2013. november 30., szombat

A Hammer erotikus vámpírtrilógiája (1970-1971)

A Hammer erotikus vámpírtrilógiája (1970-1971)


A hetvenes évtizedbe fordulván a Hammer fejesei úgy döntöttek, hogy kitartó nézőiket néhány olyan produkcióval lepik meg, amelyben szexis, lenge öltözetű vámpírhölgyek más, szintén lenge öltözetű hölgyeket (is) harapdálnak. A dologból végül egy nem hivatalos trilógia kerekedett, melynek első darabja, a

The Vampire Lovers (1970)


talán a legjobb mind közül. A történet nem túl bonyolult: adva van egy grófnő, és bájos útitársnője, aki egyben a lánya is; a grófnő ilyen-olyan indokkal lovagias, gazdag úriembereknél hagyja a lányt, aki szépen összebarátkozik a helyi fehérnéppel, és bűvkörébe vonja őket. Mindez persze egy idő múlva harapásokkal és halálesetekkel párosul, de néhány okosabb egyénnek a szereplők közül csak beugrik, hogy tenni kéne valamit, ezért felkeresik a harapásokat osztogató hölgy koporsóját.


Egyszerű, de hatásos forgatókönyv, rutinos rendezés (Roy Ward Baker, Hammer-specialista) és remek szereplők, akik közül nagyon jó a sajnálatos módon nemrég elhunyt Ingrid Pitt, és jelen van Peter Cushing is, bár állítólag ő csak az utolsó percekben ugrott be a stábba (a film közepét ki is hagyja, csak az elején és a végén tűnik fel). Első ízben találkozhatunk a listán Jon Finch nevével (aki egy évvel később valami elképesztőt nyújt majd Polanskinál), de az összes szereplő lányka is vonzza a tekintetet. Mindent egybevetve remek kis Hammer-horror, és nagyjából ez mondható el a második részről is, amely a

Lust for a Vampire (1971)


címet viseli. Bár ez a film gyengécskén kezdődik, a befejezésre jól összerázódnak a dolgok. Egy igen művelt férfiú tanári állást vállal egy lányiskolában (melynek úgy kábé ha tíz növendéke lehet), csak hogy kiderítse, a környéken ki vámpírkodik. Bár kezdetben az egészet csak babonának tartja, kis idő múlva rá kell jönnie, hogy az egyik gyönyörű, szöszke tanítványa a vámpír, aki buzgón harapdálja a környékbelieket. Kellemes effektek, nagyon jó befejezés egy lángoló épületben, bár a szereposztás gyengébb (Peter Cushing beteg nejére hivatkozva elutasította a részvételt, Ingrid Pitt meg nemes egyszerűséggel egy nagy nudlinak nevezte a forgatókönyvet, és már ott sem volt), és egy ideig elég döcögős a cselekmény, hogy finoman fogalmazzak. Az erotikát itt Pitt híján az iskola leányzói szolgáltatják néhány félmeztelen jelenettel, de látnivaló, hogy Jimmy Sangster rendező különösebben nem lelkesedik az érzékiségért, az elején túlesik a cicik döntő részén, és utána igazából már a megszokott hammeres stílus dominál. Összességében nem rossz a „Lust for a Vampire”, de nem éri el elődjét.


A harmadik, és egyben utolsó tárgyalt „női” Hammer-horrorunk

Az ikrek és a gonosz /Twins of Evil (1971)


magyar címen itthon is forgalmazásba került feliratos vhs-en az Intervideo jóvoltából. Weil bácsi (Peter Cushing) unokahúgai megérkeznek, egyikük rögtön elcsábul a környéken fehérnépet, olcsó élvezeteket hajkurászó Karnstein gróf irányába, másikuk viszont otthon ül, és próbál rendes, istenfélő, erkölcsös életvitelt folytatni (de azért eközben kénytelen falazni testvérkéjének, annak éjszakai kilengései alatt/miatt). Karnstein egyébként érdekes figura: szeret parasztlányokat a Gonosznak feláldozni, és eme tevékenysége egyszer olyan hibátlanul sikerül, hogy ő maga is vámpírrá változik. Karnstein ezután gyorsan vámpírizálja az őérte rajongó Weil-unokahúgit, és ezzel jól magára haragítja a nagybácsit, aki egyébként is pikkelt rá, és aki professzionális boszorkány/vámpírüldöző, a „Testvériség” nevű, szép lányokat máglyán elégető szervezet tiszteletbeli elnöke…


A Hammer-vezérkar 1971-ben úgy döntött, hogy a soron következő kosztümös horrorban Playboy-lányokat fog szerepeltetni. Az elhatározást tett követte, és gyorsan leszerződtették a Collinson-ikreket a főszerepekbe. Érdekes módon mindehhez képest kevés a meztelenség, csak az egyik iker villant meg magából egy keveset, a középpontban a tipikus Hammer-fordulatok állnak. (jóképű pozitív hős - itt David Warbeck -, gonosz vámpír, egy kevés perverzió, nagy adag vallásosság). Az ikrek egész tűrhetően alakítanak, bár ez csak vizuális megközelítésből igaz, hiszen mindkettejük hangját lekeverték a kész filmből. Akadt más apróbb nehézség is, Dennis Price (Dietrich alakítója) például folyamatosan rosszul volt forgatás közben.
A befejezés ismét sikeres (mint általában Hammeréknél), kapunk lefejezést, karó szívbe szúrását és többnyire pergő ritmust, ami pozitívum, hiszen a Hammer-produkciók általában kissé leülnek középtájon.

Szívből ajánlom tehát ezt a Hammert is, összességében teljesen pozitívra értékelhető szűk másfél órát hozott össze John Hough rendező. Peter Cushing rajongóinak pedig kötelező a megtekintés, elvégre kedvencük - nem meglepő módon - magasan a legjobb dolog a filmben.

Végeredmény: Hammer-rajongóknak kötelező, de másoknak is ajánlott trilógia

A filmek: 9, 7 és 8 pont

   

A halál szigete/Ta Paidia tou Diavolou/Island of Death (1976)

A halál szigete/Ta Paidia tou Diavolou/Island of Death (1976)


Christopher és Celia egy kis görög szigetre utaznak, hogy élvezzék a napfényt, az egzotikus ételeket, a kilátást… és hogy egy kicsit megtizedeljék a lakosságot. Utóbbi egyszerű, de hatásos recept alapján sikerül nekik, akivel megismerkednek, azt nemsokára el is teszik láb alól. Sorra kerül többek között egy meleg párocska, egy leszbikus hölgyemény, egy vörös inges férfiú és még sokan mások. A halálnemek között találhatunk például megfullasztást, földön lezajló keresztre (talajra) feszítést, vagy agyvelő pisztollyal történő falra kenését (utóbbi a meleg párocska fiatalabb tagjával történik, szegény, azt hitte, hogy Celia csak játékból tette szájába a pisztolyt, aztán nagy lett a meglepetés). Christopher egyébként ezalatt fényképezőgépével sok mindent megörökít, már hogy később boldogan lehessen felidézni ezeket a szép időket. És a gyilkolászás folytatódna a végtelenségig, de hőseink (?) eljutnak egy pásztorhoz, aki nevéhez illő órákat rendez Celiával, Christophert pedig egy kicsit agyba-főbe veri. Celiának mindez tetszik, ezért egyrészt nem sértődik meg, amikor a friss ismeretség Christophert is kipróbálja, másrészt az sem zavarja, hogy az új partner nem éppen magasan kvalifikált személyiség.

Nico Mastorakis rendező filmjét (az előbb vázoltak alapján nem meglepő módon) közel és távol betiltották, bár én inkább a színvonal hiánya miatt tettem volna ezt, nem a rengeteg perverzió miatt (eközben gyorsan leszögezem, én semmit sem tiltanék be, ha valakinek valami nem tetszik, ne nézze). A produktum tulajdonképpen egyfajta előfutára a „Született gyilkosok”-féle „egy párocska gyilkolászik”-történetnek, amiből itt bőven többet is ki lehetett volna hozni, mármint filmes szempontból, hiszen azért ami perverz dolgot bele lehetett nyomni a játékidőbe, azt Mastorakis belenyomta. Azt értem filmes szempont alatt, hogy a rendezés többnyire dilettáns, a mondanivaló és a színészi alakítások pedig nullák. Bár Christopher narrációja próbál valami értelmet eszkábálni a dolgok köré, többnyire orbitális blődségeket beszél; alakítója, Robert Behling sem nagy szám, bár övé lett a film csúcspontja az „unatkozom, ezért kipróbálom a kecskét”-jelenettel. Partnernője, Jane Lyle már könnyebb eset, neki szinte játszanivalója sincs, hiszen az idő nagy részében két révedező pillantás között ruhátlanul jön-megy (illetve fekszik).



Mindent összevetve az „Island of Death” egy igazi szemét, de leginkább a rendező személye és képességei miatt, hiszen ebből az alapanyagból egy olasz rendező filmet csinált volna (Mastorakist egyébként, nem tehetek róla, szívből utálom, egész életében szemetet gyártott, és ez a sok hulladék szinte a világ minden szegletébe eljutott, főleg a nyolcvanas években). De még mielőtt valaki megróna, hogy milyen csúnyán elbántam ezzel a sok vihart és betiltást megért unikummal, hadd jegyezzem meg, hogy az „Island of Death”-ben tényleg van valami vonzó. Kevés filmben láthatunk kohézió nélkül összezsúfolva ennyire sokféle perverzitást, erőszakot, állatiasságot. Hát igen, a szép görög szigetvilágban pihentebb, kreatívabb a filmesek agya…

Ez a hírhedt celluloiddarabka, bármilyen hihetetlen, megjelent Magyarországon vhs-en, az Intervideo kiadásában, melyben, ha jól emlékszem, a leszbikus részeket egy kicsit megkurtították, bár nem valószínű, hogy ez sokaknak feltűnt az agyatlan öldöklés/hentergés közepette.

Végeredmény: Kultikus szemét mazochistáknak

A film: 2 pont


A gonosz mostoha/Wicked Stepmother (1989)

A gonosz mostoha/Wicked Stepmother (1989)


Egy mit sem sejtő házaspár hosszabb távollét után arra tér haza, hogy a nagypapa megházasodott. A boldog ara nem más, mint egy állandóan dohányzó, a nagypapit bugyuta tévévetélkedők nézésére gyorsan rászoktató idős hölgy, aki gyorsan tudatosítja a megdöbbent párocskában, hogy innentől ki is a főnök.

Ha mindez sokat ígérően hangzik a Kedves Olvasó számára, sajnos gyorsan le kell hűtenem a lelkesedést: a „Wicked Stepmother” egy elképesztően gyenge film. Pedig Larry Cohen rendező és stábja ötlete, miszerint a többszörös Oscar-díjas Bette Davis játssza a mostohát, nem tűnt rossznak. Davis azonban belepillantott a forgatókönyvbe, és nem igazán tetszett neki, amit látott (ilyen pályafutással a háta mögött azért elég gyorsan meg tudta állapítani, hogy a szkript egy csőd). Miután ezt szóvá tette a rendező előtt, és érdemi választ nem kapott, Davis fogta magát, és lelépett. A faképnél hagyott stáb azonban nem hagyta magát, és összedobta a filmet. Nos, ez egy öreg hiba volt. Davis félúton (vagy inkább negyedúton) eltűnik a vászonról, átváltozik egy macskává (ami azért tovább dohányzik), és innentől a lánya lesz a mostoha. Az ifjú kiadású mostoha szerepére a producerek Barbara „egyszer szerepeltem egy James Bond-filmben” Carrerát ásták elő a feledés homályából, így a produkció második felében neki kellett lealáznia magát.



A történet egyébként (ha egyáltalán érdekel még valakit) úgy folytatódik, hogy Carrera kiveti a hálóját a férjre, a feleség pedig eközben a macskát kutatja (mivel allergiás rá), és persze nyomozni próbál, hogy ki lehet valójában a mostoha. Ebbéli tevékenységében méltó társra lel egy idősödő, balfék rendőr személyében, akivel közösen beiratkoznak egy boszorkányokkal foglalkozó tanfolyamra. És a hihetetlen fordulatoknak még nincs vége: a nagypapi Carrera segítségével megnyer egy tévévetélkedőt (a mostoha ugyanis elintézte, hogy idős feje minden kérdésre tudja a választ), majd a fináléban a szereplők szinte teljesen lerombolják a fő helyszínnek számító családi házat.

A „Wicked…” című borzalmat tényleg csak mazochistáknak tudom ajánlani. Van itt minden: szánalmas naivitás (a szkript szinte minden fordulata), ripacskodás (ebben a feleséget játszó Colleen Camp jár az élen) és pocsék effektusok is (a befejező jelenet plusz a cigiző műmacska egy nagy vicc). Vagyis elmondhatjuk, hogy Davisnek volt igaza, amikor olajra lépett, és bár Cohenék vadul bizonygatták, hogy Davis azért szidta a forgatókönyvet, mert ezzel akarta titkolni, hogy súlyos beteg (és emiatt fél, hogy nem kap több szerepet), szerintem ma már a stáb minden tagja letagadná ezt a művet. Szomorú tény mindemellett, hogy végül tényleg ez a förtelem lett Davis utolsó filmje, a legendás színésznő ugyanis 1989 őszén, 81 évesen elhunyt.

Végeredmény: Hogy erre a filmre mi szükség volt, azt talán még az elvarázsolt, minden kérdésre válaszolni tudó nagypapi sem tudná megmondani

A film: 1 pont


A fészek/The Nest (1988)

A fészek/The Nest (1988)


Egy szigeten lévő amerikai városka életét alaposan megbolygatja a csótányok szaporodása. Igazán komolyra akkor kezd fordulni a dolog, amikor egy csapat csótány egy kutya borzalmas halálát okozza. Nemsokára az emberek is hullani kezdenek, lassan minden nyílásból az undorító férgek özönlenek elő, és mire kiderül, hogy agresszivitásukat egy balul elsülő kísérlet idézte elő, majdnem késő…

Mit várhatunk egy átlagos „bogaras” horrorfilmtől? Bogarakat, természetesen, méghozzá százával, ezrével. Emellett néhány szeretnivaló főszereplőt (lehetőleg egy szerelmespárt), valami akadékoskodó negatív figurát (aki a végén jól megjárja) és mellékszereplőket dögivel, akiket oda lehet dobni a dögök elé, lehetőleg változatos, látványos halált elszenvedve. „A fészek” sem szolgál ezeknél többel, de az a vicc, hogy még így, ezen panelek között is egészen élvezetes kis szösszenetről van szó. Peregnek az események, és bár meglepetés nagyon nem ér bennünket, unatkozni biztos nem fogunk a film közben. Magától értetődő, hogy Terence H. Winkless rendező produkciója kilencven százalékban azon áll, vagy bukik, hogy hogyan sikerülnek a csótány-effektusok. Megnyugtatok mindenkit, a film csótányai ijesztőek, rengetegen vannak és mindenhová bejutnak. Így láthatunk e kedves állatkákból lábgipszbe bújva, szájban, WC-tartályban, autóban, szélvédőn, kapcsolótáblában, kutyában-macskában, sőt mi több, mutáns változataik (macskából, emberből) is ritka élethűre (rondára) sikeredtek. Boldog idők voltak ezek, még nem számítógépes bogarakkal dolgoztak a filmkészítők, hanem valódiakkal (ehhez kapcsolódik, hogy éppen a minap láttam egy manapság készült, ugyanilyen bogaras horrorból egy-két részletet, hát, azt sem tudtam, hogy a béna, laptopból elővarázsolt rovar-effekteken sírjak, vagy nevessek).



A csótányok „A fészek” igazi sztárjai, ez nem meglepetés. Az emberi karakterek mind egy szálig kiszámíthatók, a seriff szerelmével együtt szeretnivaló, a mellékszereplők mindegyikéről (például kövér néni, idős ószeres jellegű fazon) rögtön tudjuk, hogy csótány általi halált hal-e, avagy sem, az „Alien”-beütés meg kötelező kellék a befejezés során. Viszont szórakoztató ez a másfél óra, és eléri, hogy a megtekintés után egy ideig minden fekete foltra odakapjuk a szemünket, nem egy csótány iparkodik-e valahol a lábunk alatt…

Végeredmény: "Bájos" nyolcvanas évekbéli bogaras horror

A film: 7,5 pont


2013. november 28., csütörtök

A Faun labirintusa/El Laberinto del Fauno/Pan’s Labyrinth (2006)

A Faun labirintusa/El Laberinto del Fauno/Pan’s Labyrinth (2006)


Spanyolország, 1944: a fasiszta Vidal kapitány mindenáron le akar számolni az ellenálló gerillákkal. Eközben megérkezik hozzá várandós felesége, és mostohalánya, Ofelia is. Ofelia megretten a körülötte zajló tengernyi erőszaktól, de sok ideje nincs ezzel foglalkozni, ugyanis a kapitány rezidenciája mellett, az erdőszélen egy labirintust talál, ahol egy titokzatos lény lakik. A lény - egy Faun - barátságosan közeledik Ofeliához, de közli vele, hogy nagy feladat vár rá, és ezért három próbát kell kiállnia…

Nem húzom túl sokáig az időt, a 2006-os év talán legjobb filmjével van dolgunk. Valahol korábban már említettem, hogy Spanyolország filmtermése igazán figyelemreméltó, és erre a Faun is tökéletes bizonyíték. A Mexikóval karöltve koprodukcióban készített horror-fantasy-drámáról lerí, hogy ki van találva, meg van írva, van művészi, rendezői koncepció (ha úgy tetszik, vízió). Guillermo del Toro dédelgetett terve volt e film elkészítése, hosszú éveken át írta a sztorit. Sokat köszönhet (mi, nézők meg pláne) annak a taxisofőrnek, aki energiáját nem kímélve visszaszolgáltatta az egy ízben a rendező által az autó hátsó ülésén felejtett feljegyzéseket. Del Toro egyébként a főszereplő Ofelia karakterét eredetileg egy 8-9 éves gyermekre tervezte, de a casting mindent felülírt. Képbe került ugyanis az 1994-es születésű Ivana Baquero, aki remek választás volt, együtt ijedezünk, menekülünk vele lélekben egészen a megrázó befejezésig (amelyet ha valaki giccsesnek nevez, az szerintem még nem látott hollywoodi filmet). A többi karakter is egymást múlja felül, a doktor, a Mercedest alakító Maribel Verdú, Ariadna Gil mind-mind elsőrangú, és akkor még egy szót sem szóltam a kapitányt játszó Sergi Lopezről. Lopez borzasztóan gonosz, de nem az Amerikából megszokott egyhangú, vagy ripacs módon. Ennek a katonának a vérében van a felsőbbrendűség, a küldetéstudat és a szadista hajlam (lásd dadogós jelenet).



A képi világ gyönyörű, kékes-zöldes-szürkés színt áraszt magából, az effektusok pedig a régi filmkészítést ötvözik a modernnel. A stáb nem sajnálta az időt arra, hogy szinte minden helyszínt saját erőből felépítsen (még a mozdonyt, a varangy fáját, sőt, az egész labirintust is!), és még a fizikailag lehetetlennek tűnő Faunlábakat is számítógépes beavatkozás nélkül oldották meg. Doug Jones, aki a Faun, és az Ofeliát fenyegető Pale Man bőrébe is belebújt, a tízórás forgatási nap előtt 5 órát töltött a maszkmestereknél, bámulatos eredménnyel (egyébként a Pale Man kezeit, és a Faun fejét is beépített motorral mozgatták, távirányítással).

A lényeg azonban a történet. Del Toro rendelkezett egy sztorival, amit el akart mesélni; tudta az elejét, a végét, hogy mit akar mondani a nézőknek (külön felhívom a figyelmet arra, amit a dvd extráiban látunk, a rendező minden helyszínt úgy terveztetett meg, hogy az egész ott játszódó jelenet a fejében volt). Drámai fordulatok, tragikus sorsok ötvöződnek mesés elemekkel, minden apró részlet tökéletesen ki van dolgozva. Bár Hollywood is csak akkor készítene mozgóképet (különösen fantasyt), ha már kész a koncepció… ez esetben valószínűleg nem születne annyi amerikai film, amelyet legjobb szándékkal is csak félkésznek tudok nevezni.
„A Faun labirintusa” végtelenül fantáziadús, eredeti produkció, amelyben remek ötleteket láthatunk remekül kivitelezve, a horror műfaját pedig biztos kézzel mixelve mesével, fantasyvel és történelmi drámával. Azért pedig külön köszönet jár Guillermo del Torónak, hogy a rengeteg rábeszélés és anyagi ígéret ellenére spanyolul forgatta le ezt a remekművet.



A dvd a Best Hollywood duplalemezes kiadványa, jó minőségben, bár az extralemezen látszik, hogy rohammunkával dobták össze: több nagyobb dokut vágtak egybe, és szedtek darabokra (helyenként az egyik eleje a másik végén maradt), a feliratok sok helyen nem készültek el, de hát nézzük ezt el a Bestnek: szegények gyorsan meg akarták lovagolni a film sikerét a dvd-kiadással…

Végeredmény: Lenyűgöző fantasy-horror-dráma, mely újfent bizonyítja, hogy a kis büdzsé is jelenthet nagy filmet

A film: 10 pont
A dvd: 8,5 pont


A bosszú/Le vieux fusil/The Old Gun (1975)

A bosszú/Le vieux fusil/The Old Gun (1975)


Montauban, Franciaország, 1944: Julien Dandieu doktor már nagyon várja a háború végét, és úgy tűnik, az el is érkezik: a megszálló németek egyre izgatottabbak a szaporodó partizántámadások miatt, ezért legszívesebben elhagynák a várost. Julien nem akar kockáztatni, ezért feleségét és lányát felküldi egy kis vidéki faluba, sok-sok boldog együtt töltött óra színhelyére. Ezután visszatér a kórházba munkájához, de rossz érzése támad, ezért családja után megy. A faluban azonban már csak halottakat talál, a lakókat, köztük feleségét és lányát egy csapat arra járó náci gyilkolta meg, a nőket különös kegyetlenséggel. Julien összeomlik, de aztán megkeresi az öreg vadászpuskáját - célja, hogy egyenként leszámoljon a németekkel, akik még mindig a házakban tivornyáznak. Az esélyek egyenlőtlenek, de Julien kiismeri magát a zegzugos, földalatti folyosókon…

A „Le vieux fusil” elképesztő: egy megható drámába oltott bosszúfilm két színészóriással a főszerepben. Philippe Noiret mint a doktor, és Romy Schneider a felesége szerepében egyszerűen felejthetetlenek, ráadásul Schneidert többnyire csak flashbackek segítségével látjuk, gyorsan bekövetkező halála miatt. Schneider halála (egy lángszóró által) a hetvenes évek egyik legbrutálisabb momentuma, de Robert Enrico rendező egész filmjére jellemző, hogy a boldogságot sugárzó visszatekintő jeleneteket (így például Julien és Clara megismerkedését) az erőszak legexplicitebb formáival váltogatja. Noiret karakterével a néző pillanatok alatt azonosulni tud: szinte a szeme láttára gyilkolják le családját, utána meg egy szál magában próbál bosszút állni egy egész osztagon. Az összecsapás végkimenetele nem lehet kérdéses - vagy mégis?



Enrico mesteri bosszúdrámáját a cenzúra diribdarabra vágta, kikerült belőle Schneider embertelenül brutális meggyilkolása, lányának lelövése, és még néhány véres mozzanat, például az a kép is, ahogy Noiret egy őt becserkésző náci (Michel Antoine alias Antoine Saint-John, a „The Killer Must Kill Again”, és az „Egy marék dinamit” főgonosza) fejét szétkeni egy mosdókagylón. A dvd-változatok majdnem mind vágottak, kivéve a német New kiadását, de a franciáknál is vágatlanul jelent meg a film, amely egyébként anno a nyolcvanas években is ment a magyar televízióban, és amely egy magyar dvd-n kötelező vétel lenne mindenkinek.

Végeredmény: Egy ember egy egész osztag ellen - megható és lebilincselő háborús dráma

A film: 10 pont


A bérlő/La Locataire/The Tenant (1976)

A bérlő/La Locataire/The Tenant (1976)


Trelkovsky (Roman Polanski) boldog. Miért is ne lenne, hiszen éppen most talált kiadó lakást egy sokemeletes, tekintélyt parancsoló házban. Szerencséje is van, hiszen az előző bérlő, egy Simone Choule nevű hölgy úgy döntött, hogy eleget élt, és kiugrott az ablakon. Szegény, azóta is a kórházban fekszik tetőtől-talpig begipszelve, élet és halál közt. Az új szomszédok (köztük Melvyn Douglas) ugyan figyelmeztetik az új bérlőt, hogy tilos bárminemű hangoskodás, meg nem engedett viselkedés a házban, de ezek csak szavak; Trelkovsky tudja, hogy amint becsukta maga mögött új lakása ajtaját, övé a világ. Vagy mégsem? Vajon mit keres a szekrény mögött talált lyukban egy emberi fog? Vajon miért áll mindig egy-egy rejtélyes figura a túlsó oldalon lévő mellékhelyiség ablakában, és nézi a falat? Elképzelhető, hogy Simone Choule nem magától esett ki az ablakon? Trelkovsky nemsokára minden kérdésre választ kap, de lehet, hogy ezeket a válaszokat már fel sem fogja…

A Roland Topor regénye alapján készült filmmel Roman Polanski megalkotta a szürreális őrület egyik csúcspontját. Mindamellett, hogy számos jelenet nagyon ijesztő (néhány francia forrás szerint benne van a tíz legijesztőbb film között), Polanski a film központi témáját a szürreális és rémisztő elemek mellett hétköznapi eszközökkel is demonstrálja. A központi téma természetesen nem más, mint az, hogy hogyan veszíti el az ember (Trelkovsky) a személyiségét, milyen külső hatások (a lakótársak terrorja, Simone Choule szellemének jelenléte az üres lakásban) érik a komplett őrültségi állapot eléréséig. Az említett hétköznapi eszközök közé tartozik például az, ahogy Trelkovsky a kávézóban csak elődje cigarettamárkájából kap, vagy ahogy képtelen normális, és egyáltalán szexuális kapcsolatot teremteni a szimpatikus Stellával (Isabelle Adjani ronda szemüvegben, újabb zavaró hatásként).
Ám mivel mégiscsak horrorthrillerrel van dolgunk, az ijesztő jelenetek sem hiányozhatnak. Polanski ezeket jó érzékkel gyakorta szürreális eszközökkel oldja meg (Sven Nykvist kamerája ilyenkor a legnagyszerűbb), és ez különösen a befejezésnél fizetődik ki, amikor az őrület a tetőpontjára hág.
Polanski egyébként a filmben színészként sem utolsó, remekül alakítja a félszeg, ámde rokonszenves, később pedig a fortyogó vulkánhoz hasonlóan kitörni készülő Trelkovskyt.


Bár igazából a „The Tenant” Polanski kevésbé (el)ismert filmjei közé tartozik, a hatása ugyanolyan elsöprő, mint legnagyobb sikereié (annyira, hogy nálam előkelőbb helyre van rangsorolva az életműben, mint a „Chinatown”). A „The Tenant” Polanski újabb bemerészkedése a horror területére a „Rosemary…” után; amíg 1968-ban az Ördög létezését, addig 1976-ban a minket körbevevő emberekben (és egy kicsit a magunkban) lévő Gonoszt kutatta. És még valami: amíg a „Rosemary…” révén az utolsó másodpercekben bevillanó sátáni szempárra, addig a „The Tenant”-ből a múmiaszerű, tehetetlen emberi test torkából feltörő üvöltésre fogunk emlékezni egész életünkben.


A film szerencsére megjelent dvd-n Magyarországon az (azóta ki tudja, hová lett) Paramount-csomagban, egy árva extra nélkül, de legalább tiszteletre méltó minőségben.

Végeredmény: Egy újabb Polanski-remekmű

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


A bennem lakó szörnyeteg/The Beast Within (1982)

A bennem lakó szörnyeteg/The Beast Within (1982)


Egy házaspár autója lerobban. Hogy a horror alapfelállása teljes legyen, ehhez vegyük hozzá, hogy egy kisváros közelében történik mindez, éjszaka, a néptelen országúton és az erdőtől pár lépésnyire. A férj visszamegy a városkába vontatóért, feleségét az autóban hagyja. Szinte adja magát a lehetőség, hogy a kocsiban maradt hölggyel történik valami, és lőn: a pár nagytermetű pincsikutyája kikéredzkedik, de már nem jön vissza. A gazdasszony nem tud mit tenni, utánanéz a kutyulinak, de vesztére: miután a kutyusból megmaradt cafatokat azonosítja a földön, őt is megrohamozza valami nagy szőrös izé. A lényszerűség leteperi a nőt, és megerőszakolja. Tizenhét év múlva a kis erdei intermezzo gyümölcse hirtelen kórházba kerül, de az orvosok tanácstalanok. Lehet, hogy a szó szoros értelmében is szörnyszülött tinédzser fiúban valami növekszik?


A válasz természetesen igen, és ez az izé elő is tör egy óvatlan pillanatban, ráadásul igencsak figyelemreméltó effektusok segítségével. A rossz hír azonban az, hogy ez Philippe Mora filmjének egyetlen színvonalas jelenete. Ami ezen a metamorfózison kívül van, az egy blőd történet, kiszámítható fordulatok, trash-jelleg és klisés karakterek egész sokasága. Menjünk sorban: a történet elég gyenge, és már a legelején elveszti komolyságát azzal, hogy házaspárunk tizenhét év elteltével csak úgy visszakocsikázik a kisvárosba, ott meg mindenki egyből vágja a témát, hogy mi is történt ennyi idővel ezelőtt. A tinédzser ezután gyilkolászni kezd, de nem túl eredeti módon: egy férfit egy áramfejlesztőre ejt, egy másikat vámpír módjára nyakon harapdál, a metamorfózis után meg jobbára csak marcangol. A karakterek egyhangúan idétlenek, a házaspárnak fel sem tűnik, hogy fiacskájuk időnként felszívódik, és véletlenül mindig pont ilyenkor hal meg egy környékbeli. Az ügyeletes szőke lányka - aki persze első látásra beleesik a nem túl attraktívan grimaszoló tinédzserbe - kötelező kellék, ahogyan apja is, aki végig ugyanazt fújja (aki izélgeti a lányát, azt megöli, megfojtja, kibelezi és még le is lövi - ez utóbbi alátámasztására az idő nagy részében egy ócska mordállyal hadonászik), mindehhez pedig közepes szint alatti alakítások párosulnak. A fiú-lényt játszó Paul Clemens például többnyire gyalázatosan grimaszol és vicsorog - a legnagyobb baj az, hogy olyankor is, amikor éppen az időjárásról, vagy hasonlókról beszélget valakivel.


Összességében tehát (a nagy átalakulós effektelést leszámítva) mindenben vonal alatti nívót hoz az erőszakolós Beast, egyfajta erőltetett átmenet a farkasemberek, az Alien és egy kalap horrorklisé között (1982-ben mondjuk nem csoda, hogy ilyen példákból merítettek). A filmet végképp aláássa a kiszámíthatóság (szinte mindenkiről ki lehet találni, hogy élni, vagy meghalni fog-e a végére), az egyhangúság (karakterek bénázása, értetlenkedés, Clemens grimaszol, gyilkosság. Újra bénázás, újra grimaszol Clemens, újabb gyilkosság stb.) és a véres tartalom ellenére is kisiskolás dramaturgia, mely a nyolcvanas évek horrorjainak egyik legfőbb negatívuma volt. A vérengzést egyébként sok helyen alaposan megkurtították, így például nemrég az MGM mozicsatornán majdnem minden keményebb jelenetet eltávolítottak a filmből (itt tartunk: már egy mozicsatorna is darabolja a műsorát…).

Végeredmény: A nyolcvanas évek egyik felesleges epizódja

A film: 3 pont


A barlang/The Descent (2005)

A barlang/The Descent (2005)


Hat barátnő veszélyes kalandtúrára indul: egy föld alatt húzódó, felderítetlen barlangrendszer az úticél. A barátnők egyike nincs éppen jó passzban, alig egy évvel korábban autóbalesete volt, amelyben elvesztette családját. A túrázás kiváló alkalomnak tűnik a felejtésre, de arra a rá vállalkozók egyike sem számít, hogy miféle borzalmak várakoznak a föld alatt. A kis csapat hamarosan eltéved az átjárók sűrűjében, ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy a barátnők nincsenek egyedül odalent - a járatokban emberszerű, húsevő szörnyetegek rejtőznek…

A brit Neil Marshall rendkívül érdekes filmet készített. Tulajdonképpen az eseményeket sokféle módon lehet interpretálni, akár úgy, ahogy látjuk, szimpla szörnyfilmként, de akár rejtett pszichológiai tartalmat is beleképzelhetünk a történésekbe. Technikailag is sikerült „A barlang”, a klausztrofóbikus hangulat végig jelen van, és bizony a rendezőnek jó néhányszor sikerül a frászt hoznia a nézőre. Azt meg kell említenem, hogy ezt a frászt rám nem a kézitusával, a (sokszor feleslegesnek tűnő, úgymond „over the top”) vérfolyatással/fröcsköltetéssel hozta direktorunk, hanem magával a hangulattal. Már maga az alapszituáció ijesztő, a kivezető járatot kereső, pánikba esett hölgykoszorú hatásosan ijedezik, és félelmük átragad a nézőre is, hiszen mi, nézők gyorsan a csapdába esett barlangászok helyébe képzelhetjük magunkat, és ugyanolyan kétségbeesetten kutatnánk a kiutat, mint ők. Maga a szituáció ijesztő és klausztrofóbikus. De aztán eljön Marshall filmjének szándékoltan nagy dobása, a mutánsféleségek vérengzése, amiből részemről lehetett volna kevesebb, hiszen nekem például gyorsan beugrottak az elődök, mint például „A bolygó neve: halál” azon híres jelenete, amikor az alienek szépen körbeveszik a kommandósokat, és egyenként levadásszák őket (mínusz bazi nagy impulzusfegyverek). A fékevesztett vérengzés sajnos előhozza a film legnagyobb hibáját: a karakterek nincsenek túl nagy műgonddal megírva, én speciel nem sok mindent éreztem éppen azon hölgy iránt, akit éppen elkezdtek bántalmazni a szörnyféleségek. Az egyetlen kivétel a főhősnő, a múltjával küzdő Sarah, neki szerepet, eljátszandó figurát írtak, a többiek épp csak ott vannak, és hát túl sok időt sem fordítanak rájuk a prológus (közös vihorászás, iddogálás egy házikóban) során. A lények amúgy remek maszkmesteri munka végeredményei, kár, hogy gyakorta visító orgánumuk a hollywoodi szörny-tucatfilmeket idézi.


Amire igazán érdemes odafigyelni, az a rendezés. Vannak ugyan szép számmal klisés beállítások (a sokkeffektek egy része a már megszokott mintát követi), de Marshall ezeket is profin vezényli le. Érdekes módon kedvenc jelenetem pont nem a föld alól származik: ez a kórházi jelenet, melyben Sarah futásnak ered, és amelyik részét a kórházi folyosónak elhagyja, az sötétségbe borul. Gratuláció. Aminél hiányérzetem volt viszont, az a befejezés. Európai és amerikai befejezés is létezik, és azt kell mondjam, a rövidebb amerikai hatásos, de legvégül elrontott (egy gyengus sokkeffektre megy ki), míg a gondolatébresztőbb európai nekem kevéske volt.
Marshallt mindenképpen dicséret illeti a filmje eredetiségéért (az alien-beütést leszámítva). Bár a horror műfaj mai betegségeinek ő is behódol (karakterek elnagyoltsága, klisék, önismétlés), „A barlang” összességében mégis a jól sikerült darabok közé tartozik (és mérföldekkel jobb azonos magyar című, azonos évjáratú amerikai vetélytársánál). Vérre vágyók éppúgy meg fogják találni benne a kedvükre valót, mint azok, akik szeretnek elmélyedni az atmoszférában, a karakterekben és szívesen gondolkodnak filmnézés után. Az az apró bibi, hogy előbbiek „A barlang” második felét, utóbbiak inkább az első 45-50 percet fogják igazán élvezni. Ha a kettőt egyidőben sikerült volna elérni, Marshall horrorfilmje igazi mestermű lenne. Így viszont csak szimplán nagyon jó szórakozás.


A dvd a Budapest Film kiadványa, amely oké kép-, és hangminőséggel bír, de extra egy szál sincs rajta.

Végeredmény: Klausztrofóbikus szörnyfilm Angliából - nem rossz

A film: 8 pont
A dvd: 6 pont


28 nappal később/28 Days Later (2002)

28 nappal később/28 Days Later (2002)



Jim hirtelen felébred a kórházban. Az épület teljesen üres, mint ahogy az utcában sem tűnik fel senki. Még komolyabbnak látszik a helyzet, amikor kiderül, hogy egész Londonban nincs egy lélek sem, csak a káosz nyomai a köztereken. Amikor az egész napos bolyongás után Jimet néhány őrjöngő alak veszi üldözőbe, már nyilvánvaló, hogy a habzó szájú, gyilkolásra kész emberi roncsok elől a lakosság menekült, amerre tudott, és csak néhány túlélő rejtőzhetett el a városban. Jimet Mark és Selena menti meg, akik elmondják a tényeket: egy vírus tört ki a városban, az emberek megfertőződése húsz másodpercig tart abban az esetben, ha nyál, vér, vagy harapás éri őket egy fertőzött részéről…


Danny Boyle filmjének első fele több, mint kitűnő. A hosszú, nyugodt beállítások a kiürült Londonról, az éppen véget ért őrjöngés, gyilkolás nyomai, a baljóslatú csend mind-mind részei ennek a kolosszális apokaliptikus víziónak. Aztán megismerkedünk a karakterekkel, akik egyszerű hétköznapi emberek. Egyetlen céljuk a túlélés, bár családjukat mindannyian elvesztették. Izgalmas és drámai jelenetek követik egymást, és a film nézője tényleg borzasztóan szeretné tudni, hogy mi lesz ezeknek az embereknek a sorsa, vagyis milyen irányba halad tovább a történet. Hőseink (most már négyen) nemsokára elhagyják a nagyvárost, és egy feltételezett katonai csomópont felé veszik az útjukat.

És ekkor a forgatókönyv sajnos eléggé rossz irányba fordul. Mert mit kapunk ezután? Egy rakás kanos kommandóst, akik mindenáron nőt akarnak, és George A. Romerót minden mennyiségben. Lehet azt mondani, hogy a neves rendezőre és zombi-mesterműveire utaló jelenetek csak tisztelgések, de akkor is megállapítható, hogy túl sok az ismerős elem. „Dawn of the Dead” vég nélkül, de sorra kerül a „Day of the Dead” elfogott zombija is, hogy a keménykedő katonákról ne is beszéljünk. Más szempontból is csalódás a szkript második fele. Elveszítjük az apokaliptikus látomást, kapunk egy helyszínt, ahol a fertőzötteknek - a történet központi alakjainak! - szinte már nincs is szerepe, a helyükre katonai klisék lépnek, kiszámítható végkifejlettel (a klisékhez: egy katona éppen lelőné a kórt belül is elterjesztő - nevezzük így - zombit, amikor a fegyvere véletlenül pont ekkor beragad, és csak felfelé tud lőni… jujj.). Ennek a periódusnak egy igazán értékelhető epizódja van, mégpedig Jim átalakulása, aki végül már szinte fertőzöttként cselekszik, Selena nevű túlélőtársa egy ízben néhány másodpercig meg is akarja gyilkolni. Ez azonban nem feledteti el a forgatókönyv vékonyodását. Nagyon kíváncsi voltam a londoni jelenetek alatt, hogy merre tud ez a film elindulni, pláne befejeződni. Így utólag azt tudom mondani, hogy kár, hogy azt választotta, amit választott.


Sokan felrótták a betuszkolt happy endet is (készült pesszimista befejezés is, de „természetesen” azt inkább mellőzték), de véleményem szerint Boyle filmje ott hibázik, amikor elveszíti szem elől az első háromnegyed órában remekül működő aspektust. Nagyon nagy kár, hiszen csodás a zene, a fényképezés, ijesztő a látvány, az ember tényleg halálra rémülten gondol bele a látottak alapján, hogy vajon mit tenne hasonló helyzetben. És azért is kár, mert Boyle a film első fele alapján a legjobb úton volt afelé, hogy a legújabb kor talán legszínvonalasabban vászonra vitt apokalipszis-látomását alkossa meg. Amit elért, így, ebben a formában sem lebecsülendő, de jóságos ég, még mi is lehetett volna belőle?

A dvd (a feliratos, első kiadás) tökéletes fapadizmus, és az nagyon fájt, Tisztelt Fordító Úr/Hölgy/Program, amikor ezt tetszett írni a Selena által mondott (Jim baseballütőjére tréfásan utaló) Babe Ruth-ra: „Gyerünk babám, Ruth!”

Végeredmény: Hatásos apokalipszis, amely felejthetetlen is lehetett volna

A film: 7 pont
A dvd: 5 pont


2013. november 26., kedd

A Darksidemovie folytatódik...

...csak a kinézet és a cím más, a tartalom a már megszokott: horror, exploitation és sok más egyéb, röviden a filmvilág sötét oldala. Ritkaságok, újdonságok, méltán és méltatlanul elfeledett filmek a világ minden tájáról.

Kellemes olvasást...!

Szellemház/Linkeroever/Left Bank (2008)

Szellemház/Linkeroever/Left Bank (2008)



Marie sikeres atléta, eredményei alapján elutazhat egy nagy versenyre, Portugáliába. Az utazás azonban meghiúsul, mivel az orvos súlyos immunrendszeri gyengeséget állapít meg nála, és szigorú pihenést ír elő. Marie ezután megismerkedik Bobbyval (aki egy íjász társaság tagja), és hozzáköltözik a „bal partra” (Antwerpen), egy toronyházba. A társasház lakásával nincs minden rendben, előző lakója, egy fiatal nő nyomtalanul eltűnt, és csak egy dobozt hagyott maga után. Kiderül, hogy az eltűnt a különös emeletes ház története után nyomozott, és sok furcsaságot talált nyomozása során. A furcsaságok Marie-t sem kímélik: gyakran heves hányinger tör rá, állandóan rosszkedvű; az egyetlen kiutat a Bobbyval folytatott szenvedélyes kapcsolata jelenti. A dolgok végül szörnyű befejezésbe torkollnak, melynek kulcsa a ház pincéjében keresendő, és amely egy örökké tartó rémálmot hozhat Marie számára… vagy talán éppen az ellenkezőjét?

Azt hiszem, jól meg kell jegyeznünk Pieter Van Hees nevét: a németalföldi rendező brutálisan nagy mesterművet alkotott. Kérdés, hogy ez a remekmű eljut-e elég nézőhöz szerte a világon, de ezt a belga misztikus horrort mindenkinek látnia kell… és csodálnia. Én speciel teljesen véletlenül akadtam rá egy éjjel a Cinemaxon, a csatorna a rendkívül eredeti „Szellemház” címen vetítette. Elkezdtem nézni a filmet, és már az első percektől látszott, hogy itt valami komoly készül. Van Hees remekül bánik a kamerával, profi képnyelvet alkalmaz, nem tömi tele történettel a néző fejét, hagyja, hogy a dolgok szép lassan alakuljanak. Marie és Bobby románcából egyre gyakrabban törnek elő a thriller-elemek, méghozzá egyedülálló módon, ugyanis ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre eredetibb a film, holott ez az esetek 99 százalékában fordítva szokott történni. Egy dolog nyilvánvalóvá válik: az események mind Marie-ról szólnak, nem a házról, vagy az eltűnt előző lakóról. És a dermesztő (és ritka félelmetes) befejező percek során Marie-val olyasvalami történik, amit soha a hátralévő életünkben nem találnánk ki, ha nem látnánk.




Bár egyes források (például maga a rendező) e filmmel kapcsolatban „Rosemary gyermeke”-, és „The Wicker Man”-kötődésről beszélnek, nekem egyik sem jutott eszembe nézés közben, talán az utóbbi néhány eleme köszönhet csak vissza, de felesleges az összehasonlítás, mert a „Left Bank” valami egészen eredeti végkifejletre jut. Érdemes (és vadul ajánlom is) az újbóli megtekintés, mert rengeteg újdonság fedezhető fel, míg megint más dolgokat még nehezebben fog a néző a helyére tenni, ha egyáltalán sikerül ez neki.



A stáb elsőrangú, talán mondanom sem kell, egyikőjükkel sem nagyon találkozhattunk korábban. Eline Kuppens remek hús-vér karaktert alkot (és nagyon szexi), így még megdöbbentőbb az, ami a film végén történik vele. A szerelmét játszó Matthias Schoenaerts (aki azóta nagyot robbantott Marion Cotillard oldalán a "Rozsda és csont" című drámában) szintén hatásos, és kellően kiismerhetetlen, végső metamorfózisától alaposan kiverhet bennünket a víz. A film atmoszféráját a számos természeti képpel tanítani kellene (különösen manapság a tengerentúlon), végig valamilyen csendes iszonyatot hordoz magában, ami az utolsó néhány percre ordítássá változik. Van Hees filmje igazi intellektuális horror, amely eközben az érzékekre is hat. Csalódás, kudarc, az élet értelme, szerelem, szexualitás, borzalom… és egy új kezdet?

A dvd az IFC Films színvonalas kiadványa remek képpel és hanggal, előzetessel, és vagy húszpercnyi kivágott és rontott jelenettel.

Végeredmény: Ijesztő, szürreális mestermunka, igazi "must-see"

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont