28 nappal később/28 Days Later (2002)

28 nappal később/28 Days Later (2002)

Jim hirtelen felébred a kórházban. Az épület teljesen üres, mint ahogy az utcában sem tűnik fel senki. Még komolyabbnak látszik a helyzet, amikor kiderül, hogy egész Londonban nincs egy lélek sem, csak a káosz nyomai a köztereken. Amikor az egész napos bolyongás után Jimet néhány őrjöngő alak veszi üldözőbe, már nyilvánvaló, hogy a habzó szájú, gyilkolásra kész emberi roncsok elől a lakosság menekült, amerre tudott, és csak néhány túlélő rejtőzhetett el a városban. Jimet Mark és Selena menti meg, akik elmondják a tényeket: egy vírus tört ki a városban, az emberek megfertőződése húsz másodpercig tart abban az esetben, ha nyál, vér, vagy harapás éri őket egy fertőzött részéről…

Danny Boyle filmjének első fele több, mint kitűnő. A hosszú, nyugodt beállítások a kiürült Londonról, az éppen véget ért őrjöngés, gyilkolás nyomai, a baljóslatú csend mind-mind részei ennek a kolosszális apokaliptikus víziónak. Aztán megismerkedünk a karakterekkel, akik egyszerű hétköznapi emberek. Egyetlen céljuk a túlélés, bár családjukat mindannyian elvesztették. Izgalmas és drámai jelenetek követik egymást, és a film nézője tényleg borzasztóan szeretné tudni, hogy mi lesz ezeknek az embereknek a sorsa, vagyis milyen irányba halad tovább a történet. Hőseink (most már négyen) nemsokára elhagyják a nagyvárost, és egy feltételezett katonai csomópont felé veszik az útjukat.

És ekkor a forgatókönyv sajnos eléggé rossz irányba fordul. Mert mit kapunk ezután? Egy rakás kanos kommandóst, akik mindenáron nőt akarnak, és George A. Romerót minden mennyiségben. Lehet azt mondani, hogy a neves rendezőre és zombi-mesterműveire utaló jelenetek csak tisztelgések, de akkor is megállapítható, hogy túl sok az ismerős elem. „Dawn of the Dead” vég nélkül, de sorra kerül a „Day of the Dead” elfogott zombija is, hogy a keménykedő katonákról ne is beszéljünk. Más szempontból is csalódás a szkript második fele. Elveszítjük az apokaliptikus látomást, kapunk egy helyszínt, ahol a fertőzötteknek - a történet központi alakjainak! - szinte már nincs is szerepe, a helyükre katonai klisék lépnek, kiszámítható végkifejlettel (a klisékhez: egy katona éppen lelőné a kórt belül is elterjesztő - nevezzük így - zombit, amikor a fegyvere véletlenül pont ekkor beragad, és csak felfelé tud lőni… jujj.). Ennek a periódusnak egy igazán értékelhető epizódja van, mégpedig Jim átalakulása, aki végül már szinte fertőzöttként cselekszik, Selena nevű túlélőtársa egy ízben néhány másodpercig meg is akarja gyilkolni. Ez azonban nem feledteti el a forgatókönyv vékonyodását. Nagyon kíváncsi voltam a londoni jelenetek alatt, hogy merre tud ez a film elindulni, pláne befejeződni. Így utólag azt tudom mondani, hogy kár, hogy azt választotta, amit választott.

Sokan felrótták a betuszkolt happy endet is (készült pesszimista befejezés is, de „természetesen” azt inkább mellőzték), de véleményem szerint Boyle filmje ott hibázik, amikor elveszíti szem elől az első háromnegyed órában remekül működő aspektust. Nagyon nagy kár, hiszen csodás a zene, a fényképezés, ijesztő a látvány, az ember tényleg halálra rémülten gondol bele a látottak alapján, hogy vajon mit tenne hasonló helyzetben. És azért is kár, mert Boyle a film első fele alapján a legjobb úton volt afelé, hogy a legújabb kor talán legszínvonalasabban vászonra vitt apokalipszis-látomását alkossa meg. Amit elért, így, ebben a formában sem lebecsülendő, de jóságos ég, még mi is lehetett volna belőle?

A dvd (a feliratos, első kiadás) tökéletes fapadizmus, és az nagyon fájt, Tisztelt Fordító Úr/Hölgy/Program, amikor ezt tetszett írni a Selena által mondott (Jim baseballütőjére tréfásan utaló) Babe Ruth-ra: „Gyerünk babám, Ruth!”

Végeredmény: Hatásos apokalipszis, amely felejthetetlen is lehetett volna

A film: 7 pont

A dvd: 5 pont