A halál szigete/Ta Paidia tou
Diavolou/Island of Death (1976)
Christopher és Celia egy kis
görög szigetre utaznak, hogy élvezzék a napfényt, az egzotikus ételeket, a
kilátást… és hogy egy kicsit megtizedeljék a lakosságot. Utóbbi egyszerű, de
hatásos recept alapján sikerül nekik, akivel megismerkednek, azt nemsokára el
is teszik láb alól. Sorra kerül többek között egy meleg párocska, egy leszbikus
hölgyemény, egy vörös inges férfiú és még sokan mások. A halálnemek között
találhatunk például megfullasztást, földön lezajló keresztre (talajra)
feszítést, vagy agyvelő pisztollyal történő falra kenését (utóbbi a meleg
párocska fiatalabb tagjával történik, szegény, azt hitte, hogy Celia csak
játékból tette szájába a pisztolyt, aztán nagy lett a meglepetés). Christopher
egyébként ezalatt fényképezőgépével sok mindent megörökít, már hogy később
boldogan lehessen felidézni ezeket a szép időket. És a gyilkolászás folytatódna
a végtelenségig, de hőseink (?) eljutnak egy pásztorhoz, aki nevéhez illő
órákat rendez Celiával, Christophert pedig egy kicsit agyba-főbe veri. Celiának
mindez tetszik, ezért egyrészt nem sértődik meg, amikor a friss ismeretség
Christophert is kipróbálja, másrészt az sem zavarja, hogy az új partner nem
éppen magasan kvalifikált személyiség.
Nico Mastorakis rendező
filmjét (az előbb vázoltak alapján nem meglepő módon) közel és távol
betiltották, bár én inkább a színvonal hiánya miatt tettem volna ezt, nem a
rengeteg perverzió miatt (eközben gyorsan leszögezem, én semmit sem tiltanék
be, ha valakinek valami nem tetszik, ne nézze). A produktum tulajdonképpen
egyfajta előfutára a „Született gyilkosok”-féle „egy párocska
gyilkolászik”-történetnek, amiből itt bőven többet is ki lehetett volna hozni,
mármint filmes szempontból, hiszen azért ami perverz dolgot bele lehetett
nyomni a játékidőbe, azt Mastorakis belenyomta. Azt értem filmes szempont
alatt, hogy a rendezés többnyire dilettáns, a mondanivaló és a színészi
alakítások pedig nullák. Bár Christopher narrációja próbál valami értelmet
eszkábálni a dolgok köré, többnyire orbitális blődségeket beszél; alakítója,
Robert Behling sem nagy szám, bár övé lett a film csúcspontja az „unatkozom,
ezért kipróbálom a kecskét”-jelenettel. Partnernője, Jane Lyle már könnyebb
eset, neki szinte játszanivalója sincs, hiszen az idő nagy részében két
révedező pillantás között ruhátlanul jön-megy (illetve fekszik).
Mindent összevetve az
„Island of Death” egy igazi szemét, de leginkább a rendező személye és
képességei miatt, hiszen ebből az alapanyagból egy olasz rendező filmet csinált
volna (Mastorakist egyébként, nem tehetek róla, szívből utálom, egész életében
szemetet gyártott, és ez a sok hulladék szinte a világ minden szegletébe
eljutott, főleg a nyolcvanas években). De még mielőtt valaki megróna, hogy
milyen csúnyán elbántam ezzel a sok vihart és betiltást megért unikummal, hadd
jegyezzem meg, hogy az „Island of Death”-ben tényleg van valami vonzó. Kevés
filmben láthatunk kohézió nélkül összezsúfolva ennyire sokféle perverzitást,
erőszakot, állatiasságot. Hát igen, a szép görög szigetvilágban pihentebb,
kreatívabb a filmesek agya…
Ez a hírhedt
celluloiddarabka, bármilyen hihetetlen, megjelent Magyarországon vhs-en, az
Intervideo kiadásában, melyben, ha jól emlékszem, a leszbikus részeket egy kicsit
megkurtították, bár nem valószínű, hogy ez sokaknak feltűnt az agyatlan
öldöklés/hentergés közepette.
Végeredmény: Kultikus szemét mazochistáknak
A film: 2 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése