Pensione paura (1977)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Pensione paura (1977)

A Pensione paura a második világháború idejébe repíti nézőjét, amikor is egy eldugott kis panzió lakóit ismeri meg – bezony, ezúttal karakterrajzok is vannak, a játékidő jó része a film elején csak a nyomasztó légkör megteremtésére, és a szereplők megismerésére szolgál. Főszereplőnk a panzió tulajdonosnőjének (Marta) a lánya, Rosa (Leonora Fani), aki miközben tisztában van anyja hűtlenségével, alig várja, hogy a háborúban szolgáló apja végre hazatérjen és rendet rakjon nem csak a családban, de a szállóban is, ahol Rodolfo (Luc Merenda) tartja rettegésben a társaságot, nem mellesleg rendre molesztálja a lányt is, akit még a férfi szeretője, a már kicsit öregecske, dúskeblű Jole Fierro is terrorizál emiatt.

Rosa egyedül kis barátjában, a lelkész unokájában bízhat, meg hát persze anyja védelmét és szeretetét próbálja kiélvezni, amennyire csak lehetséges, egészen addig, míg egy éjszaka valaki végez a nővel, ezzel teljes letargiába taszítva a lányt. Rosa megpróbáltatásai azonban még ekkor sem érnek véget, mivel Rodolfo, aki már a mozi eleje óta üldözi „szerelmével”, az anyai védelem megszűnése, és a panziót eluraló káosz megjelenése után partnere társaságában erőszakolja meg a lányt, amit könyörületet nem ismerő gyilkosságok követnek – célkeresztben a rosszindulatú férfival és hasonlóan embertelen ismerőseivel.

Három évvel a meglehetősen atmoszférikus, és nem kevésbé közismert giallója (The Parfume of the Lady in Black) után Francesco Barilli ismét megpróbálkozott a műfajjal, és ezúttal nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szerencsére, elvégre ha az említett úriember növénytermesztésbe vagy éppen festésbe kezd, szegényebbek lennénk egy remek háborús drámával, amely alapvetően tartalmazza a giallók és thrillerek esszenciáját. Köszönhető mindez az érdekes sztorinak, amely kivételesen nem az éppen aktuális időkbe, és a felső tízezer intrikáit bemutató közegbe helyezve próbálja borzongatni nézőjét, valamint a rendezésnek és fényképezésnek, amik inkább húznak az alkotói irányba, semmint a tisztességes mesteremberek évenkénti produkciói felé.

A gyönyörű kamerakezelésnek és a képeknek – Gualtiero Manozzi munkája – köszönhetően (no meg a háború éreztetésének kapcsán) eleve nyomasztó légkör uralja a vásznat, ezen pedig még Adolfo Waitzman hátborzongató zongoratémái is löknek egyet azon irányba, amelynél már azt mondhatjuk: ez igen, ezért már megérte leülni a film elé. Ugyan számomra a Pensione nem egyértelműen giallo, még ha tartalmazza is a műfaji filmek egyértelmű elemeit – inkább egy megrázó háborús dráma, mint mondjuk A Faun labirintusa is, ami szintén inkább ezen vonalon található, nem pedig a horrorfilmek halmazában.

A színészek többsége nagyszerűen mutatja be a számára előírt karakter jellegzetességeit, és közülük leginkább a Fani lány, valamint a Torsoból már ismert Merenda az, aki fokozottan kiemelhető. Rosát sajnáljuk, miközben Rodolfót legszívesebben a pokolba kívánnánk, ahogy azt általában tesszük az ennyire szívtelen és mindenféle emberségtől mentes véglényeknél.

Persze a sztori végére még némi csattanót is kapunk, így kerül fel a hab arra a bizonyos tortára… közben meg megy fel az adrenalin, mert hát a gyomrunkig hatoló „tádádádá… tádádádá” soha nem áll le, és mindig akkor erősödik fel, amikor azt a cselekmény abszolút megkívánja a score-tól. Gyönyörű a film zenéje, ennél nem lehet szebben kifejezni azt az érzést, amit Waitzman keltet bennünk szerzeményével – időnként elszomorkodtató, máskor felemelő, de többnyire izgalmat keltő, esetleg a méregerős suspense-tartalom megerősítésére szolgáló aláfestés… így kell filmzenét írni.

Dráma van, némi meztelenség van, ellenben túl sok véres jelenettel nem találkozhatunk, ami valahol ugyan nekem is hiányzott, végül csak megvoltam nélküle, bár nem mondom, hogy zavart volna pár látványos csonkítás, kivégzés. Ezzel együtt elmondható, hogy a PP a meglehetősen erős képekkel éri el azt, amit más film a hiányolt elemekkel: ahogy a kamera végighalad a folyosókon, és be-betér a szobákba, az már maga a horror, legalábbis atmoszféra tekintetében, ami ugye a rendező előző alkotására is meglehetősen jellemző volt.

A Pensione paura tehát mindenképpen ajánlható a filmek kedvelőinek, főleg akkor ha nem zárkóznak el a művészibb iránytól, és elsősorban nem a gore-t keresik egy moziban, hanem inkább a feszültséget és a minőségi hozzáállást. No meg akkor, ha tudnak olaszul, ugyanis a paura csak ezen a nyelven elérhető (hivatalosan). Én mondjuk nem értem a nyelvet (sajnos), de a másfél óra így is maximálisan lekötött, elvégre a neten megtaláltam a rövid tartalmat, a párbeszédeket és egyebeket meg a verbális kommunikáció helyett elmesélték a képek és a hangulat.

A dvd az olasz Next kiadványa, amely szép képpel rendelkezik. Az olasz sztereo hang nagyon jól szól, felirat sajna semmilyen nyelven nem került a lemezre. Extrák: trailer, olasz nyelvű interjú.

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)