The Babadook (2014)

The Babadook (2014)

Amelia boldogságát egy autóbaleset töri ketté. Bár fia életben marad, a gyermek apja meghal. Hét évvel később nyugalom helyett még mindig megpróbáltatások várnak a fiatal nőre, hiszen Samuel nem egy szokványos hétéves, erőszakos természetével kirí a környezetéből. Egy napon aztán az esti meseolvasáskor Samuel egy különös könyvet választ. A könyv fekete-fehér rajzokból áll, és egy ijesztő alakról, a Babadook-ról szól. Amelia, látva a hatást Samuel-en (a fiú ezután szinte folyamatosan a Babadook-ot véli látni a házban), előbb eldugja, majd elégeti a könyvet. Samuel viselkedése azonban egyre kiszámíthatatlanabb, ráadásul úgy tűnik, mintha a könyvben szereplő rémalak az uralma alá hajtotta volna a házat…

Az ausztrál filmiparra már a hetvenes évek óta komolyan oda kell figyelni, de az utóbbi években is előjöttek néhány erős horrorfilmmel/thrillerrel, mint mondjuk a „Triangle”, hogy csak egy példát említsek. Ennek tudatában nagy reményekkel vágtam bele a „The Babadook” megtekintésébe, különösen, hogy William Friedkin, „Az ördögűző” kreátora az utóbbi idők legfélelmetesebbjének nevezte a szóban forgó művet.

Kellemesen sötét tónusú képekkel indulnak az események, a rendezőnő, az elsőfilmes Jennifer Kent mindig a megfelelő pontra helyezett kamerával, és két főszereplője segítségével hangulatos atmoszférát teremt. Aztán persze jönnie kell az ijedelemnek, és ez egy könyv formájában meg is érkezik. A könyv röviden: telitalálat. A „nem nehéz kitalálni, honnan származik” Alex Juhasz munkájáról van szó, és bizony ilyen ijesztő könyvet ritkán látni. Egy úgynevezett „pop up book”-ról van szó, melynek egyes részei mintha külön életet élnének az egész belsejében. A szöveg rövid tőmondatokból, vagy még annyiból sem áll, és igen fenyegető állításokat tartalmaz a Babadook nevű személlyel kapcsolatban. Számomra a film csúcspontja a könyv következő megjelenése, amikor a rajzok szinte életre kelnek, és nem éppen gyerekeknek való jeleneteket mutatnak be. Hasonlóan zseniális magának Babadook-nak a figurája, aki fekete ruházatával, kalapjával és tűhegyes, hosszú körmeivel mintha rémálmainkból lépett volna elő.

No de térjünk a lényegre: mit akar ez a Babadook nevű akárki egy hétéves fiútól, és idősek otthonában dolgozó anyjától? A válasz talán ez: a gyermeket el akarja rabolni, az anyját megszállni, mint valami gonosz lélek. Hogyan, miért akarja mindezt? A második kérdésre a legegyszerűbb a válasz, Amelia ugyanis látnivalóan jobban sajnálja férje elvesztését, mint ahogy sajnálta volna annak életben maradását, és helyette fia elvesztését. A(z egyik lehetséges) pszichológiai alap tehát megvan, innentől tényleg a borzongásé kell, hogy legyen a főszerep. Amivel azonban nem vagyok kibékülve, az a „hogyan” kérdésre adható válasz. A Babadook, bár mint írtam, tökéletes, rémálmokba illő megjelenéssel bír, nem túl emlékezetes dolgokat csinál. Ha a könyv lenyűgözően félelmetes volt, akkor annak, akit ábrázol, háromszor olyan félelmetes dolgokat kellene művelnie. De itt sajnos Kentnek eléggé kifogy az ötlettára, Babadook néha a plafonon mászkál, néha a fejre húzott takaró mögött mocorog, egyszer a telefonba hörög, de ezek egyikére sem mondanám, hogy brávó. És itt ki kell térjek egy fontos dologra. A „The Babadook”-nak volt előzménye, Jennifer Kent ugyanis 2005-ben „Monster” címen egy tízperces rövidfilmet alkotott, amelynek tárgyalt filmünk az egy az egybeni átirata. A „Monster” egy rövidfilm, és a címbeli szörnyetegnek csak egyvalamire van ideje e rövid idő alatt: megjelenni (és a rémalak megjelenése már e tízperces kis szösszenetben is kifogástalanul ijesztő volt). Kentnek a játékfilmmé való kibővítésnél két dolgot kellett megoldania; az anya-fia kapcsolatot, és a szörny „tevékenységét”. Míg az első a film első, hangulatteremtő felében jól muzsikál, addig a második sajna klisés. Hol is hagytam abba a kis múltbéli kitérő előtt? A Babadook telefonál, az égből lehullik a kalapja, ajtókat csapkod… őszintén szólva mindez nem túl eredeti, vagy izgalmas. Van tehát egy telitalálat szörnyünk, aki nem rukkol elő túl érdekes dolgokkal (kár, nagy kár, hogy a könyv nem kap még több szerepet). Kent egy idő után nem is igazán erőlteti, inkább Ameliára koncentrál (plusz rémálmaira, meg néhány tucat csótányra), akit aztán kezd megszállni valami, vagy valaki. Ez innentől megint ismerős lehet; így van, kapjuk Az Ördögűzőt dögivel, csak itt most fordított szereposztással. Amikor pedig Samuelt készül elragadni a természetfeletti erő az anyjától a házon belül, bizony a klasszikus Poltergeist juthat az eszünkbe.

Elmondható tehát, hogy Kent, amikor felturbózta rövidfilmjét, a lényegi, fizikai horrort jelentő résznél nem halt bele túlságosan az eredetiségbe (e téren számomra a mélypont az anya és gyermeke alatt rázkódó ágy volt, melynek láttán Friedkin biztosan örült, hogy egyik klasszikus, 1973-as képsora előtt így tiszteleg az utókor, de én ennyire már nem voltam boldog…), megelégedett azzal, hogy egyedül a figura eredeti, amit művel, és ami a film lényegi része, az már korántsem az. Valahogy egy mozgásképtelen alienhez, egy bedöglött láncfűrésszel hadonászó Texasihoz, vagy a fémkarmaitól megfosztott Freddy-hez tudnám hasonlítani. A befejezésre csak röviden térnék ki - a záró képsorok szintén remekül működtek a rövidfilmben, de itt már nem annyira (azt is mondhatnám, elég butuska), bár rájuk alapozva bőven benne van a pakliban egy sequel lehetősége.

Összkép? Érdekes karakterek, érdekes sztori, lenyűgöző „gonosz” könyv, ijesztő rémalak, hullámzó színvonalú, klisés horrorjelenetek, ritkuló eredetiség. Hogy ez mire elég? Bár klasszikus nem lesz belőle, egy megnézést okvetlenül megér - de kéretik vele együtt a „Monster”-t is megnézni!

Végeredmény: Atmoszférikus, klausztrofóbikus horror bámulatos szörnnyel (és könyvvel), és a vége felé egyre szaporodó közhelyekkel

A film: 7,5 pont