Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Blood for Dracula (1973)

Flesh for Frankenstein (1974)

  

Szinte teljesen megegyező stábbal készült a hetvenes évek derekán ez a két legendás horrorfilm, melyben a leghíresebb vérszívó, és az emberi testrészeket összefércelő doktor játssza a főszerepet. A Drakulában a címszereplő szenved, hiszen nem jut hozzá az őt legjobban éltető nedűhöz, a szűz lányok véréhez. Inasa esküvőt szervez neki, a kiszemelt családban négy arajelölt is akad, de négyük közül Drakulának mindenképpen a szűzre van szüksége.

A Frankenstein-sztoriban a doktor a tökéletes testet akarja megalkotni, és ehhez már csak egy férfifejre van szüksége. Egy környékbeli parasztnak a barátjában, egy szerzetesi pályát fontolgató ifjúban meg is lesz a jelölt, de a műtét után váratlan bonyodalmat okoz, hogy a fej által irányított test nem úgy reagál a szintén a doktor által megalkotott nőre, ahogy az elvárható lenne.

A stáb nagy része, a látványvilág, az effektusok (leszakadt végtagok, belsőségek) mindkét filmben jelen vannak, és - sajnálatomra - a tempó is ugyanolyan, ugyanolyan lassú. A két szkript nem túl bonyolult, a fordulatok nagyjából előre láthatóak, ezért is fárasztó néhol a lassúság (ez különösen a Frankensteinben zavaró). Az erőteljesebb jeleneteket a Drakulától kapjuk (Drakula fuldoklásai, vért köpő-fröcskölő köhögése felejthetetlen), és itt a dolgok nagyon szépen felpörögnek a végére, és bár a Frankensteinnél is ez a törekvés, ott ez nem sikerül ennyire jól (csak szimplán mindenki egymásra rogy némi agónia kíséretében). Ami a Drakula gyenge pontja, az az akcentusok. A nyelv angol, és a nemzetközi stábot (Udo Kier, Vittorio De Sica) én szívem szerint utószinkronizáltam volna (olasz módra) az érdekesebbnél érdekesebb akcentusok miatt, melyek időnként annyira viccesek, hogy elvonják a figyelmet a tényleges látnivalótól. Ez nem róható fel Joe Dallesandrónak, aki szintén közös pont a két stábban, és aki egyúttal a legerősebb pont is (plusz a hölgynézők szívét némely jelenetében valószínűleg alaposan megdobogtatja…).

Érdekesség, hogy sokak szerint a Drakula rendezéséhez Paul Morrissey (az örök „stúdiófüggetlen” Paul Morrissey) mellett Roman Polanskinak is volt némi köze, mindenesetre a kész filmben láthatjuk a rendezőt egy rövid (és nagyon jó) jelenetben.

A szereplők tulajdonképpen nem rosszak, a két főszerep Udo Kier-é lett, aki nagy vehemenciával játszik, de sajnos övé a legmegmosolyogtatóbb akcentus is. A hölgykoszorúnak sok dolga nincs, leszámítva a lenge (vagy annál is kevesebb) öltözékben való mutatkozást, ebben főleg a Suspiriából is ismert Stefania Casini jár az élen, míg jól meg nem harapják. A véres, szaknyelven szólva „over the top” speciális effektusok leginkább a trash-jelleget erősítik, bár a legendás Carlo Rambaldi már itt is remek munkát végzett, el kell ismerni.

Összességében megállapítható, hogy a Drakula a jobb film, de azért a Frankenstein is szerez néhány élvezetes percet, főleg a legvégén. Mindkét produkció unikumnak is számít, hiszen a két ősi sztorit ilyen stílusban nem sűrűn vittek vászonra korábban, vagy azóta.

A filmek: 8,5 és 7 pont

Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)

Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)

Szegény Stephent egyik csapás éri a másik után. Szerelme öngyilkos lett otthon a fürdőkádban, anyja súlyos betegséggel, infúzióra kötve kórházban fekszik, ő maga pedig nyugtatókon él. Hat hét elteltével azonban erőt vesz magán, és visszatér pszichológusi állásába. Első feladata rögtön nehézségek elé állítja, egy magát állandóan ollóval vagdosó, és ebben különös élvezetet találó tinilánnyal kell foglalkoznia. A tini ráérez a doki sebezhetőségére…

Érdekes film a „Vérfüggőség”, ugyanakkor érdekes lehet a történet kiválasztásának megítélése, értékelése is. Nyilvánvaló pozitívumokkal, de bődületes hibákkal is rendelkezik a film, mégis különválasztható e tulajdonságoktól a témája, ami önmagában is megállja a helyét. A modernkori vámpírizmusról van szó, amit itt D. J. Evans rendező egy teljesen köznapi szituációba helyez bele. De miután kicsodálkoztam magam mindezen, és elégedettséggel nyugtáztam a vámpírizmus ilyen, napjainkba való ültetését, mégis rá kell térnem a mű minőségi elemzésére. Kezdem a pozitívumokkal: a színészek egész jól teljesítenek, a történet úgy bonyolódik, hogy végül a finálé érdekesnek ígérkezik (és feledteti - részben - a hibákat). Van néhány kellemesen borzasztó, véres jelenet, mint például egy kis fehér blöki összeturmixolása, majd a belőle készített vörös limonádé kortyolgatása (bár az állatvédők bizonyára undorodnának ettől a jelenettől, valljuk meg, nem ok nélkül). A zene nagyon hangulatos, az operatőri munkára sem lehet panasz.

És akkor a negatívumok, melyekből sajna bőven akad. Mindent áthat a főszereplő, Stephen karakterének blődsége. Stephen bátyó annyi ostobaságot csinál, mint amennyit más talán egész életében sem. A csúcs az, amikor a nyilvánvalóan „véréhes” védencét befogadja magához éjszakára (előtte kábé nyolcvanezerszer a lelkére kötik, hogy pácienssel, és annak rokonaival ne közösködjön), aztán reggel lazán elmegy munkába, hagyva, hogy a leányzó egy kicsit szétnézzen a lakásban (a korábban említett kutyuli eme mesteri húzásnak látja kárát). Ehhez képest csak piskóta, hogy a harapdáló lányka anyukáját lefekteti, aztán meg csodálkozik, hogy emiatt ki akarják rúgni állásából…

Feleslegesnek tűnik a szellemesdi is (állandóan folyik a víz a csapból otthon, utalva Stephen szívszerelmének jobb létre szenderülésére), és bizony néhány elem (plusz a komplett befejezés) erőteljes nyúlásnak tűnik Takashi Miike Meghallgatásából.

Végeredmény: Érdekes téma logikátlanul cselekvő karakterekkel

A film: 6 pont

Dead But Dreaming (2013)

Dead But Dreaming (2013)

Nem tartom valószínűnek, hogy a Kedves Olvasó sok bolíviai horrorfilmmel futott volna már össze életében. Nos, itt az alkalom, Jac Avila ugyanis e távoli ország szülötte, és láthatóan kedvenc témái közé a vámpírok tartoznak (legalábbis újabban, hiszen az úriember már 1980 óta aktív a szakmában). A sziklás, sivatagos tájon egy női lovas botorkál előre, nyomában egy vámpírnővel. A közeli városban is egy vámpír szedi az áldozatait, és egy fatális félreértés nyomán szőke lovas szépségünket fogja el a karhatalom, és helyezi vád alá gyilkosságért.

A fővámpír ezalatt alvámpírnőjét leckézteti, de a városban a lázadók is meg akarják leckéztetni a karhatalmat. Avila direktor úr mindezt nem túl bonyolultan filmezi le, többnyire három helyszín váltogatja egymást meglehetős monotonsággal, a természet lágy ölén több vámpír kínozgat egyet, a katonaság kiéhezett tagjai a városban, cellájában megerőszakolják, majd másnap egy udvarban nyilvánosan megkorbácsolják hősnőnket, a fővámpír (maga Avila nem éppen Oscar-gyanús alakításában) édeskettesét meg már említettem.

Egy ideig bájos az a dilettantizmus, amivel Avila fűszerezi produkcióját, de aztán sajnos egyre unalmasabban peregnek az események. Szőke hősnőnk (amúgy Amy Hesketh, aki aránylag nem rossz) elég effektíven korbácsolódik, de kivégzése rém amatőr módon lett lefilmezve (mindenkit megnyugtatok, kivégzése ellenére azért nem hal meg), a többi jelenet meg szinte kivétel nélkül annyira repetitív, hogy a szemhéjak megállíthatatlanul el fognak nehezedni nézés közben.

Végeredmény: Vontatott, néhol amatőr vámpírhorror, amely tulajdonképpen egy jó nagy Jean Rollin-koppintás

A film: 3 pont 

Alkonytájt/Near Dark (1987)

Alkonytájt/Near Dark (1987)

Magányos „cowboy” autózik hazafelé, majd megáll, és miközben néhány barátja ugratja, valami gyönyörűt pillant meg az éjszakában: a szépséges Mae sétál elő egy sikátorból. Calebnek nem kell sok nógatás, rögtön felajánlja szolgálatait a szőke szépségnek, és elviszi kocsikázni. Azzal nem sokat törődik, hogy a megmutatni kívánt ló nem hajlandó a lány közelébe menni - az állat feldúltan elvágtat -, csak egy cél lebeg a szeme előtt: megcsókolni az új ismeretségét. Ez sikerül is neki, de sok köszönet nincs benne, Mae ugyanis jókorát harap belé, és elszalad. Miután az autója lerobban, Caleb gyalogolni kényszerül hazafelé, de ahogy felkel a Nap, úgy száll el egyre jobban az ereje, ruhájából füst tör elő, bőre pedig szenesedni kezd. Már éppen hazaérne apjához és húgához, amikor lakókocsi fékez mellette, és erős kezek rántják be a járműbe. Caleb csak most jön rá arra, amit korábban a megvadult ló pillanatok alatt megérzett: elrablói, és egyben megmentői vámpírok, akik folyamatosan menekülnek a nappali fény elől, és emberi vérrel táplálkoznak. A lakókocsiban tartózkodók legszívesebben elnyisszantanák Caleb torkát, de Mae ragaszkodik választottjához, és időt nyer neki - legalábbis addig, amíg megöli első áldozatát. Akkor a „család” tagjává válhat…

A „Near Dark” brutális, véres és egyedülálló film. Egyedülálló, mert olyan műfaji kavalkáddal rendelkezik, amire talán nincs is más példa az (amerikai) filmtörténelemben. Akciófilm, love story, road movie, horror, western keveredik a szemünk előtt, tehát ahhoz, hogy mindez működőképes legyen, igazán jó képességű rendezőre van szükség. Nos, a választás Kathryn Bigelow-ra esett. Igen, a „Near Dark” női rendezőt kapott, aki egy rendezésen volt túl 1987-re, és aki bizony nem spórolt az akcióval és a vérrel. De a sok vér mellett gyönyörű napfelkeltéket is kapunk, amelyek nem véletlenül mutatnak csodásan a vásznon, Bigelow ugyanis festőművészként is letette korábban a névjegyét. A filmben természetesen a horror dominál, méghozzá úgy, hogy a fő motívumot, a vámpírizmust egy szóval sem említik a karakterek, akik helyett többnyire a tetteik beszélnek. Így a film egyértelmű csúcspontja az a jelenet, amikor a „család” tagjai irtózatos vérfürdőt rendeznek egy éjszakai bárban. Vér, brutalitás, izgalom, fekete humor - ez a „Near Dark” leghatásosabb jelenete. Remek a forgatókönyv (maga Bigelow írta), minden karakter a helyén van, és egyik jobb a másiknál: Severen (Bill Paxton emlékezetes magánszáma) az a vérszívó, aki „mestersége” minden percét élvezni akarja; Jesse és Diamondback (Lance Henriksen és Jenette Goldstein, Paxtonnal együtt az Alien második részéből) a tapasztalat, szülői megfontoltság és extrém brutalitás képviselői, Homer (Joshua Miller), a gyermektestbe zárt vámpír pedig a családi ranglétra alsó fokán helyezkedik el. A sorból talán csak Mae lóg ki, de róla is megtudható, hogy már számos gyilkosságon van túl. Minden karakter hullámzik, egyik percben viszolygunk tőlük (pláne gyilkosságaik közben, melyeknek áldozatai többnyire gyanútlan emberek közül kerülnek ki), máskor viszont sajnáljuk őket, elvégre nem kérték maguknak ezt a sorsot, és a maguk módján ők is pusztán élni akarnak.

Hihetetlen, de ez a mesteri műfajkeverék alaposan megbukott 1987-ben a bemutatásakor. Ugyanebben az évben került a mozikba „Az elveszett fiúk” (The Lost Boys) című vámpírhorror is, amely tisztességes, és egyben felejthető iparosmunka volt, mégis elcsábította a moziba járók nagy részét. Videón már jóval nagyobb sikere volt Bigelow filmjének. Magyarországon soha nem volt kiadása (a Flamex anno meghirdette a videopremiert, de ez végül kacsának bizonyult), ezért is örömteli, hogy mindezt - a szép emlékű Cornerfilm jóvoltából - dvd-n pótolhattuk. A korábbi, magyar feliratos ausztrál kiadás extráit is megkapjuk, trailerrel, kimaradt jelenettel, kommentárral és egy remek dokumentumfilmmel, melyből többek között megtudhatjuk, hogy hogyan készültek Paxtonék a szerepeikre, vagy hogy Jenny Wrightnak azóta teljesen nyoma veszett. Én személy szerint csak azt sajnálom, hogy a film címe nem egyenes fordításban „Közeli sötétség” lett, Bigelow ugyanis filozófiája alapján esküszik a két szóból álló címekre.

Végeredmény: Kultklasszikus vámpírhorror felejthetetlen jelenetekkel

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

Les lévres rouges/Daughters of Darkness (1971)

Les lévres rouges/Daughters of Darkness (1971)

Stefan és Valerie friss házasok. A pár a férfi anyjához igyekszik, de előtte egy szállodában éjszakázik. A hotel teljesen kihalt (az évszak miatt), de nemsokára új vendégek érkeznek: egy idősebb grófnő, Báthory Erzsébet és fiatal, érzéki útitársa, Ilona. A grófnőnek első látásra megtetszik az ifjú pár, ezért elhatározza, hogy megszerzi őket magának. Hogy milyen értelemben? Nos, a grófnő a portás elmondása szerint is negyven évvel ezelőtt járt már a hotelben, de ugyanúgy nézett ki, mint most. Emellett őnagysága kerüli a napfényt is…

Betettem a „Daughters of Darkness” című dvd-t a lejátszóba, és száz perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy Harry Kümel művénél eddig nem láttam jobb vámpírfilmet. A „Daughters…” minden egyes percében árasztja magából a szépséget, a borzalmat, az eleganciát és az erotikát. A film legnagyobb húzása a grófnő alakítója, aki nem más, mint Delphine Seyrig, a „Tavaly Marienbadban” című szürreális Alain Resnais-klasszikus főszereplőnője. Seyrigre egész egyszerűen nehéz szavakat találni, amint feltűnik a vásznon, minden(ki) megdermed, amikor pedig megszólal, mindenki kábulatba esik. Rekedtes, jellegzetes hangja újra és újra telezsongja a fülünket, és nemcsak Valerie-t, de a nézőket a képernyőkön túl is megdelejezi. Zseniális ötlet volt a film alkotóitól, hogy eredeti hangon - tehát utószinkron nélkül - szólnak a jelenetek; a szálloda üres, óriási termei és folyosói úgy visszhangoznak, hogy az már helyenként önmagában hipnotikus hatású.

A rendező és producere egyébként bármiféle stúdiótámogatás nélkül hozta létre a filmet, ami igencsak ritkaság volt ekkoriban. Jó néhány éjszakai felvételt nappal voltak kénytelenek leforgatni Kümelék, ezért minden nyílászárót be kellett fedni, a rémisztő zuhanyjelenetnél pedig egy csillogó-villogó fürdőszobában zajlott a forgatás; a fal - mint láthatjuk - tele van tükröződő díszítőelemekkel, amelyek miatt az operatőr, Eduard van der Enden a haját tépte dühében. Végül az egész stáb kénytelen volt fekete ruhába öltözni, a fejekre pedig kommandós csuklyák kerültek. Mindez azért volt kellemetlen, mert ez a felvétel augusztusban, a legnagyobb melegben zajlott. Az össznépi izzadás után az egész stábnak csak egy kívánsága volt, olyan meztelennek lenni, mint a jelenetben szereplő John Karlen és Andrea Rau…

Kümel filmje nemcsak izgalmas és félelmetes, de ízig-vérig művészi alkotás is. Dominál a piros szín (időnként, jelenetek között piros színfüggöny ereszkedik a képre), mint a vér szimbóluma, de emlékezetes még az a zöld ital is, amelyet Seyrig tart a kezében, egy átlátszó pohárban. Seyrigre egyébként unos-untalan vissza kell térnem, ugyanis elképesztő a jelenléte. Mástól teátrálisan ható, nála azonban szinte észrevehetetlen balettszerű testtartása, pózai olyanok, mintha egy festmény elkészítéséhez állna éppen modellt. A grófnő folyamatosan mosolyog, még az erre alkalmat egyáltalán nem adó jelenetekben is, újabb jellegzetességet kölcsönözve ezzel a figurájának.

A „Daughters of Darkness” nem önt ki a vértől. Inkább az atmoszférán, az erotikus feszültségen van a hangsúly, valamint a mesteri párbeszédeken és ezek delejező hatásán. Nem hiányozhatnak persze a klasszikus horrorelemek sem, például egy holttest elföldelése éjszaka, vagy - ami végképp nem hiányozhat - egy kis vérszívás csuklóból. De minden, amit a filmben látunk, teljességgel álomszerű. Kümel mesterművében a szépség találkozik a borzalommal, gyönyörűen megkomponált, festményszerű képekben.

A dvd a Blue Underground duplalemezes kiadványa, de a „Daughters…” csak az első lemezt foglalja el egészében, a bónuszdiszken a „The Blood Spattered Bride” című spanyol horror található. Az extrák színvonalasak: Kümel és a producer, Pierre Drouot látogatást tesznek a szállodákban (a belsőket és a külsőket két külön hotelben vették fel), és sztoriznak arról, hogy anno mi hol volt, mindez filmbejátszásokkal igazolva. Van még két interjú is, Danielle Ouimet (Valerie) nagyon jókedvűen mesél negyedórán át Kümelről, Karlenről és a forgatásról, Andrea Rau (Ilona) pedig nyolc percben eleveníti fel a régiségeket. Sajnos a csodálatos Seyrig már nem élte meg a dvd-kiadást, még 1990 végén elhunyt.

Végeredmény: A VÁMPÍRFILM...

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

Életerő/Lifeforce (1985)

Életerő/Lifeforce (1985)

Egy néhány fős személyzettel ellátott űrhajó kutatásai közben furcsa dologra bukkan, egy idegen űrjárműre, a belsejében három emberrel, akiket mintha hibernáltak volna. A három emberi kinézetű valamit a legénység magával viszi, de nemsokára a hazafelé igyekvő hajón már csak Carlsen van életben, aki egy mentőkabinban lövi ki magát a Földre. De a Földre kerül a három alvó idegen is, mert egy másik űrhajó összeszedi, és Londonba szállítja őket, ahol kíváncsi tudósok azonnal vizsgálódni kezdenek. A vizsgálatok nem sokáig tartanak, mivel az ember-idegenek hirtelen felélednek, és ennek például egy orvos és egy biztonsági őr látja kárát: az idegenek egyszerűen kiszívják belőlük az életerőt, egy múmiát maguk után hagyva. Nyilvánvalóvá válik, hogy a lények vámpírok, akik ráadásul nem elégszenek meg egy-két „étkezéssel”, így nemsokára egész London végveszélybe kerül…

A Kedves Olvasó talán emlékszik még a zseniális Déri János műsorára, amely a „Nulladik típusú találkozások” címet viselte. Ennek a műsornak a bevezető szignáljában láthattunk sok-sok sci-fi/horror bevágást, szerepelt például az 1975-ös „Rollerball”, az 1980-as „Változó állapotok” és bizony a felejthetetlen jelenet a szignál vége felé, melyben egy csontvázszerű ember egy orvost „szembe-szájba áramoz”, az „Életerő” című klasszikusból származott (értelemszerűen a műsor készítői a Magyarországon akkoriban kölcsönözhető Intervideo és VICO kazettákból válogathattak). Az idő tájt nem sokat tudhattunk erről az elképesztő sci-fi horrorról, de legalább magyar szinkronnal ellátott kazettán bármikor kikölcsönözhettük a sarki videotékából; a sors iróniája, hogy ma annyi információt szerezhetünk Tobe Hooper filmjéről, amennyit csak akarunk, viszont magyar vonatkozással egyáltalán nem juthatunk hozzá - hacsak nem őrizzük még az elrongyolódott vhs-t valahol a polc mélyén.

Amilyen gördülékeny és pergő maga a film, az út, amely az elkészültéhez vezetett enyhén szólva is buktatókkal volt tele. Hogy a közepébe vágjak, szinte mindenki, akit a kész produkcióban láthatunk nem az első választás volt, beleértve a rendezőt is. Volt olyan időszak, amikor a felállás így nézett ki: Michael Winner rendez, a főszerepekben pedig John Gielgud, Klaus Kinski és Olivia Hussey lesz látható. Utóbbi triót 1983-ban be is jelentették a közvéleménynek, sőt, Billy Idol rockénekes személyében az egyik űrvámpír szerepét is betöltötték… aztán az egészből semmi sem lett. Kinski helyére Frank Finlay érkezett, John Gielgud állítólag elégedetlen volt a honoráriumával, ezért szállt ki (Patrick Stewart jött helyette), a vámpírlány figurájára pedig meghallgatást szervezett a főnökség. Több mint ezer leányzó meghallgatása (?) után választották ki Mathilda May-t, aki utólag már nem nagyon büszkélkedett e filmjével, és állítása szerint majdnem elájult, amikor megtudta, hogy vetkőznie kell (érdekes módon azóta már számos ilyen jellegű szerepe volt).

Caine eljátszására a gyártó Cannon stúdió eredetileg mindenáron Anthony Hopkinst szerette volna felkérni, de az ő nemleges válasza esetére is volt egy adujuk: Terence Stamp. Ehhez képest a nagy kérdések feltétele után még mindig nem volt a feladatra színészük, mígnem Tobe Hooper találkozott Peter Firth-szel, aki igent mondott.

És még mindig nem volt vége: számos színész (például Nicholas Ball) munkáját egyszerűen kivágták a kész produkcióból, míg a marketingesek olyanokkal is hirdették tévedésből, akik nem is játszottak benne (John Rhys-Davies). Miután a szereplők nagy nehezen összejöttek (ja, és közben a zeneszerző James Hornert is lecserélték), maga a film került veszélybe. Az alapanyag Colin Wilson „The Space Vampires” című regénye volt, de a kész film nem igazán hasonlít rá (az eleje még csak-csak), mivel a stúdió folyamatosan változtatta a céljait. Volt, amikor egy szimpla b-filmet terveztek, aztán magas költségvetésű szuperprodukciót, ezért a költségek is állandóan változtak. Egy ízben előfordult, hogy az egész forgatást lefújták, mert elfogyott a pénz. Hogy végül mégis elkészült, azért csak hálásak lehetünk az alkotóknak, akik a nehézségeken végül káprázatos végeredménnyel lettek úrrá. Így megláthatjuk többek között a filmtörténelem egyik legvadabb apokalipszisét, és olyan vizuális effektusokat, amelyek bőven tartják a lépést a maiakkal is.

Mint említettem, az „Életerő” egyelőre nem kapható dvd-n hazánkban. A filmet külföldön az MGM forgalmazta, vagyis jelen állás szerint abban bízhatunk, hogy a Fantasy Film valahogyan összeszedi a jogait. A VICO vhs-en remek magyar szinkron volt, és a kazetta még ma is megtalálható egy-két gyűjteményben. Az MGM mozicsatornán időnként leadják, bár az elképzelhető, hogy sok-sok ínyencséget eltávolítanak belőle, hogy képernyőképes legyen (a tévében ez a horror sorsa). Ha ez a klasszikus végre kijönne itthon dvd-n, azt hiszem az év megjelenése lenne. 

Az angol dvd-t egy előzetessel, de vágatlanul, remek képminőséggel és angol felirattal csak ajánlani tudom…

Végeredmény: Egyedi hangulatú vámpír-apokalipszis máig verhetetlen effektusokkal

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont