Kegyetlen utcák/Savage Streets (1984)

Kegyetlen utcák/Savage Streets (1984)

Ha tartalomismertetésről van szó, a videós korszak egyik szent könyve ismét a segítségünkre siet:

A nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb amerikai exploitation-filmjéről szólt eme összefoglaló (amelynél most jótékonyan hunyjunk szemet a cím egyes szám, többes szám problematikáján). A tömény brutalitás jelentős részét négy igen antiszociális fiúcska szállítja, kiknek lételeme, hogy mindenkibe belekössenek. Amikor megtörténik a végzetes összetűzés a banda és a tizenegy évvel korábbi ördögűzése óta némileg kikerekedett Linda Blair között, következményként egy tornaterem hátsó fertályában huligánjaink kissé összeverik Linnea Quigley-t, plusz még meg is erőszakolják. A cenzúra itt természetesen már közbelépett, ennek köszönhetően az erőszakot lefelezték, és a megrugdosás is leredukálódott a végső változatban. Azt kell mondanom, hála az égnek, ugyanis ennyi is éppen elég belőle (különösen, hogy ezzel egy időben a női öltözőben éppen több párhuzamos „catfight” is zajlik…). Danny Steinmann filmje a nyolcvanas évek tipikus agyatlanságát hozza magával, ami egy bizonyos fokig elviselhető, de aztán oly mértékben halmozódnak a gyalázkodások (négybetűs szó a sokadikon), ömlik az erőszak, és annyira nulla a karakterfejlődés hogy az már kifejezetten unalmassá teszi az egészet. Az ily módon felettébb egysíkú forgatókönyvet egyébként a producer, Erős János, avagy John Strong időnként saját kedve szerint átírta, de ezzel sem tudta (már ha akarta) megakadályozni, hogy a filmet végül ne temesse maga alá az agyatlanság (vagyis mindenki zsigerből üt, erőszakol, gyilkol). Ami marad, az Blair és a gangleader párharca, melytől szintén nem voltam oda, tulajdonképpen a teljes hihetetlenségig fokozott jelenethalmozás az egész, melynek elején Blair mint a bosszú legyőzhetetlen démona tűnik fel egy nyílpuskával a kezében, hogy aztán a jelenetsor kábé felétől hirtelen ijedt nyusziként menekülni kezdjen (miért ijedt meg váratlanul a többszörösen is harcképtelenné tett ellenfelétől? - Na jó, csak költői kérdés volt…). Nyilvánvalóan itt még a „lezúzunk még egy-két helyiséget”, és a „lángolok egyet” című szcenáriókra is sort kellett keríteni. A BBFC-t mindenesetre nem hatotta meg a dolog, csekély 24 percet vágatott ki a filmből.

A „Savage Streets” sajna színészileg sem túl erős, a barátnők szóra sem érdemesek, a rosszfiúkat játszók az őrjöngésen, és az állandó gonosz vigyorgáson kívül mást nem tudnak felmutatni, Blair-nek meg sok dolga nincs, ráadásul a férfiközönséget kielégítendő még egy kád vízbe is bele kell ülnie - ennek aztán sok értelme nem volt.

A filmnek mindezen deficit ellenére elég sok követője akad, ami azért nem csoda, hiszen nézhetőnek nézhető, bár, mint utaltam rá, az idő nagy részében minden szereplő mintha a saját karikatúráját adná.

Végeredmény: Tipikus nyolcvanas erőszakfilm - óbégató rock-soundtrack, gyengén megírt, hiányos szerepek, vázlatos forgatókönyv és folyamatosan áradó butaság

A film: 5,5 pont

Ja igen, Szent Könyvünk még egy plakátféleséget is leközölt:

A horda/Nomads (1986)

A horda/Nomads (1986)

A fáradt, és végtelenségig túlórázó doktornőt egy különös pácienshez riasztják, a férfi ugyanis őrjöng, és franciául ordítozik. A doktornő később furcsa tüneteket érzékel magán, ugyanis más szemmel kezdi látni a világot, így egy idegen lakást, idegen nőt és különös, talán a múltban lezajlott jeleneteket él át…

… amelyek - helyes a megfejtés - a kórházban ordítozó férfi életéből származnak. A férfi kutató volt, beutazta az egész világot, majd megpróbált letelepedni feleségével együtt. Sok nyugalomra nem lelt, a garázsajtón ugyanis valakik fenyegető üzenetet festékszóróztak, és a háztömb körül egy fekete furgon körözött. A kissé zavarodott férfi hirtelen ötlettel követni kezdte a furgont, amelyben elvadult fiatalokat talált, akik a környezetük terrorizálásában élték ki magukat. És a legváratlanabb még hátravan: a banda és életmódja lenyűgözi a folyamatosan fotózó követőjét.

Ezt az érdekesnek tűnő sztorit (másodmagával) John McTiernan ötlötte ki és vitte filmre. John McTiernan… ismerős, miket is rendezett? Valami „Die Hard”-okat, amely cím talán ismerősen hangzik, mint ahogy a bennük főszerepet játszó Bruce Willisnek is e széria mozdította némileg előre a pályafutását. Ez volt 1988-ban, „A horda” pedig két évvel előtte keletkezett. Tárgyalt produkciónk egy ígéretes, sajátos hangulatú horrorfilm, amely sajnos nem tudja teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Rendkívül izgalmasak azok a jelenetek, amikor a Pierce Brosnan által játszott hősünk becserkészi a huligánokat, és sikátorról sikátorra követi őket. A néző valószínűleg igen kíváncsi lesz, hogy mi sül ki ebből, pláne, amikor az üldözöttekből üldöző válik. A végkifejlet azonban némileg lehűti a kedélyeket, legalábbis nekem kissé kurtán-furcsán megoldott, amolyan „jobban kiaknázhatták volna” volt a befejezés. Több jelenetet kellett volna Lesley-Anne Down-nak is adni, valahogy kevés emlékezetes momentuma van, holott azt a keveset nagyon jól játssza, és hát mégis csak érdekes dolgok történnek vele a film legelején. Még két dolgot fűznék hozzá McTiernan hordájához, az egyik, hogy végső megítélése nagyban függ attól, hogy az utolsó jelenetsor mennyire válik be a nézőnél (a két lehetséges reakció: „de gondolatébresztő”, illetve „na ne, ezt nem gondolják komolyan”), a másik meg hogy „A horda” azért - annak ellenére, hogy én túlzottan nem rajongok érte a számomra butuska befejezése miatt - messze jobb, mint a nyolcvanas évek sok-sok szemete, amit a műfajban elkövettek.

Végeredmény: Sokáig érdekfeszítő urbánus horror, amely a végére elég rendesen leereszt

A film: 6,5 pont

The Babadook (2014)

The Babadook (2014)

Amelia boldogságát egy autóbaleset töri ketté. Bár fia életben marad, a gyermek apja meghal. Hét évvel később nyugalom helyett még mindig megpróbáltatások várnak a fiatal nőre, hiszen Samuel nem egy szokványos hétéves, erőszakos természetével kirí a környezetéből. Egy napon aztán az esti meseolvasáskor Samuel egy különös könyvet választ. A könyv fekete-fehér rajzokból áll, és egy ijesztő alakról, a Babadook-ról szól. Amelia, látva a hatást Samuel-en (a fiú ezután szinte folyamatosan a Babadook-ot véli látni a házban), előbb eldugja, majd elégeti a könyvet. Samuel viselkedése azonban egyre kiszámíthatatlanabb, ráadásul úgy tűnik, mintha a könyvben szereplő rémalak az uralma alá hajtotta volna a házat…

Az ausztrál filmiparra már a hetvenes évek óta komolyan oda kell figyelni, de az utóbbi években is előjöttek néhány erős horrorfilmmel/thrillerrel, mint mondjuk a „Triangle”, hogy csak egy példát említsek. Ennek tudatában nagy reményekkel vágtam bele a „The Babadook” megtekintésébe, különösen, hogy William Friedkin, „Az ördögűző” kreátora az utóbbi idők legfélelmetesebbjének nevezte a szóban forgó művet.

Kellemesen sötét tónusú képekkel indulnak az események, a rendezőnő, az elsőfilmes Jennifer Kent mindig a megfelelő pontra helyezett kamerával, és két főszereplője segítségével hangulatos atmoszférát teremt. Aztán persze jönnie kell az ijedelemnek, és ez egy könyv formájában meg is érkezik. A könyv röviden: telitalálat. A „nem nehéz kitalálni, honnan származik” Alex Juhasz munkájáról van szó, és bizony ilyen ijesztő könyvet ritkán látni. Egy úgynevezett „pop up book”-ról van szó, melynek egyes részei mintha külön életet élnének az egész belsejében. A szöveg rövid tőmondatokból, vagy még annyiból sem áll, és igen fenyegető állításokat tartalmaz a Babadook nevű személlyel kapcsolatban. Számomra a film csúcspontja a könyv következő megjelenése, amikor a rajzok szinte életre kelnek, és nem éppen gyerekeknek való jeleneteket mutatnak be. Hasonlóan zseniális magának Babadook-nak a figurája, aki fekete ruházatával, kalapjával és tűhegyes, hosszú körmeivel mintha rémálmainkból lépett volna elő.

No de térjünk a lényegre: mit akar ez a Babadook nevű akárki egy hétéves fiútól, és idősek otthonában dolgozó anyjától? A válasz talán ez: a gyermeket el akarja rabolni, az anyját megszállni, mint valami gonosz lélek. Hogyan, miért akarja mindezt? A második kérdésre a legegyszerűbb a válasz, Amelia ugyanis látnivalóan jobban sajnálja férje elvesztését, mint ahogy sajnálta volna annak életben maradását, és helyette fia elvesztését. A(z egyik lehetséges) pszichológiai alap tehát megvan, innentől tényleg a borzongásé kell, hogy legyen a főszerep. Amivel azonban nem vagyok kibékülve, az a „hogyan” kérdésre adható válasz. A Babadook, bár mint írtam, tökéletes, rémálmokba illő megjelenéssel bír, nem túl emlékezetes dolgokat csinál. Ha a könyv lenyűgözően félelmetes volt, akkor annak, akit ábrázol, háromszor olyan félelmetes dolgokat kellene művelnie. De itt sajnos Kentnek eléggé kifogy az ötlettára, Babadook néha a plafonon mászkál, néha a fejre húzott takaró mögött mocorog, egyszer a telefonba hörög, de ezek egyikére sem mondanám, hogy brávó. És itt ki kell térjek egy fontos dologra. A „The Babadook”-nak volt előzménye, Jennifer Kent ugyanis 2005-ben „Monster” címen egy tízperces rövidfilmet alkotott, amelynek tárgyalt filmünk az egy az egybeni átirata. A „Monster” egy rövidfilm, és a címbeli szörnyetegnek csak egyvalamire van ideje e rövid idő alatt: megjelenni (és a rémalak megjelenése már e tízperces kis szösszenetben is kifogástalanul ijesztő volt). Kentnek a játékfilmmé való kibővítésnél két dolgot kellett megoldania; az anya-fia kapcsolatot, és a szörny „tevékenységét”. Míg az első a film első, hangulatteremtő felében jól muzsikál, addig a második sajna klisés. Hol is hagytam abba a kis múltbéli kitérő előtt? A Babadook telefonál, az égből lehullik a kalapja, ajtókat csapkod… őszintén szólva mindez nem túl eredeti, vagy izgalmas. Van tehát egy telitalálat szörnyünk, aki nem rukkol elő túl érdekes dolgokkal (kár, nagy kár, hogy a könyv nem kap még több szerepet). Kent egy idő után nem is igazán erőlteti, inkább Ameliára koncentrál (plusz rémálmaira, meg néhány tucat csótányra), akit aztán kezd megszállni valami, vagy valaki. Ez innentől megint ismerős lehet; így van, kapjuk Az Ördögűzőt dögivel, csak itt most fordított szereposztással. Amikor pedig Samuelt készül elragadni a természetfeletti erő az anyjától a házon belül, bizony a klasszikus Poltergeist juthat az eszünkbe.

Elmondható tehát, hogy Kent, amikor felturbózta rövidfilmjét, a lényegi, fizikai horrort jelentő résznél nem halt bele túlságosan az eredetiségbe (e téren számomra a mélypont az anya és gyermeke alatt rázkódó ágy volt, melynek láttán Friedkin biztosan örült, hogy egyik klasszikus, 1973-as képsora előtt így tiszteleg az utókor, de én ennyire már nem voltam boldog…), megelégedett azzal, hogy egyedül a figura eredeti, amit művel, és ami a film lényegi része, az már korántsem az. Valahogy egy mozgásképtelen alienhez, egy bedöglött láncfűrésszel hadonászó Texasihoz, vagy a fémkarmaitól megfosztott Freddy-hez tudnám hasonlítani. A befejezésre csak röviden térnék ki - a záró képsorok szintén remekül működtek a rövidfilmben, de itt már nem annyira (azt is mondhatnám, elég butuska), bár rájuk alapozva bőven benne van a pakliban egy sequel lehetősége.

Összkép? Érdekes karakterek, érdekes sztori, lenyűgöző „gonosz” könyv, ijesztő rémalak, hullámzó színvonalú, klisés horrorjelenetek, ritkuló eredetiség. Hogy ez mire elég? Bár klasszikus nem lesz belőle, egy megnézést okvetlenül megér - de kéretik vele együtt a „Monster”-t is megnézni!

Végeredmény: Atmoszférikus, klausztrofóbikus horror bámulatos szörnnyel (és könyvvel), és a vége felé egyre szaporodó közhelyekkel

A film: 7,5 pont