Az őrszem/The Sentinel (1977)
Alison új lakásba költözik, bár vőlegénye szívesen megosztaná vele a sajátját. A modellként dolgozó nő azonban hajthatatlan, és így nemsokára már az új szomszédaival ismerkedik. A szomszédok között vannak nagyon kedvesek (például egy macskakedvelő idős úriember), vannak furcsák (a legfelső emeleten az állandóan az ablakban ülő, és kifelé bámuló pap gyakorlatilag megközelíthetetlen, soha nem nyit ajtót), és vannak botrányos viselkedésűek is (egy hölgypáros egyik tagja az éppen vendégül látott Alison szeme láttára kezdi kielégíteni magát). És természetesen van még egy közös vonása is a kedves szomszédoknak: létezésükről senki sem tud, lakásaik papíron üresen, gazdátlanul állnak… vajon kik lehetnek ők, és mit akarnak Alisontól?
Az 1977-es „The Sentinel” rendelkezik a korszak egyik legjobb, leglátványosabb, legijesztőbb befejezésével, amely felveszi a versenyt az Ómennel, Ördögűzővel és társaival. Egy rakás szörnyűségesen deformált arcú és alakú emberi lény üldözi Alisont (akit a korábban valóban is modellkedő Cristina Raines játszik), élükön a zseniális Burgess Meredith karakterével. Látványos effektek, vér, borzalmas (már jó értelemben) atmoszféra jellemzi az utolsó 10-15 percet, ráadásul direktorunk, Győztes Mihály valódi testi fogyatékos (tehát egy centit sem maszkírozott) statisztákat kutatott fel a jelenethez. Ehhez jön még a remek, Jerry Goldsmith-t idéző zene (Gil Melle, aki John Williams helyett ugrott be, mert Williams éppen valami sikertelen, mára már teljesen feledésbe merült George Lucas-sci-fi zenéjét írta) is, vagyis adott lenne a tökéletes horrorélmény. Sajnos azonban rossz hír, hogy igazán csak a fent vázolt befejezés felejthetetlen, ami előtte látható, az korántsem. Michael Winner (aki egyébként a rendezés mellett társproducerként is működött) egy Polanskira emlékeztető, az ekkoriban szokásos egyházi témával leöntött, gyakori szenvelgéssel megtöltött keverékkel szolgál horror gyanánt. Ezt az egészet főleg a jó alakítások (például Chris Sarandon, de különösen Burgess Meredith) tartják felszínen, és a zene.
Mestermű is lehetne a „The Sentinel”, ez tény. Ehhez annyi kellene, hogy legalább háromnegyed részben hasonló színvonalú jelenetek sorjázzanak az első órában, mint amilyen a végjáték. Pedig a színészek mindent megtesznek, Sarandon és Meredith mellett Raines kisasszony is meglepően jó, ráadásul igazi sztárparádét is kapunk, hiszen Eli Wallach, Beverly D’ Angelo, Christopher Walken, Martin Balsam és Jeff Goldblum is feltűnik többek között (még Tom Berenger is kap néhány másodpercet). A rendezés azonban gyenge. Amíg Polanski a hasonló szerkezetű Rosemary és The Tenant mintájára valószínűleg csodákat hozott volna ki az úgynevezett felvezetésből és a film gerincéből, addig Nyertes Miklós majdnem teljesen érdektelenül rendez. Valahogy nem kerülünk olyan érzelmi kapcsolatba Raines karakterével - hogy igazán aggódjunk érte -, mint például Rosemaryvel. Feleslegesnek tűnik a rendőrségi jelenetek nagyobb része is, ezek nyilvánvalóan arra szolgálnak, hogy Wallachnak legyen valami szerepe (időnként feltűnik, okoskodik egy keveset, Christopher Walken meg üget utána, és szinte semmit sem beszél), de leginkább csak a film ritmusát siklatják ki. Amolyan „megvan a nagy végkifejlet, látványos lesz, az addigiakon, vagyis filmünk első óráján meg legyünk már túl”-érzete van a dolognak.
Összességében: a finálé minden pénzt megér, látványos, ijesztő, és még a sztorit is tökéletesen szolgálja. A többi viszont kissé lagymatag, kapkodó és unalmas, de még így is nézhető.
Végeredmény: egy elhibázott ziccer, pedig lehetett volna belőle Ómen
A film: 6,5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése