben a változatban bizony minden látható, pontosabban az összes pornójelenet, amit ekkoriban különböző forgalmazási szempontok miatt kedvtelve suvasztottak bele a horrorfilmekbe az „alkotók”. Ez az X-Rated-lemez tulajdonképpen színvonalas, gyönyörű keményfedeles, könyvszerű kiadás, melynek külső borítóján (sajnos) szinte csak a pornójelenetek vannak propagálva. Mindent összevetve bár a film lenne akár feleannyira nívós, mint az X-Rated-es fiúk-lányok munkája…

Végeredmény: lassú, unalmas, borzasztóan játszott szexhorror, vagy horrorszex, ha úgy jobban tetszik…

A film: 1,5 pont
A dvd: 8,5 pont


Scarecrows (1988)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Scarecrows (1988)


Öt rosszarcú alak a rablást követően elrabol egy repülőt és annak két vezetőjét (a pilótát és annak lányát), majd útnak indulnak a csodás Mehíkó felé, ám útközben, egy kukoricaföld közepén álló lerobbant villa felett az egyikük kiugrik a pénzzel együtt. Persze a többiek is követik őt előbb-utóbb, hogy visszaszerezzék a pénzt és jól ellássák a társuk baját, ám a földetérés után igen kellemetlen szituációba kerülnek – először az öntudatán kívül álló társukat találják meg, akinek – mint később kiderül – a mellkasába varrta valaki a dollárokat, majd rájönnek, hogy valami nagyon fura erő garázdálkodik az elhagyatott viskó környékén, és ennek köze van a mindenhol kihelyezett, rendkívül emberszerű, meglepően félelmetes madárijesztőkhöz is.
 
A Scarecrows remek példája az olcsón készített, de lelkesedéssel és szeretettel megcsinált horroroknak a nyolcvanasokból. Az író/rendező William Wesley nem tett mást, csak alkalmazta a jól bevált receptet – kihelyezett pár embert egy hermetikusan zártnak tűnő környezetbe (kukoricaföld és ház), majd rájuk szabadított valami igazán félelmetesnek és gonosznak tűnő valamit. Utóbbi szerepet maguk a madárijesztők hozzák, ám az egyértelművé válik a néző számára, hogy a fura figurák mögött még egy hatalmas erő is áll, amelynek kilétéről és eredetéről semmit nem tudunk meg. A misztikum megmarad, anélkül, hogy rombolná az élményt, és ehhez megkapjuk a jó kis gyilkosságokat is, és némi vérengzést, ami megfelelően teljesít, ahogy az amúgy nem színészóriások játszotta karakterek is. A zene egyszerű, de rendben van, a sokszor csak mikrofonon keresztül zajló társalgások a hangulatot erősítik, de úgy az egésznek van egy (kicsit amatőr, ám mégis) igen hatásos félelemérzetet generáló ereje. Alapvetően nekem nagyon tetszett ez az alkotás, és a madárijesztők ezúttal tényleg félelmetesek, nem csak annak próbálják beállítani azokat.




A dvd az MGM-nél jött ki, és sajnos a cégre jellemző formában, avagy a kép szép, az angol surround mellé angol felirat is társul, de ezeken kívül semmit nem találunk a lemezen.

A film: 9 pont
A dvd: 7.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)



2014. március 22., szombat

Gatti rossi in un labirinto di vetro/Eyeball (1975)

Gatti rossi in un labirinto di vetro/Eyeball (1975)


Egy amerikai turistacsoport Spanyolországban jár, de tagjai éppen csak belevetik magukat a helyi nevezetességek látványa nyújtotta élvezetbe, amikor valaki elkezdi legyilkolni őket. A csoport női egyedeit éri ily módon utol a végzet, gyilkosuk ráadásul még áldozatai bal szemét is kipiszkálja a helyéről, miután tőrével alaposan összeszurkálta őket. Egy idő után a nyomozást vezető felügyelő előtt egyértelművé válik, hogy a gyilkosságokat a társaság egyik tagja követi el. Ám mivel a tőr újra és újra lecsap, a lehetséges gyanúsítottak köre egyre szűkül…

Umberto Lenzi giallója sok mindennel próbálkozik, de valahogy mindig keveset fog. A jó Umberto, aki később többek között a Cannibal Ferox című (általam nemigen kedvelt) Deodato-utánzatában is játszadozott a különböző levágott testrészekkel, itt most a szemekre veti rá magát. És a gyilkos talpig pirosban gyilkol, egy díszes tőrrel. A piros esőkabátok Nicolas Roeget idézik, a gyilkosságok pedig más – jobb – giallókat. Van még ezeken kívül egy rakás unszimpatikus karakterünk is: egy állandóan bohóckodó, a csoport női tagjait felhúzható állatkákkal ijesztgető idegenvezető, pár nagyképű amerikai, akikről több kilométerről lerí, hogy amerikaiak, egy leszbikus párocska (soraiban Ines Pellegrinivel, aki ekkoriban többnyire Pasolinivel tolta az ipart), melynek tagjai állandóan szidják egymást, valamint egy gyanús pap és egy nyugdíjazás előtt álló Derrick felügyelő is.



Lenzi kevergeti a kártyákat, szép lassan mindenkit gyanúba kever, míg másokat – akiket amúgy sem tudnánk elképzelni egy véres fináléban – kiszed a körből. Csak egy nagy probléma van: az egész valahogy nem fogja érdekelni a nézőt. Nem fogja, mivel a szereplők közül egyik sem egy nagy szám, a gyilkosságok között nagy stílusbravúr nem fordul elő, ráadásul a gyilkos személye köré akár az utolsó 5 percben is lehet rittyenteni egy kis minitörténetet, megmagyarázva, hogy a sok lehetséges jelöltből miért pont ő (pont ez is történik). Pozitívum, hogy a film lehetne sokkal rosszabb is, plusz végig hangulatos zene szól (Bruno Nicolai) amiből néha már talán túl sok is.

De mivel ekkoriban a giallók fénykorát éltük, bőven ajánlható, hogy keressünk egy jobbat, emlékezetesebbet a palettáról. 1975-öt írtunk ekkor, és volt itt például ugyanekkor egy „Deep Red”…

Végeredmény: Erőlködő giallo, melyben Lenzi bebizonyítja, hogy nem egy Argento

A film: 5,5 pont


2014. március 16., vasárnap

La casa dalle finestre che ridono/The House with Laughing Windows (1976)

La casa dalle finestre che ridono/The House with Laughing Windows (1976)


Stefano (Lino Capolicchio), az ifjú restaurátor meghívást kap egy kis olasz falucskába, egy templom belső falán lévő óriási festményt kell felújítania. A festmény alkotójáról furcsa történetek keringenek a faluban, állítólag amíg élt, minden gondolata a haldoklás körül járt. A haldokló, szenvedő ember volt képeinek fő motívuma is, és sokak szerint a művész modelljei is éppen utolsó perceiket élték a festmények elkészülésének pillanataiban. Stefano barátját (aki a munkát szerezte neki) ezután halálos baleset éri (vagy gyilkosság történt?), feltűnik a faluban egy fiatal tanítónő, a templomi festményen pedig egyre több részlet kerül a felszínre…

A „The House…” a legbravúrosabb giallók közé tartozik. A borzalom végig a szemünk előtt van, egyre nyilvánvalóbb részletekben megjelenítve, mégsem hisszük el, hogy mindez lehetséges. A néző valahogy úgy jár, mint Stefano, aki bár nyomozással tölti ideje nagy részét, mégis a hihetetlen csapdájába esik. Stefano végső, emberrel történő találkozása a film utolsó két percében a valaha leforgatott legmegdöbbentőbb, legmellbevágóbb két percek közé tartozik. Mindazonáltal a „The House…”-t nem lehet igazán véres giallónak nevezni. Van ugyan vér, de csak a főcím alatt, és az utolsó negyedórában, mintegy keretes szerkezetet szolgáltatva a filmnek. A rendező Pupi Avati, aki főleg a nyolcvanas években jelentős kritikai sikereket aratott édes-bús-romantikus tragikomédiáival, és aki ekkor, 1976-ban úgy gondolta, hogy nem egy szokványos giallót készít. És lőn: a „The House…” akár még minimalistának is nevezhető, hiszen nincs benne fekete kesztyűs gyilkos, sem erotika, sem kézitusa jó és rossz között.




Technikailag ugyanez a minimalizmus jellemzi a filmet: Pasquale Rachini operatőr képei nyugodtak, szédítő kameramozgásoktól mentesek, mindig csak a lényegre szorítkoznak. Ugyanez a helyzet a zenével is, a szokásostól eltérően ezúttal nem Bruno Nicolai, vagy Ennio Morricone dallamai szólnak, hanem egy Amedeo Tommasi nevű úriemberé, aki „a kevesebb több” elvét alkalmazva néhány soros, ismétlődő, de annál hátborzongatóbb zenét illesztett a mozgóképhez.
A legbámulatosabb a „The House…”-ban talán az, hogy mennyire bízik magában, pontosabban a forgatókönyvében. Ahogy említettem, a műfajra oly jellemző elemek nagy része kimarad, és Avati igazából egy dologra összpontosít: a festő szellemének a megidézésére. Ez tökéletesen sikerül - köszönhetően persze olyan segédeszközöknek, mint a hangszalag, amelyen a tébolyult elme borzasztó szavait halljuk -, annyira tökéletesen, hogy Avati még a befejezést is teljes nyugalommal hagyja lógni a levegőben, előre vetítve, hogy a néző részéről esetleg racionális kérdések fognak elhangzani ezt a fajta „nyitott véget” illetően.
De mást mondok: az a valószínűbb, hogy a néző a befejezést, és a stáblistát követően csendben marad. A döbbenettől.


A dvd-t Amerikában az Image Entertainment hozta forgalomba, és ajánlatos beszerezni, mivel ez a klasszikus méltó körítést kapott. Eredeti képarány, olasz 5.1-es hang, angol felirat. A kép gyönyörök gyönyöre, csupán egy horgászós jelenetnél homályos egy kicsit, de ez senkit se zavarjon. Filmográfiák, doku, trailer… irány a bolt.

Végeredmény: Egy zseniális rendező zseniális filmje

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont



La Bête/The Beast (1975)

Böjtös Gábor kritikáiból:

La Bête/The Beast (1975)


Pornográf és szégyentelen szemét? Öncélú celluloid-hulladék? Animal-szexet és erkölcstelenséget népszerűsítő provokáció? Sok mindent mondtak erre az alkotásra a saját idejében (és azóta is), mielőtt évtizedekre bannolva lett volna, ám ezek a kijelentések, még ha kapargatják is a valóság felszínét, ennyivel nem lehet letudni Walerian Borowczyk kultikus filmjét.
A lengyel származású rendező nem mellesleg hazája animációs filmes forradalmának egyik legjelentősebb alakja volt a hatvanas években, hogy utána a hetvenesekben Polanski mintájára Franciaországban találjon menedéket a művészfilmes zsenije, ahol immáron kiérhetett tehetsége, amelyet ezután leginkább az erotikus art mozikban kamatoztatott.
Bár Borowczyk a mai napig a meg nem értett művészek közé tartozik, ráadásul bizonyos érdekeknek megfelelően munkásságára is kellő homály borul, hogy még csak véletlenül se kelljen vele komolyabban foglalkozni, nem lehet elmenni szó nélkül azon tény mellett, hogy kezei közül több klasszikus is napvilágot látott, melyek közül talán a „The Beast” az, amely a legprovokatívabb, legfelkavaróbb, és leginkább a saját útját járó darab.

Minden úgy kezdődik, akár egy Shakespeare-komédia, avagy a gondban lévő francia birtokra fiatal lány érkezik, aki családjának köszönhetően a házigazda utolsó reménye, miszerint fiával (Mathurin) összeházasodva Lucy és a Broadhurst família megmentheti a teljes anyagi csődtől, valamint a kihalástól az arisztokratikus l’Esperancéket. Lucy és Mathurin már egy ideje leveleztek, ám természetesen valós találkozás híján már nagyon várják a személyes kontaktust. Ettől függetlenül a szűzies és tiszta erkölcsű lány érkezése még nagyobb erőket szabadít fel, mint azt sejthetnénk a kapcsolat alakulásának tudtával, elvégre ahogy begördül nagynénjével a birtokra, ott Mathurin lovainak párzásával szembesül – itt találkozhatunk először a bestiával, amely ekkor még csak a csődörben, és a kancában szabadul el, miközben állatias vágyaik kendőzetlenül kerülnek a nagyvászonra, és ami alatt Lucy-ban is kapargatni kezdi a felszínt valami belső erő…
Ahogy Lucy lassan szembesül a testiséggel a kastély falain belül (először a lovak, majd könyvek és legendák az erdőben élő bestiáról), úgy olvad le róla a jólneveltség, és a tör belőle elő a nyers, elfojtott szexualitás. Éjszakai álmaiban az időben visszautazva Romilda (Sirpa Lane) küzdelmét látja az erdei bestiával, ébredés után pedig saját maga testével igyekszik megbirkózni, miközben rendszeresen megtalálja legérzékenyebb pontjait, hogy végül az önkontrollról megfeledkezve tépje le hálóingjét, és támadja le valamivel arrébb alvó leendő férjét.

A La Bête, akárhogyan is próbálták befeketítetni a nevét, nem pornográf, és nem öncélú. Kétségtelenül kiverheti a biztosítékot, van benne némi polgárpukkasztás is, de ha nem csak egy-egy jelenetet kiemelve (és esetleg a többit meg sem nézve) kiáltunk az ízlés- és gondolatrendőrségért, és hajlandóak vagyunk végigülni a néhol unalmasnak tűnő másfél órát (vagy vágatlan, teljes verzió esetén a pár perccel hosszabb változatot), akkor maximum pár „alszom rá egyet” után kiérik bennünk a film értelme és mondanivalója – ekkor pedig már nem lesz sem öncélú, sem beteges (csak egy kicsit), inkább csak egy art mozi, amely kendőzetlenül mutatja a valóságot.
A teljes The Beast egy utazás a vágyak földjére, méghozzá az ártatlanság elvesztésének kendőzetlen bemutatásával. Szokták volt mondani, hogy egyetlen dolog választ el minket az állatvilágtól, és ez az intelligencia, amely gátat szab a bennünk is ott rejlő bestiának (már akinél, de hát ugye intelligencia függvénye az egész, így alulképzett, szellemileg alultáplált embertársaink cselekedetei sem véletlenek). Azonban ez a bestia ott rejtőzik, és hajlamos a hirtelen kitörésre – nemi elfojtások esetén meg aztán pláne.
Ezt a bestiát láthatjuk először a lovak párzásakor, majd akkor, mikor a ház egyik nőtagja rendszeresen a fekete bőrű szolgával kavar (jellemző a fel-feltörő bestiára, ahogy a lány még az aktus után is kielégületlenül létesít bizarr szexuális kapcsolatot az ágy fatámlájával), és végül Lucy és Romilda párhuzamában. Alapvetően persze Romilda erdei kalandja Lucy vágyainak és bestiájának szellemi kivetülése, nem véletlen ezért az sem, hogy mikor Romilda idővel átadja magát a szörnyeteg szexuális közeledésének, Lucy is rátalál kezével teste rejtettebb részleteire, majd mikor Lucy-ban visszavonulót fúj a testi élvezet, az álmok szörnyetege is értelmét veszti, mit követően Romilda zavartan és értetlenül hagyja el a helyszínt – nem bírja feldolgozni a történteket, minekután a benne rejlő állatias erő visszavonulót fújt, nem tud azonosulni azzal a korábbi énjével, amely már-már a halálba kergette vágyaival az ösztöneit nem takargató állatot.



A La Bête tehát alapvetően egy Szépség és a Szörnyeteg, egy felnőtt meseváltozat, amely egyben választ ad (?) az emberekben megbújó ösztönállatra irányuló kérdésekre. Ha ez a válasz nem is teljesen egyértelmű, azért van benne valóság, hiszen a filmhez hasonlatosan a tiszta és törékeny nők képesek a legállatiasabban szabadjára engedni vágyaikat, amennyiben lerombolják a belső ösztöneiket elzáró falakat, nem mellesleg a belső ösztönállat talán mindannyiunk számára ismert ellenség, legyen szó egy szimpla kísértésről, vagy éppen a mindennapok találkozásairól – vérmérséklet és intelligencia alapján lehetne válogatni, ki és hogyan éli meg ezeket a pillanatokat, hogyan reagál, mennyire erős az őt érő ösztöni „támadás”.
A mozi mindenesetre mindezt kendőzetlenül tárja nézője elé. Kezdődik minden a lovakkal (amely jelenetet sok helyen elismételték), és teljesedik ki az erdei bestiával és Romildával. Mivel a szörnyeteg egy szőrbe bújtatott színészt takar, hatalmas, állatias műfarokkal, nem beszélhetünk tényleges „bestiality”-ről, de erősen rezeg a léc, ráadásul azután, hogy a lány átadja magát támadójának, láthatunk mindent, amit csak el tudunk képzelni – van itt lábfétis, orális szex, mell-szex, és véget nem érő, literekben mérhető ejakuláció. Az oké, hogy a hetvenes évek a szexuális szabadság lázában égett, és abban, hogy mindez a nagyvásznon is bemutatásra kerüljön, de valahol meg tudom érteni a cenzorokat is a „The Beast” esetében, még ha egyet nem is értek velük, elvégre továbbra is tartom, hogy ez nem egy pornó (nem is lehetne; nincs tényleges behatolás, vagy ember-ember közötti, látható grafikus szex).
A képek meglehetősen szépek, a karakterek és párbeszédek néhol valószerűtlenek, a szexualitás nyers erejű, és bár a lányok nem túlzottan mutatósak, Lucy legalább valóban ártatlannak és tisztának tűnik érkezésekor, így még hihetőbb az az átalakulás, ami a szemünk előtt zajlik le.




Borowczyk alkotása tehát egy méltatlanul keveset emlegetett mű, amely rendesen és rendszeresen kielemezve sok hasznos választ és akár kérdést is szülhetne megfelelő körökben. Jelentősége egyértelmű (tabuk ledöntése, vagy art mozis stílusa szempontjából egyaránt), ezért kifejezetten ajánlott a művészfilmek, az erotikus filmek, illetve az elgondolkodtató mozik kedvelőinek. Az Egy kolostor belsejében mellett kötelező helye van a polcon.

A The Beast amerikában a Cult Epics jóvoltából egy limitált (10.000 példányban készült el) kiadásban is megvásárolható volt (jelenleg már nem beszerezhető – vagy maximum csillagászati áron –, csak az egylemezes verzió), amely három dvd-t, valamint egy képekkel teli kis könyvet takar. Mindez sorszámozva (nekem a 07535-ös jutott). Az első lemezen ott a mozi rendezői változata szép (16:9-es) képpel, francia és angol hanggal, angol felirattal, míg a harmadikon fellelhető a teljes verzió is, szintén francia hanggal és angol felirattal. A maradék helyen az extrák találhatók. Amennyiben lehetőség van rá, érdemes beszerezni ezt a gyűjtői változatot, de amúgy bőven megteszi a szimpla dvd is, elvégre maga a film a lényeg, az pedig igazi filmtörténeti darab. Extrák: füzet, trailer, galériák, interjú, életrajz, werkfilm.

A film: 10 pont 
A dvd: 9,5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


Exposé aka. The House on Straw Hill (1976)

Exposé aka. The House on Straw Hill (1976)


Paul Martin (Udo Kier) mesterségére nézve író, de kisebb alkotói válságba kerül, ezért úgy dönt, hogy felfogad maga mellé egy gépírónőt. Az elhatározást tett követi, és Martin nemsokára már a pályaudvaron van, ahol az érkező Lindát (Linda Hayden) üdvözli. Linda érkezésével megbolydul az élet a kis vidéki házban, az írót folyamatosan gyötrő véres víziók pedig még gyakoribbá válnak…

Ez a brit horrorfilm főként a szereplőiből próbál élni, ezért a castingnál biztosra ment: a férfi főszerepre Udo Kier, a nőire Linda Hayden lett a kiválasztott. Kier a korszak szépfiúja volt, aki például már a „The Story of O”-ban is letette a névjegyét, de két évvel később Argento klasszikus Suspiriájában is feltűnt. Hayden főleg szexi szerepeiről volt híres (Baby Love, The Blood on Satan’s Claw), és hasonló sors várt rá itt is, habár ebben többnyire elnyomja Fiona Richmond, aki szinte végigvetkőzi a filmet. Az erősen erotikus tartalom azonban itt túlságosan nem segít, viszont időkitöltőnek jó.




Kier (akit egyébként teljesen leszinkronizáltak) víziói hatásosan összevágottak, ezek jelentik a csúcspontokat. És ha már összevágás: a produkciót diribdarabra vagdosták a cenzorok, és még az úgynevezett „Video Nasty”-k listájára is felkerült, mint tiltott gyümölcs. Az „Exposé” vége sajnos a legpocsékabb befejezések képzeletbeli gyűjteményébe is bekerülhet, ráadásul az élbolyba, és itt már a minőség elemzésénél tartok. Van egy kis suspense, aztán amikor mindenki személyiségéről lehullik a lepel (nem okoz olyan eget rengető meglepetést) egy kis kergetőzés következik, végül mindennek megkoronázásaként a már említett rémes befejezés, ami annyira kicentizett és hihetetlen, hogy valószínűleg az alkotók ezt valamikor az egyik utolsó utáni pillanatban izzadták ki magukból. És mivel azért a befejezés minősége általában (mindig) jelentősen befolyásolja magának a kész terméknek a minőségét is, elmondható, hogy az „Exposé” a kitűzött célt nagyon haloványan teljesíti.

Végeredmény: „Vidéki” brit horror nagyon elrontott befejezéssel

A film: 4 pont