A vérszomjas dada/The Guardian (1990)

 A vérszomjas dada/The Guardian (1990)

A házaspár eltávozik otthonról, pár hetes gyermekükre a bébiszitter vigyáz. Mikor a ház asszonya hazarohan a lakásban felejtett szemüvegéért, kétségbeesve látja, hogy a csecsemő a dadával együtt köddé vált. Csak nem egy vérszomjas szekta keres ily módon áldozatokat? Egy kis idő múlva hőseink, egy szintén frissen szülővé avanzsált fiatal pár is megtapasztalhatja ugyanezt, mivel az előző esetnél felszívódott bébiszitter náluk is jelentkezik a nemes feladatra, hogy vigyázzon a gyermekükre...

 A magyar cím mindent elmond, és ehhez még tegyük hozzá rendezőként William „Ördögűző” Friedkint (aki 17 év után zuhant bele újra egy horror rendezői székébe), és már lehet is valamilyen fogalmunk, hogy mi vár ránk ebben a másfél órában. Ami alaposan meglephet minket, hogy a sztori a fantasy felé megy és tele van természetfeletti elemekkel (meg egy rakás vérszomjas kutyával Ómen-módra). Ilyen például a vele szemben felsorakozott személyeket előszeretettel a másvilágra küldő fa, vagy Jenny Seagrove metamorfózisai - Seagrove egyébként (felkapva a vizet a szkript állandó átírásán) sokszor közölte az alkotókkal/fejesekkel, hogy a fantasztikus elemek miatt a film nem lesz több baromságnál, és inkább a dada pszichés dolgaira kellene ráirányítani a néző figyelmét. A kész filmet látva lemérhetjük, mennyire fogadták meg a színésznő tanácsait: semennyire. A filmet ráadásul Sam Raimi rendezte volna (gondolták, ha már gyilkoló, nyúlkáló faágak, ahhoz Raimi ért a legjobban), de aztán ő távozott, jött Friedkin, és hozta a maga elképzeléseit.

Az összkép nálam vegyes, vannak jó dolgai a filmnek, de néhol butaságai is. Túl hosszú a tervező úr megnyuvasztásának jelenete (erősen a Tenebrére hajaz amúgy), az meg tényleg a butaság kategóriája, hogy a családapa az eltűnt barátja üzenetrögzítőre mondott üzenetét mindig megállítja, holott az még nem biztos, hogy egészében lejátszódott. És mi van, ha a teljes üzenet legvégén azt mondja a szalagon a mérnök úr, hogy „… csak tréfáltam, az égegyadta világon semmi baj nem történt, elutaztam Ibizára, onnan hívlak, éppen itt szivarozom a hotelszobám erkélyén”? Ilyenkor azért fogom a fejem, pláne, hogy egy Friedkinnél fordul elő ilyesmi…

És vannak még véres effektusok is, három rosszarcú fickót szétszaggatnak, kibeleznek (eléggé előre látható módon), de a fába is több hordónyi művért rejtettek az alkotók. Kapunk ezen kívül még egy tipikusan bombasztikus finálét, de ekkor már túl vagyunk a „dada repkedve üldözi az apukát” jelenetén, ami nálam annyira leverte a lécet, hogy azt a stáblistáig alig találtam meg. A színészek amúgy rendben vannak (bár a mérnök elég bambán grimaszol és játssza túl a szerepét), Seagrove könnyűszerrel kiemelkedik. Nagyon jó a zene (Friedkin hozta magával Jack Huest 1985-ből) és az operatőri munka is a helyén van (John A. Alonzo). Felemás, de azért átlagon felüli film tehát a Vérszomjas dadus, néhány évente azért újra bele lehet merülni.

Végeredmény: Friedkin visszatérése a műfajhoz - messze nem Ördögűző-szint, de azért…

A film: 7,5 pont

Őrült vadászat/Naked Fear (2007)

Őrült vadászat/Naked Fear (2007) 

A férfi nem szokványos, ám annál véresebb szabadidős foglalkozásnak hódol: prostituáltakat rabol és kábít el, kiviszi őket a vadonba, megvárja, míg magukhoz térnek, aztán (íjjal és puskával) elindítja a vadászatot. Az embervadászat eléggé kiszámítható végeredménnyel kecsegtet, az áldozatok rendszerint - a helyzetükből fakadóan, hiszen meztelenek, és persze egy lélek sincs a közelben - nem sokáig jutnak el, holttestük felfedezetlen marad, fényképük meg az eltűnt személyek listájára kerül. A férfi legújabb áldozata Diana, aki egy táncosnői munka reményében érkezett a városba. A vadászat nemsokára meg is kezdődik… 

Nehezen hihető, de tulajdonképpen egész élvezetes 108 percet dobott össze Thom Eberhardt rendező. Eberhardt, aki azért elég régi motoros a szakmában, még ma is érti a mesterségét, és elmondható, hogy részéről a maximumot hozza ki a filmből, vagyis a rendezését egy rossz szó sem érheti. Viszont van néhány olyan dolog, ami helyenként a B-kategóriába rántja át (igaz, csak rövid időre) a „Naked Fear”-t (például kezdetnek itt van ez a cím…). A film eleje egy tipikus „direct to video” produktumnak felel meg, néhány sztereotip zsaruval és prostival, hogy a futtatóról ne is beszéljek. Aztán elkövetkezik a lényeg, a vadászati jelenetek, ekkor a szkript leleplezi a gyilkosunk személyét, és a Dianát játszó Danielle de Lucát meztelenül kiteszi a pusztaságba. Nem mondom, itt biztosan nem fogunk unatkozni, azért elég ritkán rohangászik horrorfilmben egy meztelen nő vagy félórán át a képen oda-vissza nyomában egy talpig felfegyverzett, halálra rémült áldozatán jókat kacagó gyilkossal. A legjobb jelenetek mégis akkor jönnek, amikor egy szintén a helyszínen táborozó vadász belép két fiával együtt a történetbe.

 

Sajna mindeközben azért jelentkeznek a fentebb említett B-kategóriás elemek is, ilyen például egy ritka szánalmasan összetákolt csörgőkígyós effekt, de én borzasztó dühös voltam a jó öreg klisére is, amely állandó részese a vonal alatti amerikai videóvackoknak, nevezetesen hogy hősünk pillanatokra harcképtelenné teszi a negatív szereplőt, majd - elfut. Nem ugrik rá a pillanatokra erősen harcképtelen rosszfiúra, hanem otthagyja, hadd gyűjtsön csak erőt a további üldözéshez és szadizáshoz, mert hát milyen vidám és szórakoztató dolog is a gonosz bácsi elől menekülni… 

A történet (amely egy Robert Hansen nevű, nem túl kedves egyén hasonló jellegű bűntettein alapszik) ezután egészen jól bonyolódik, bár a befejezés elég gyengére sikerült (enyhén szólva). Az alakítások tűrhetőek, a gyilkost játszó színész nem rossz, de Luca lehetne jobb (bár mást biztos csak több pénzzel, vagy sehogy sem lehetett volna rávenni az Éva kosztümös rohangálásra), a főzsarut játszó Joe Mantegna viszont lazán lejátszik maga mellől mindenkit a vászonról. Vér nincs túl sok, a legbrutálisabb elem egy fül leharapása, de egy autóval is áthajtanak néhányszor egy illetőn.

Hibái, és időnként látványosan jelentkező kisstílűsége ellenére nézhető darabról van tehát szó, amely azért szerez néhány kellemesebb pillanatot is nézőjének. 

Végeredmény: meglehetősen egyedi hajsza számos klisével 

A film: 6,5 pont

Blood Rage (1987)

Blood Rage (1987)

Gyilkosság történik egy autós kertmoziban. A szörnyű az, hogy egy gyerek gyilkol, de ennél is szörnyűbb, hogy ennek a gyerkőcnek van egy ikertestvére, aki a cselekményt végignézi. És ami a legszörnyűbb, hogy a rendőrség az ártatlan fiúcskát viszi el, és zárja négy fal közé, eközben pedig a kis gyilkos éli tovább világát. 

Eltelik pár év, kis gyilkosunk felnő, és filmünk szűk másfél órája alatt folytatja véres tevékenységét. Igen ám, de testvérkéje is megjelenik a színen, a konfrontáció így elkerülhetetlenné válik. A baráti kör eközben megtizedelődik, a fiúk anyja szenved… nem is folytatom, hiszen a sztori nem rossz, ebből az anyagból egész jó kis slashert lehetett volna összegyúrni. 

A „lehetett volna” talán már (sőt, biztos) elárulja, hogy ez John Grissmer rendezőnek (aki a vhs-en itthon is megjelent „Scalpel”-t is elkövette) nem igazán sikerült. Csak a szokásos slasher-paneleket látjuk gyenge szereplőkkel, akikért tulajdonképpen egyáltalán nem kár, hogy elhaláloznak, olyan ostobaságokat csinálnak. Az alakítások is átlagosak, a színészkedést a film szerencséjére pont a főszereplő, Julie Gordon tartja valamennyire elfogadható szinten. Bizonyos fórumokon nagyon dicsérték Louise Lasser alakítását is (mint tépelődő anya), de nálam ő inkább az idegesítő kategóriájába esett. Néhány véres jelenet, néhány vértől csöpögő segédeszköz, megszokottan butuska fiatalok, akik áldozatul esnek, némi testvér-pszichologizálás… ennyi a Blood Rage, melyet egyébként még 1983-ban leforgattak, hiába a hivatalosan későbbi keltezés. Ennek az évekig tartó jegelésnek, és különböző vágott verzióknak köszönhetően a film elért egyfajta kult-státuszt, de a végeredményt látva én azért messze nem dobálóznék ezzel a kifejezéssel. 

Végeredmény: Átlagos slasher, átlagosnál kicsit több vérrel 

A film: 5,5 pont   

Snuff (1975)

Snuff (1975) 

A „Snuff” című film elemzésénél elöljáróban annyit: sok vacakot láttam már életemben, de ez a mű valószínűleg dobogós helyezést ér el ezek között. A sztori szerint egy színésznőcske összeáll egy rendezővel (aki amúgy felnőtt filmekben utazik), akit úton-útfélen megcsal egy fiatalabb szépfiúval. Mindezzel párhuzamosan egy különös társaság (nevezzük őket nyugodtan szektának) folyamatosan bűnözik, kezdetben még csak egyik társukat, egy magát alaposan bedrogozott leányzót inzultálnak, majd belép a képbe vezetőjük, egy Jézusra hasonlítani akaró fickó, aki egyébként látnivalóan a lányokból álló banda férfiideálja is. 

Elképesztően dilettánsan követik egymást a jelenetek (mondjuk nem csoda, a stáb egy „The Slaughter” című, 1971-es filmhez fércelgetett hozzá valamit, így lett a hibrid olyan, amilyen), az alakítások amatőr szinten mozognak (egyik szektás lányka rosszabb, mint a másik), és ugyanilyen rosszakat írhatnék minden másról is a filmben, de inkább nem teszem, mert egyszerűen nem ér annyit. Amit érdemes még megemlíteni, az a legutolsó jelenet, hiszen az kavart némi vihart, és innen jön a filmcím is. Miután szektánk kigyilkolja magát (többek közt valami vegyesboltféleségben is megnyuvasztanak mindenkit, és itt az áldozatokat „játszók” is betársulnak a „hogyan színészkedjünk csapnivalóan rosszul” című játékba), hirtelen egy szobában találjuk magunkat egy stábbal, amelyik éppen befejezi a forgatást, és az egyik fazon a stábból meggyőz egy szőke lányt, hogy rögvest ugorjanak fejest az ágyba. A kamera azonban forog tovább, és a tag néhány ismerősével együtt elkezdi megcsonkítani, majd kibelezni a szőkeséget. Valószínűleg az volt itt a szándék, hogy termetes botrányt kavarva elhintsék a köztudatban, hogy itt bizony egy igazi belezést vettek fel. A jelenet azonban elég gyengus, vagyis néhány másodperc alatt megállapítható, hogy az ujjak forgácsolása és a belek között zajló turkálás úgy átverés, ahogy van. 

Végeredmény: Amatőr tákolmány kultikus ambíciókkal, és akaratlanul is mókás alakításokkal 

A film: 1 pont

Az őrszem/The Sentinel (1977)

 Az őrszem/The Sentinel (1977) 

Alison új lakásba költözik, bár vőlegénye szívesen megosztaná vele a sajátját. A modellként dolgozó nő azonban hajthatatlan, és így nemsokára már az új szomszédaival ismerkedik. A szomszédok között vannak nagyon kedvesek (például egy macskakedvelő idős úriember), vannak furcsák (a legfelső emeleten az állandóan az ablakban ülő, és kifelé bámuló pap gyakorlatilag megközelíthetetlen, soha nem nyit ajtót), és vannak botrányos viselkedésűek is (egy hölgypáros egyik tagja az éppen vendégül látott Alison szeme láttára kezdi kielégíteni magát). És természetesen van még egy közös vonása is a kedves szomszédoknak: létezésükről senki sem tud, lakásaik papíron üresen, gazdátlanul állnak… vajon kik lehetnek ők, és mit akarnak Alisontól? 

Az 1977-es „The Sentinel” rendelkezik a korszak egyik legjobb, leglátványosabb, legijesztőbb befejezésével, amely felveszi a versenyt az Ómennel, Ördögűzővel és társaival. Egy rakás szörnyűségesen deformált arcú és alakú emberi lény üldözi Alisont (akit a korábban valóban is modellkedő Cristina Raines játszik), élükön a zseniális Burgess Meredith karakterével. Látványos effektek, vér, borzalmas (már jó értelemben) atmoszféra jellemzi az utolsó 10-15 percet, ráadásul direktorunk, Győztes Mihály valódi testi fogyatékos (tehát egy centit sem maszkírozott) statisztákat kutatott fel a jelenethez. Ehhez jön még a remek, Jerry Goldsmith-t idéző zene (Gil Melle, aki John Williams helyett ugrott be, mert Williams éppen valami sikertelen, mára már teljesen feledésbe merült George Lucas-sci-fi zenéjét írta) is, vagyis adott lenne a tökéletes horrorélmény. Sajnos azonban rossz hír, hogy igazán csak a fent vázolt befejezés felejthetetlen, ami előtte látható, az korántsem. Michael Winner (aki egyébként a rendezés mellett társproducerként is működött) egy Polanskira emlékeztető, az ekkoriban szokásos egyházi témával leöntött, gyakori szenvelgéssel megtöltött keverékkel szolgál horror gyanánt. Ezt az egészet főleg a jó alakítások (például Chris Sarandon, de különösen Burgess Meredith) tartják felszínen, és a zene. 

Mestermű is lehetne a „The Sentinel”, ez tény. Ehhez annyi kellene, hogy legalább háromnegyed részben hasonló színvonalú jelenetek sorjázzanak az első órában, mint amilyen a végjáték. Pedig a színészek mindent megtesznek, Sarandon és Meredith mellett Raines kisasszony is meglepően jó, ráadásul igazi sztárparádét is kapunk, hiszen Eli Wallach, Beverly D’ Angelo, Christopher Walken, Martin Balsam és Jeff Goldblum is feltűnik többek között (még Tom Berenger is kap néhány másodpercet). A rendezés azonban gyenge. Amíg Polanski a hasonló szerkezetű Rosemary és The Tenant mintájára valószínűleg csodákat hozott volna ki az úgynevezett felvezetésből és a film gerincéből, addig Nyertes Miklós majdnem teljesen érdektelenül rendez. Valahogy nem kerülünk olyan érzelmi kapcsolatba Raines karakterével - hogy igazán aggódjunk érte -, mint például Rosemaryvel. Feleslegesnek tűnik a rendőrségi jelenetek nagyobb része is, ezek nyilvánvalóan arra szolgálnak, hogy Wallachnak legyen valami szerepe (időnként feltűnik, okoskodik egy keveset, Christopher Walken meg üget utána, és szinte semmit sem beszél), de leginkább csak a film ritmusát siklatják ki. Amolyan „megvan a nagy végkifejlet, látványos lesz, az addigiakon, vagyis filmünk első óráján meg legyünk már túl”-érzete van a dolognak. 

Összességében: a finálé minden pénzt megér, látványos, ijesztő, és még a sztorit is tökéletesen szolgálja. A többi viszont kissé lagymatag, kapkodó és unalmas, de még így is nézhető. 

Végeredmény: egy elhibázott ziccer, pedig lehetett volna belőle Ómen

A film: 6,5 pont

Más világ/The Others (2001)

Más világ/The Others (2001)

A második világháború idején az elhagyatottnak látszó, ködlepte házhoz három ember érkezik, két idősebb, Mrs. Mills és Mr. Tuttle, valamint a fiatal (és néma) Lydia. A trió szolgálói állást keres és a ház asszonya, Grace rövid hezitálás után igent mond. Grace két gyermekével él együtt a tágas szobákban, a gyerekek különleges betegsége miatt állandóan behúzott függönyök mögött. Nem telik el sok idő, és furcsa dolgok kezdenek történni a házban: az emeletről dörömbölés hallatszik, a zongora magától játszani kezd, az egyik gyerek, Anne pedig - elmondása szerint - találkozik egy Victor nevű fiúval a hálószobában. Nagyon úgy tűnik, valakik betolakodtak Grace házába…

Alejandro Amenábar három nagy visszhangra találó filmet forgatott 1996 és 2001 között. Mindhárom a thriller és horror műfajában fogant, a „Halálos tézis” a snuff-filmes miliőben játszódik, a „Nyisd ki a szemed” egy természetfeletti elemekkel operáló thriller, míg tárgyalt filmünk egy igazi házas/kísértetes horrorsztori. És nem is akármilyen. A „Más világ” azon remekművek sorát gyarapítja, amelyek pillanatnyi megingás, színvonalesés nélkül peregnek le és visznek végig egy receptet, melynek lényege, hogy Amenábar a gondosan felépített jelenetek végére, olyan 10-15 percenként alaposan ráhozza a frászt a nézőre. Ezeknek a csúcspontoknak természetesen rendkívül hatásosnak kell lenniük, hiszen sikertelenség esetén a következő negyedóra is el lenne temetve. A spanyol rendező azonban nem követi el ezt a hibát, és a csúcspontok a „Más világ” legemlékezetesebb jeleneteivé avanzsálnak. A közbülső időben a karakterek és a szkript gyönyörűen építkeznek, egyrészt a remek színészgárda, másrészt Amenábar rendkívüli írói képességeinek köszönhetően. Nicole Kidman eredetileg nem akarta elvállalni a főszerepet (éppen a Moulin Rouge-ból jött, és túl erősnek találta a stílusváltást), ami nagy kár lett volna, hiszen emlékezetesen játssza a kezdetben határozott, ám egyre jobban elbizonytalanodó Grace-t. Semmi túl-ijedezés, ripacskodás, (ekkor még éppen) Tom Cruise-né remek partnere a forgatókönyvnek. A két gyerkőc is remek (kár, hogy azóta túl sokat nem hallottunk felőlük), megérte 5000 jelentkezőből válogatni. A három jövevény kiismerhetetlen (egyikük neve meg mintha tisztelgés lenne „Az elcserélt gyermek” felé), kezdetben talán velük azonosulhatunk, aztán egyre ijesztőbbek lesznek, az egyik legfélelmetesebb képsor alatt lassan közelítenek felénk a távolból és pont eközben tudunk meg róluk néhány fontos dolgot, ami némileg más megvilágításba helyezi őket, még jobban megijesztve a nézőt.

Ha már az ijesztő jeleneteknél tartunk, a befejezés is okkal pályázik az aranyéremre e téren. Megmondom őszintén, rég nem borzongtam akkorát (és olyan kellemeset), mint amikor a két halálra rémült gyermekre valaki rányitja a szekrényajtót (mellesleg ez a sokk vezeti be a nagyszerűen kidolgozott finálét).

Többet vétek lenne elárulni erről a szépséges horrorfilmről, amely visszafogott sztár-főszereplőjével, remek mellékalakjaival és a legfontosabbal, kitűnő forgatókönyvével kötelező néznivaló és amely játszi könnyedséggel lehagyja még a hasonló tematikájú „Hatodik érzék”-et is.

A korábban dvd-n is kiadott film nagy nehezen kijött bluray-en is idehaza. Sajnos semmi extrát nem tartalmaz, de tekintve, hogy például a vele egy szinten álló mestermű, a spanyol „Árvaház” semmi bluray-t nem kapott, csak egy csonkolt képarányú dvd-t, inkább ne szóljunk egy szót sem.

Végeredmény: Egy nagy ház, sötét szobák, ijesztő hangok és Nicole Kidman - borzongatás felsőfokon

A film: 10 pont

The Funhouse (1981)

The Funhouse (1981)

Két fiatal pár esti programként a vándorcirkuszt választja. A fiatalok a szórakozást megspékelik azzal, hogy az éjszakát szintén ezen a helyen töltik. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem éppen nyugalmas percek várnak az ifistákra, tanúi lesznek ugyanis egy gyilkosságnak. Ekkor elszabadul a pokol, és hőseinknek menekülniük kell az ijesztő kulisszák között…

Ezután a vhs-korszak kazettaborítóit idéző tartalomismertető után sajnos erőteljes szóismétlésbe fogok bonyolódni, az alábbiakban egy 1974-es klasszikus horror címe igen sűrűn lesz olvasható. Ugyanis a „The Funhouse” szintén Tobe Hooper műve, aki ekkor, 1981-ben még mindig nem tudott elszakadni kedvenc témájától. Ez a téma pedig nem más, mint „fiatalkorú férfi és női egyedek néhány olyan dühöngő őrült birodalmába tévednek, akik rokoni kapcsolatban állnak egymással”. A képzeletbeli egyenlőségjel után - ha a Kedves Olvasó még nem jött volna rá - a következő cím áll: A texasi láncfűrészes mészárlás.

A felidézett filmek címeit viszont a Psychóval kell kezdeni, Hooper már a legelső jelenetben Hitchcock klasszikusának zuhanyjelenete előtt tiszteleg, bár némiképp vicces módon (plusz még egy kis Halloweent is bedob). Ami ezután jön, az a Texasi újabb kiadása, csak láncfűrész nélkül. Bőrpofa helyett van itt nekünk egy szörnypofa, aki közel sem olyan meggyőző, mint neves elődje. A hősnő, Elizabeth Berridge sem olyan hatásosan sikoltozik, mint Marilyn Burns, bár még mindig ő alakít a legjobban a négy ifista közül. Berridge-nek van egy kisöccse is, akiből véleményem szerint kevesebb is bőven elég lett volna. A halálesetek már színvonalasabban kivitelezettek, bár az nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerencsétlennek felülről hurok esik a nyakába, de még véletlenül sem próbálja meg azt lefejteni a nyakából, hanem idétlenül mindenfelé nyúlkál. A gondolkodás nélkül a sötétből előtűnő alak fejébe állított baltáért sem rajongtam, de ez még elment. A befejező képek szintén 1974-nek integetnek vissza… csak éppen a feeling nem ugyanaz. Valahogy nem hat már eredetien a sztori, és az összehasonlítást (amit nem lehet megkerülni, de ez Hooper hibája) minden téren elveszíti a Funhouse. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy jó-jó, érdekes, nézhető variáció ez ugyanarra a témára, de amint a stáblista nevei peregtek, már a Texasi látványa után vágyakoztam.

Összességében azért nem venném el senki kedvét Hooper 1981-es produkciójától (bár lehet, hogy sikerült), hiszen egy megtekintést mindenképpen megér (valahogy ugyanaz vele a helyzet, mint az „Eaten Alive”-val). De volt egy eredeti, neves előd - és én mindig inkább az eredeti mellett teszem le a voksomat.

Végeredmény: Nem rossz, de Hooper-től volt jobb

A film: 6,5 pont

The Fifth Floor (1978)

The Fifth Floor (1978)

Magánéleti válsága miatt (jól összeveszett barátjával) Kelly jól felönt a garatra, majd összeesik egy szórakozóhelyen. Mivel ébredése után kissé pszichotikusan viselkedik, a kórházba érkező fiúja helyeslése közepette az orvosok felviszik az ötödik emeletre, a bolondok közé. Egy pszichológus javaslatára több hetet kell itt eltöltenie gyógyszeres kezelés, és egy szadista ápoló mellett…

A „The Fifth Floor” nem kezdődik rosszul, de aztán egyre nevetségesebb lesz - és egyre hihetetlenebb is, holott elvileg igaz történeten alapul. Az ápoltak időnként úgy járnak-kelnek az emeleten, mintha nem egy zárt osztályról lenne szó, hősnőnk is kétszer lazán meg tud lépni, egyik alkalommal például egy állatkerti látogatás során simán elfut, leint egy autót és ennyi. A filmet a szereplők hiteltelensége is alaposan romba dönti, Kelly nyugodtan tanúbizonyságát adhatná, hogy normális, de a döntő pillanatokban a forgatókönyv csupa ostoba dialógust ad a szájába, amelyektől mindennek látszik, csak épelméjűnek nem. Barátja annyira fafejű, hogy rá nem is érdemes szavakat vesztegetni, míg az ápolónak leginkább csak a szexen jár az esze, de olyan dilettánsan próbál eme szenvedélyének hódolni, hogy bárki bármikor leleplezhetné. Van még ezeken kívül néhány kínos táncjelenet, plusz erőltetett „Száll a kakukk fészkére”-feeling is.

Valamilyen szintű érdekességet csak a stáb jelent, láthatjuk Patti D’ Arbanville-t (Bilitis), a Peckinpah-kedvenc Bo Hopkins is itt van, de Earl Boen (Terminátor-filmek), Robert "Freddy" Englund és Anthony James („Forró éjszakában”) is jelenlétével „tüntet”.

Végeredmény: Hiteltelen és erőtlen exploitation "light"

A film: 4 pont

The Giant Spider Invasion (1975)

The Giant Spider Invasion (1975)

Egy éjszaka óriási robaj zavarja meg Wisconsin északi részének nyugalmát. Hatalmas meteorit zuhan le az égből, nem messze az öreg Dan házától. Az öregfiú másnap köveket gyűjt a becsapódás helyszínén, hazaviszi a tojás alakú tárgyakat, és megpróbálja felnyitni őket. Pech: a kövekből termetes pókok másznak elő, és ha ez még nem lenne elég, kis idő múlva előkerül egy óriáspók is, amely akkora, mint egy ház…

Élvezetes trash a pókinvázió, csak az a probléma, hogy készítői komolyan gondolták. Bill Rebane rendező és a producerek nem titkolt szándéka az volt, hogy ez a vígjátéknak is nevezhető horrorfilm lenyomja Spielberg Cápáját a kasszáknál. Most egy kis szünet jön, hogy jól kikacaghassuk magunkat…

Nos, tehát ott tartottam, hogy Rebane mindent be akart dobni a siker érdekében, hogy megmutassák annak a Spielberg nevű kis újoncnak, hogyan is kell állatos horrort csinálni. A baj az volt, hogy semmi nem akart összejönni. Egy jelenetben fel akarták gyújtani az óriási pókot, ezért teleszórták puskaporral, és elkezdtek égő gyufákat hajigálni rá. Mit tesz Isten, a beste pókja csak nem akart felrobbanni. Rebane káromkodva leállt a kamerával, erre csak megtörtént a robbanás. Rebane káromkodott tovább, de most már pókja sem volt többé. Még korábban a pókot egy házra dobták volna rá, de szegény a fejére állt, a ház darabjai meg majdnem kinyírták a pókot mozgató (benne kalimpáló) stábot. De amit nem szúrtak el felvétel közben, azt elszúrták utána: a túl sötét, „amerikai éjszaka” módszerével felvett jelenetekből semmi sem látszott később, ezért azt úgy, teljesen sötéten tették bele a filmbe (bár néha látszik egy-egy plüss pókláb).

Trash a javából, és ehhez jön még néhány röhejes szereplő is. Van egy vicces kedvű seriff, egy idősebb tudós páros, melynek tagjai között látványosan alakul valami, aztán egy rakás béna városlakó, akik odamennek az óriáspók elé kapálózni, de talán maguk sem tudják, hogy minek, hiszen elég lenne hívni a Nemzeti Gárdát (amiről csak beszélnek), az körülbelül három darab kézigránáttal intézné el ezt a nagy dögöt. A legcukibb jelenet a pók sportpályás látogatása: egy Volkswagen viszi a pókjelmezt, és előtte fut a város apraja-nagyja, a gyerekeken még az is látszik, hogy mennyire élvezik a filmforgatást futás közben.

A film egyetlen pozitívuma az, hogy van benne néhány kisebb, de igazi pók, viszont a nagy változaton meg lehet szakadni a jókedvtől. Aki trashfilmeket gyűjt, annál a Spider Invasion garantáltan pályázhat az aranyéremre, a „Hangyabirodalom” (1977) című borzadállyal jól kiegészítik egymást…

Végeredmény: Fergeteges pók-trash

A film: 1,5 pont

Mint trash: 10 pont