Démonpofa/Rumpelstiltskin (1995)
Középkori csődület elől menekül egy gnómszerű emberi lény,
kezében egy csecsemővel. Rumpelstiltskin - mivel így hívják - egy szakadék
előtt megállni kényszerül, majd egy pár perccel később már a mélyben, a
tengerben találja magát, erősen kővé vált formában. Napjaink Los Angelesébe
ugorván a gyermekáldásnak örvendő Shelley éppen elveszti rendőr férjét (a zsaru
egy utcai lövöldözés során halálozik el), majd már fiával az oldalán egy
boltban érdekes szoborra bukkan. Így van, ő az, Rumpelstiltskin, aki persze
életre kel, és a kis Johnny-ra fáj a foga…
Túl sok elvárással nem ültem le megnézni A gyilkos koboldért
is felelős Mark Jones filmjét, gondoltam, ez is egy lesz a kilencvenes évek
butuska horror-áradatából. Sejtésem beigazolódott, hiszen a „Démonpofa”
rendkívül gyenge film. Pedig nem kezdődik rosszul, a kis gnóm évszázados
hidegre tétele elég hatásos jelenet, ráadásul keménykedésben sincs hiány, az
egyik középkori úriembernek például törpe gonoszunk egyszerűen kitépi a jobb
szemét, mire az még a kezében is vadul tekintget jobbra-balra.
Ami ezután következik, az viszont egyre gyermetegebb:
hősnőnk menekül a gyerekkel (a sivatagba, ki tudja, miért), találkozik egy
idegesítő és ostoba alakkal, aki a film főhősévé avanzsál, a rendező meg
eközben egyéb ötlet híján a Terminátort és A párbajt plagizálja minden szinten.
Van még ezeken kívül egy kis rasszizmus (a fehér zsarut természetesen csakis
egy fekete bűnöző lőheti le), tűrhető effektusok, átlagon felüli maszkmesteri
munka, egy bénán testdublőrözött meztelen jelenet és reménytelenül sok butaság (ahogy
Shelley egy seprűvel „csapkodja” a törpét, vagy ahogy az csak előre, és még
véletlenül sem oldalvást menekül egy kotrógép elől, az valami szánalmas). Pedig
lehetett volna egy izgalmas, poénos kis vérengzést is összehozni, de a szkript
kidolgozatlan blődségei ezt sajna megakadályozzák. tipikus kilencvenes évek,
azt kell mondjam.
Végeredmény: Buta gnóm-horror hajmeresztő „fordulatokkal”,
és gyenge paródiával
A film: 2 pont
