2013. november 30., szombat

A halál szigete/Ta Paidia tou Diavolou/Island of Death (1976)

A halál szigete/Ta Paidia tou Diavolou/Island of Death (1976)


Christopher és Celia egy kis görög szigetre utaznak, hogy élvezzék a napfényt, az egzotikus ételeket, a kilátást… és hogy egy kicsit megtizedeljék a lakosságot. Utóbbi egyszerű, de hatásos recept alapján sikerül nekik, akivel megismerkednek, azt nemsokára el is teszik láb alól. Sorra kerül többek között egy meleg párocska, egy leszbikus hölgyemény, egy vörös inges férfiú és még sokan mások. A halálnemek között találhatunk például megfullasztást, földön lezajló keresztre (talajra) feszítést, vagy agyvelő pisztollyal történő falra kenését (utóbbi a meleg párocska fiatalabb tagjával történik, szegény, azt hitte, hogy Celia csak játékból tette szájába a pisztolyt, aztán nagy lett a meglepetés). Christopher egyébként ezalatt fényképezőgépével sok mindent megörökít, már hogy később boldogan lehessen felidézni ezeket a szép időket. És a gyilkolászás folytatódna a végtelenségig, de hőseink (?) eljutnak egy pásztorhoz, aki nevéhez illő órákat rendez Celiával, Christophert pedig egy kicsit agyba-főbe veri. Celiának mindez tetszik, ezért egyrészt nem sértődik meg, amikor a friss ismeretség Christophert is kipróbálja, másrészt az sem zavarja, hogy az új partner nem éppen magasan kvalifikált személyiség.

Nico Mastorakis rendező filmjét (az előbb vázoltak alapján nem meglepő módon) közel és távol betiltották, bár én inkább a színvonal hiánya miatt tettem volna ezt, nem a rengeteg perverzió miatt (eközben gyorsan leszögezem, én semmit sem tiltanék be, ha valakinek valami nem tetszik, ne nézze). A produktum tulajdonképpen egyfajta előfutára a „Született gyilkosok”-féle „egy párocska gyilkolászik”-történetnek, amiből itt bőven többet is ki lehetett volna hozni, mármint filmes szempontból, hiszen azért ami perverz dolgot bele lehetett nyomni a játékidőbe, azt Mastorakis belenyomta. Azt értem filmes szempont alatt, hogy a rendezés többnyire dilettáns, a mondanivaló és a színészi alakítások pedig nullák. Bár Christopher narrációja próbál valami értelmet eszkábálni a dolgok köré, többnyire orbitális blődségeket beszél; alakítója, Robert Behling sem nagy szám, bár övé lett a film csúcspontja az „unatkozom, ezért kipróbálom a kecskét”-jelenettel. Partnernője, Jane Lyle már könnyebb eset, neki szinte játszanivalója sincs, hiszen az idő nagy részében két révedező pillantás között ruhátlanul jön-megy (illetve fekszik).



Mindent összevetve az „Island of Death” egy igazi szemét, de leginkább a rendező személye és képességei miatt, hiszen ebből az alapanyagból egy olasz rendező filmet csinált volna (Mastorakist egyébként, nem tehetek róla, szívből utálom, egész életében szemetet gyártott, és ez a sok hulladék szinte a világ minden szegletébe eljutott, főleg a nyolcvanas években). De még mielőtt valaki megróna, hogy milyen csúnyán elbántam ezzel a sok vihart és betiltást megért unikummal, hadd jegyezzem meg, hogy az „Island of Death”-ben tényleg van valami vonzó. Kevés filmben láthatunk kohézió nélkül összezsúfolva ennyire sokféle perverzitást, erőszakot, állatiasságot. Hát igen, a szép görög szigetvilágban pihentebb, kreatívabb a filmesek agya…

Ez a hírhedt celluloiddarabka, bármilyen hihetetlen, megjelent Magyarországon vhs-en, az Intervideo kiadásában, melyben, ha jól emlékszem, a leszbikus részeket egy kicsit megkurtították, bár nem valószínű, hogy ez sokaknak feltűnt az agyatlan öldöklés/hentergés közepette.

Végeredmény: Kultikus szemét mazochistáknak

A film: 2 pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése