2017. március 29., szerda

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)


A fiatal Catherine apjával és anyjával az oldalán elautózik vidékre nagybátyjához - aki foglalkozására nézve orvos - és annak fiához, akiről nem tud túl sokat. Az utazás tragikus véget ér, már-már a célhoz érve a járgány nekimegy egy fának, Catherine apja-anyja az autóval együtt felrobban, így a lány kénytelen a segítőkész rokonoknál kiheverni a csapást. A segítőkészség azonban csak látszat: a nagybácsi terve nem kevesebb, mint hogy fia hathatós közreműködésével rituálisan meggyilkolja Catherine-t annak közelgő huszadik születésnapján…

Norman J. Warren - hasonlóan Pete Walkerhez - szintén az angol exploitation-horrorfilmek készítésében jeleskedett, bár Walker szintjére sohasem jutott el. Ugyanez érvényes az 1976-os Satan’s Slave-re is, a film nem éri el Walker legjobbjainak színvonalát… de sajnos töredékét sem. Holott Warren mindent bevet kívül-belül, forgatókönyvírónak Walker hű harcostársát, a zseniális „House of Whipcord”, vagy „House of Mortal Sin” íróját, David McGillivray-t szerződtette, a filmbe pedig megpróbálta a lehető legtöbb exploitation-elemet belesuvasztani. De a film megbukik a sztorin, az ugyanis irgalmatlanul vékony. A karakterek eléggé egysíkúak, így nincsenek a vékonyka történet segítségére, és ez azt eredményezi, hogy már bőven a félidő előtt nagyon-nagyon leül a film, és még a rengeteg cici is csak ásítást eredményez. A stáb tulajdonképpen teljesen oké, csak hát a szerepek egyhangúak. A befejezés viszont pozitívum, az utolsó tíz perc több fordulatot tartalmaz, mint az addigi lagymatag nyolcvan. Mint mondtam, sok a meztelenség, és az erőszak igen brutális, Warren meztelen korbácsolással, szemkiszúrással, szadista ágyjelenettel (rögtön a legelső percekben!) és egy szájba szúrt hölgy látványával kápráztat el minket. A bevezető ágyjelenet az angol BBFC-nél alaposan kiverte a biztosítékot, ezért azt drasztikusan lerövidítette forgalomba kerülés előtt. A nagybácsi fiacskája (Martin Potter) vágatlanul egy párnával előbb kellően oxigénhiányos állapotba juttatja szerelmi (?) partnerét, majd egy ollóval kezdi textilmentesíteni, és böködni. Az angoloknál ez a képsor nem létezik, csak némi kis ölelkezés maradt… holott a kettő közt van némi különbség.




A korbácsolós flashback során egyébként maga az író, McGillivray is feltűnik (mint pap), aki, mint ahogy említettem, sajnos ezúttal nem alkotott igazán maradandó, jó párbeszédekkel és izgalmakkal megtöltött könyvet a filmhez. Egyszer érdemes megnézni, főleg a befejezés miatt, amely kellően húsbavágó, de tartósan nem valószínű, hogy megmarad az emlékezetünkben, és talán a hetvenes évek brit exploitation-hullámának rajongóiban sem.

Végeredmény: Nagyon-nagyon felejthető brit rituálék

A film: 4,5 pont


2017. március 1., szerda

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)


Furcsa idegen tűnik fel egy angol kisvárosban. A nagydarab férfi ráakaszkodik egy házaspárra, amelyből a férj az otthoni hangstúdiójában dolgozik, a feleség pedig időnként azon tépelődik, hogy merre is tart a házasságuk. Az idegen azonban különös módon felkavarja az állóvizet a pár életében: elképesztő dolgokat mesél nekik korábbi életéről, és azt is állítja, hogy elsajátította a gyilkos kiáltás képességét, vagyis akkorát tud ordítani, hogy körülötte mindenki szörnyethal…

Jerzy Skolimowski a hetvenes évek egyik legkülönösebb (és leglenyűgözőbb) hangulatú filmjét varázsolta vászonra. A produkció legnagyobb erőssége a hangulat mellett három főszereplője alakítása; John Hurt-ről valószínűleg mindenki tudja, hogy minden filmjében első osztályú, Susannah York a hatvanas-hetvenes évek egyik legragyogóbb angol színésznője volt (sajnos 2011-ben eltávozott közülünk), de amit Alan Bates művel ebben a szűk másfél órában, annak magasztalására talán ennek a blognak az egész tárhelye kevés lenne, nemhogy ez a bejegyzés. Bates elképesztő fizikai jelenlétét még zavarba ejtő karaktere is tetézi, és ebből így együtt egy igen ijesztő figura kerül ki, akiről egyszerűen nem tudjuk levenni a szemünket. És a gyilkos kiáltás sem blöff. Amikor Bates felszívja magát, és irgalmatlan erővel üvölteni kezd, az bizony nem akármilyen élmény, ráadásul ezeket a jeleneteket az alkotók is remekül oldották meg.

A történetvezetés amúgy szándékosan összezavaró, hiszen a szereplőink közül kettő a film kerettörténetében is feltűnik (York csak később), egy szanatórium ápoltjait és ápolóit látjuk, valamint egy krikett meccset. Bates itt, egy bódéban kezdi mesélni történetét (a szemlátomást megilletődött Tim Curry-nek) az idegenről, az általa okozott szerelmi háromszögről és a pusztulást hozó kiáltásról. A kerettörténethez néha még visszatérünk, de a lényeget innentől a misztikum, az erotika és természetesen Alan Bates jelenti.






Ezt a (Cannes-ban Arany Pálmát nyert) remekművet csak ajánlani tudom, mert bár a hagyományos értelemben vett fizikai horror nagyon kevés benne, ám letaglózó atmoszférája és fő karaktere nem akármilyen élményt fog jelenteni a nézőnek.

A „Gyilkos kiáltás” idehaza videokazettán jelent meg feliratosan a Mokép jóvoltából, de létezik hozzá egy nem rossz szinkron is. Külhonban szép kiadásokat élt már meg, magyar változatban minden bizonnyal az év megjelenése lenne…

Végeredmény: Bizarr, szürreális, zseniális

A film: 10 pont   


Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)

Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)


Szegény Stephent egyik csapás éri a másik után. Szerelme öngyilkos lett otthon a fürdőkádban, anyja súlyos betegséggel, infúzióra kötve kórházban fekszik, ő maga pedig nyugtatókon él. Hat hét elteltével azonban erőt vesz magán, és visszatér pszichológusi állásába. Első feladata rögtön nehézségek elé állítja, egy magát állandóan ollóval vagdosó, és ebben különös élvezetet találó tinilánnyal kell foglalkoznia. A tini ráérez a doki sebezhetőségére…

Érdekes film a „Vérfüggőség”, ugyanakkor érdekes lehet a történet kiválasztásának megítélése, értékelése is. Nyilvánvaló pozitívumokkal, de bődületes hibákkal is rendelkezik a film, mégis különválasztható e tulajdonságoktól a témája, ami önmagában is megállja a helyét. A modernkori vámpírizmusról van szó, amit itt D. J. Evans rendező egy teljesen köznapi szituációba helyez bele. De miután kicsodálkoztam magam mindezen, és elégedettséggel nyugtáztam a vámpírizmus ilyen, napjainkba való ültetését, mégis rá kell térnem a mű minőségi elemzésére. Kezdem a pozitívumokkal: a színészek egész jól teljesítenek, a történet úgy bonyolódik, hogy végül a finálé érdekesnek ígérkezik (és feledteti - részben - a hibákat). Van néhány kellemesen borzasztó, véres jelenet, mint például egy kis fehér blöki összeturmixolása, majd a belőle készített vörös limonádé kortyolgatása (bár az állatvédők bizonyára undorodnának ettől a jelenettől, valljuk meg, nem ok nélkül). A zene nagyon hangulatos, az operatőri munkára sem lehet panasz.




És akkor a negatívumok, melyekből sajna bőven akad. Mindent áthat a főszereplő, Stephen karakterének blődsége. Stephen bátyó annyi ostobaságot csinál, mint amennyit más talán egész életében sem. A csúcs az, amikor a nyilvánvalóan „véréhes” védencét befogadja magához éjszakára (előtte kábé nyolcvanezerszer a lelkére kötik, hogy pácienssel, és annak rokonaival ne közösködjön), aztán reggel lazán elmegy munkába, hagyva, hogy a leányzó egy kicsit szétnézzen a lakásban (a korábban említett kutyuli eme mesteri húzásnak látja kárát). Ehhez képest csak piskóta, hogy a harapdáló lányka anyukáját lefekteti, aztán meg csodálkozik, hogy emiatt ki akarják rúgni állásából…
Feleslegesnek tűnik a szellemesdi is (állandóan folyik a víz a csapból otthon, utalva Stephen szívszerelmének jobb létre szenderülésére), és bizony néhány elem (plusz a komplett befejezés) erőteljes nyúlásnak tűnik Takashi Miike Meghallgatásából.

Végeredmény: Érdekes téma logikátlanul cselekvő karakterekkel

A film: 6 pont


Vanessa (1977)

Vanessa (1977)


A címszereplő lányka egy szigorú katolikus iskolában tengeti napjait, és amikor bekapcsolódunk életének egy rövid szakaszába, éppen „disznó” könyveket olvas iskolatársaival. Mielőtt a csínytevést felfedező tanár néni jól megrendszabályozná az engedetlent, a fityulás főnöknő közbelép, és arról informálja Vanessát, hogy Hong Kongba kell utaznia, mert örökölt. Vanessa természetesen örömmel hagyja ott a katolicizmus edukációs központját, és elindul Hong Kongba, ahol garantáltan sok-sok szexuális kaland várja…

A hetvenes évek második fele nem fukarkodott a softcore erotikus filmekkel. A „Vanessa” a rangsorban valahol a középmezőnyben helyezkedik el, mert bár vannak erotikus jelenetei szép számmal („flesh-fest”, hogy a hátsó dvd-borítót idézzem), a történet sajnos sehová sem vezet (a rendezővel és az operatőrrel készített interjú/extra elárulja, hogy miért: a forgatókönyvet senkinek sem volt kedve megírni). Hubert Frank rendező a keményebb jeleneteket sem merte felvállalni, ezért a nagy finálénak szánt kikötözés-korbácsolás is kismiska a két évvel korábbi „O története” szadomazochizmusához képest.

Ami viszont szemkápráztató, az a főszereplőnk, Olivia Pascal. Pascal szépségben felveszi a versenyt Corinne Clery-vel (színészi képességekben már nem annyira), és bizony a szkript ezt maximálisan ki is használja, hiszen nem telik el sok idő, és Vanessa teljes szépségében ácsorog egy gigantikus fürdőkádban, majd kicsivel később (a film egyik leghíresebb jelenetében, melynek székeit az „Emmanuelle” készítői igencsak kifogásolták - plágiumot kiabáltak - , holott az interjú során Hubert Frank égre-földre esküdözik, hogy az egész székválasztás totális véletlen volt) a tengerparton cserél eszmét újdonsült barátnőjével és házigazdájával - szintén egy szál semmiben.





Az optikára nem lehet panasz, a zene nem különösebb, és van egy fő betétdal is, valami ilyesmi: „Vanessa… te vagy álmaim nője… oh, Vanessa…” - énekli egy James Bond főcíméneklő casting során kirostált férfiú.
Összességében elmondható, hogy ha valaki látástól ájulásig rajong Pascal szépségéért, az kezdheti építeni otthon az oltárt, amelynek tetejébe ezt a dvd-t fogja helyezni. A többieknek valószínűleg egy megnézés is elég lesz Vanessa kalandjaiból.

A dvd a Severin kiadványa, nagyon szépen feljavított képpel, mono angol hanggal, egy negyedórás „kulisszák mögött”-dokuval (ami egy igazi húsparádé) és a már említett interjúval, amely érdekesebb, mint maga a film: a rendező és operatőre felelevenítik a régi szép időket, amikor még valódi kaland volt filmet forgatni; amikor úgy kellett lokációt keresni, hogy a stáb nem tudta, aznap sikerül-e felvenni valamit és amikor az emberi találékonyság még nagy szerepet játszott egy-egy produkció elkészültében.

Végeredmény: Olivia Pascal rajongóinak mindenképp, a többieknek... talán-talán

A film: 5,5 pont
A dvd: 7,5 pont