Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

A kilencvenes évek elején jártunk, amikor az Alien-sorozat harmadik részével szembesülhettünk. A Fox nem aprózta el: a történet íróira, tervezésre és egyebekre több, mint 13 millió dollárt költöttek, de valószínűleg a stúdió fejesei sem számítottak arra, hogy a fiatal rendező, David Fincher csak közel három évvel az első történetváz elkészülte után fog hozzákezdeni a forgatáshoz. Rengeteg ötlet merült fel a kezdet kezdetén - az idegenek lerohanják a Földet, vezérük, egy monstrum idegen lerombolja New Yorkot; Ripley és Newt egy idegent hajszol egy nagyvárosban -, de a szülőatyák, Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll nem voltak ezekért túlságosan oda, így maradt a klausztrofóbikus kergetőzés 1979 mintájára. A trió Sigourney Weavert is bevonta a fejtörésbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Weaver könnyebben elvállalja a főszerepet, ha van része a sztoriban.

Két epizódról is szóltak a tervek. A harmadikban Michael Biehn vitte volna a prímet, mint Hicks egy Weaver-cameóval, míg a negyedikben aztán maga Ripley is visszatért volna. Ridley Scott is visszatérne? Sokan szerették volna, de a rendező nem ért rá ekkoriban. Forgatókönyvírásra William Gibsont tervezték felkérni, aki a Társaság által létrehozott idegen hadseregről, kómába esett Ripley-ről, Bishopban rejtőző arctámadóról és Hicksről, mint vezérről írt, mintegy előkészítve a negyedik részt. Gibson 1987 decemberére fejezte be az írást, de az eredmény senkit sem nyűgözött le. Végül megpróbálták összehozni Renny Harlinnal, hogy közösen ötleteljenek, de Gibson ekkor kimentette magát, és angolosan távozott. Harlin ekkor megemlítette Eric Red nevét (Alkonytájt - Near Dark), mint aki átírhatná a sztorit. A fejesek beleegyeztek. Red: „Öt hétig dolgoztam nekik, de nem tudták, hogy mit akarnak.”

Red új karaktereket vont be (Ripley kezdett kiesni a történetből), és 1989 februárjában előadta ötleteit egy vázlat formájában. Hill és Giler nem voltak elájulva. És ami érdekes, még Red mentora, Harlin sem tartotta túl meggyőzőnek a vázlatot, amely genetikai kísérletekről szólt. Harlin egyébként ekkor lépett le, hiszen további munkákat kapott (Die Hard 2…). Gilerék ezután visszatértek Gibsonhoz, pontosabban az ő kreálmányához, és egy David Twohy (később: A szökevény, 1993) nevű úriemberrel turbóztatták fel a szkriptet. Twohy telerakta a könyvet hidegháborús témákkal, melyek azonban pont ekkoriban váltak anakronisztikussá - 1989-et írtunk ekkor. Sebaj, Twohy ejtette a hidegháborút, viszont kihagyta Ripley-t is - erre a Fox utasította Twohy-t, hogy a hősnőt tegye vissza.

Gilerék eközben rendezőt kerestek. A Harlin utáni következő jelölt a „Navigátor: középkori Odüsszeia” új-zélandi direktora, Vincent Ward volt, aki az éppen „forgalomban lévő”, Ripley-re átírt Twohy-sztori helyett a saját ötletével állt elő. Eszerint Ripley egy űrbéli szerzetesrend köreiben landolna, melynek tagjai elutasítják a modern technikát, és mindenkit betolakodónak tekintenek. Az űrállomás egy óriási, gótikus fakatedrális - fegyverek egyáltalán nincsenek. Wardot azonnal szerződtették, és mellé még John Fasanót is (Megint 48 óra), akitől azt várták, hogy a sztorit nagyon-nagyon gyorsan papírra veti.

Igen ám, de Twohy eközben még mindig alkalmazásban volt, és befejezte a feladatát, hogy aztán a médiából értesüljön Ward megbízásáról. „Nem hallottam többet felőlük. Igaz, amit mondanak: Hollywood jól megfizeti az íróit, de úgy bánik velük, mint egy rakás szarral.” - nyilatkozta búcsúzóul.

A producerek eközben Fasano szkriptjét is megdolgozták kissé, mivel úgy vélték, Ward látomása túlontúl elnyom minden mást. Eredmény: teljes ötlettelenség. Megoldás? Még félmillió dollár, és plusz egy író (ezúttal Larry Ferguson, „Vadászat a Vörös Októberre”). Ennek az eredménye: miután Ferguson is előállt saját ötleteivel, rövid úton kirúgták.

Mivel a forgatásnak néhány héten belül el kellett kezdődnie, vészmegoldásra volt szükség, és még 600 000 dollárra. Ward ekkor távozott, Fincher érkezett helyette. Az ekkor 28 éves Fincher egy agyonajnározott Paula Abdul - videóval a háta mögött érkezett a produkcióba, és rögtön szembesült azzal, ami minden rendező rémálma: nem volt forgatókönyv, csak egy 40 oldalas papírköteg, amit aztán naponta toldoztak-foltoztak. Amint egy újabb telegépelt papír érkezett Fincherhez, már tudta, hogy azt másnap neki kell állni leforgatni. A forgatás (tervezett) vége felé senki sem tudta, hogy ténylegesen vége is lesz a munkának, és lám, vissza is hívták a stábot jelenetpótlásra. Amikor pedig a Fox kitalálta, hogy egy teljesen új befejezés kell, Weavert is vissza kellett hívni, akinek azonban már eléggé visszanőtt a haja, ezért az újabb borotválásért 40 000 dollárt követelt (a problémát végül a maszkmesterek oldották meg). Fincher végül háromórányi anyagot rakott össze, melyből a legkeményebb részek azonnal repültek, így például dobozba került Newt aprólékos részletességgel bemutatott boncolása is.

És hogy mit tartalmazott a Finchernek küldözgetett, forgatókönyvre hasonlító papírköteg?

Ripley és társai mentőkabinostul a Fiorina 161 nevű börtöntelepen landolnak, ahol az egyedüliként életben maradt Ripley-t nem fogadják kitörő örömmel. Ripley-vel együtt azonban egy idegen is érkezik, és a lény gyorsan elkezdi kiirtani a retardált bűnözőkből, egy orvosból és két főnökből álló személyzetet.

Ha az Alien harmadik részét röviden kellene jellemeznem, így szólna: felesleges film, nyilvánvaló koncepcióval. Felesleges, mivel az első két rész olyan bődületesen nagy remekmű, olyan remekül összerakott szkriptekkel, hogy ez a több éven át csak fércelgetett, toldozott-foltozott könyv csak gyengébb filmet eredményezhetett. És nyilvánvaló is a koncepció, hiszen nyilvánvalóan azért kell kinyírni minden túlélőt a második részből, hogy ne kelljen vesződni szerepük megírásával, így Ripley egyedül futkoshat az idegen elől; és nyilvánvaló, hogy azért kell börtönbolygó nulla fegyverzettel, hogy a lény minél több töltelék szereplőt gond nélkül szétszedhessen (a kezdés méretes logikai hibáiba most inkább nem mennék bele).

Mindazonáltal „A végső megoldás: Halál” egy nagyon jó film lenne, ha önmagában állna, a két előzmény nélkül. Kellően nihilisztikus a hangulat (Fincher nagyon ért az ilyesmihez, lásd 1995-öt), és a nehézségekhez képest jól össze van rakva a film. Csak éppen ha választani lehet, százból százszor az első kettőt választanám.

Végeredmény: Sok sebből vérző, de alapjában véve nem rossz harmadik epizód, melynek azonban küldetése volt, hogy felérjen az első kettő szintjére - ez nem sikerült

A film: 7 pont

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Ne húzzuk sokáig: „A bolygó neve: Halál” minden idők legjobb sci-fi horrorfilmje. James Cameronnak 1984-ben ajánlották fel a második Alien-film rendezői székét, miután a Terminátor forgatókönyve a fejesek: Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll kezébe került. A hármak vállalata, a Brandywine ezidőtájt éppen olyan projektekkel szórakoztatta magát, mint „A nagy szökés”, vagy a „Spartacus” sci-fi változata (egyikből sem lett semmi). Cameronnal az utóbbi kapcsán szerveztek találkozót, de ő kerek perec közölte, hogy az ötlet hülyeség. Giler ebben a pillanatban vetette fel az Alien-folytatás tervét, és Cameron ráharapott. A vázlat, ami alapján dolgoznia kellett, így szólt: „Ripley-t megmentik, majd visszamegy a bolygóra egy osztaggal, ahol felzabálják őket. És még sok más szarság is történik.”

Az „Alien II” címet viselő projekt gyorsan egy 42 oldalas papírköteget eredményezett Cameron tollából, melyben már szerepeltek a főbb karakterek. Az írás egy része korábban is létezett, Cameron ugyanis az 1979-es premier óta az első film rajongója volt, és időnként azzal múlatta az időt, hogy folytatást írt hozzá (érdekes módon „E.T.” munkacímmel…). És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos szereplő alakja is, aki nem volt más, mint az idegen királynő.

Éppen mikor kezdett volna kibontakozni a szkript, a rendező egy másik megbízást is kapott, a Rambo második részének megírását. Giler kommentárja: „Fogadd el mindkét melót, és írj minél gyorsabban!” Ez végül nem jött össze, a Rambót újra és újra át kellett írni (Stallone is belefirkált időnként), és megjött a zöld lámpa a Terminátor forgatásának elkezdéséhez (Arnold Schwarzenegger letudta a „Conan: A pusztító”-t, és végre ráért), így az „Alien II” egy időre a fiókba került. Talán mondani sem kell, Giler erre alaposan kiőrjöngte magát, Walter Hill viszont biztosította Cameront, hogy meg fogják várni.

Meg is várták, és akit visszakaptak a projekthez, már nem ugyanaz volt, mint kilenc hónappal azelőtt, hanem egy ünnepelt rendező, mivel a Terminátor világkörüli diadalútra indult. Ekkor már sokan lebeszélték Cameront, de ő kitartott; a víziója még mindig megvolt. Tetézte az örömet, hogy a Brandywine közölte, Sigourney Weaver is aláírta a szerződését. Problémát okozott azonban a stúdiónak Gale Anne Hurd producer személye, akit a rendező invitált a projektbe, és akivel éppen a házasság küszöbén álltak. Cameron közölte, vagy jöhet a jövendőbelije, vagy nem lesz film. Végül az győzte meg a Foxot, hogy ígéretet kaptak arra, a költségek nem fogják az eget verdesni. Mikor mindez végre elrendeződött, kiderült, hogy Weaver mégsem írt alá semmit. Miközben a Fox 1985 szeptemberére el akarta indítani a forgatást, Weaver ügye még mindig nem rendeződött. Cameron ismét a fenyegetés fegyveréhez nyúlt: „Most elmegyünk Gale-lel a nászutunkra. Mikor visszaérünk, legyen meg a szerződés a főszereplővel. Ha nem lesz meg, mi kiszállunk.” A rendező ugyanakkor még egy trükköt bevetett: elhintette, hogy szándékában áll átírni a kész szkriptet úgy, hogy Ripley-t mindenestül kihúzza belőle. Ez végül hatott: gyorsan meglett a szerződés Weaverrel.

A büdzsé körüli alkudozások lezárulta után (a végső költségek 17,5 millió dollárra rúgtak - az eredeti irányár 12 millió volt) végre elkezdődhetett az angliai forgatás a Pinewood stúdióban. A forgatás alatt a rendező asszisztenssel akadtak gondok, a Vasquezt alakító Jenette Goldsteint állandóan csak „love”-nak hívó úriembertől aztán megszabadultak, ugyanúgy, mint az operatőrtől is, akinek Cameronétól némileg eltérő elképzelése volt a világításról - a zseniális Adrian Biddle így került a képbe. A szereplők közül egyedül James Remar került lapátra, ő lett volna Hicks, de káros szenvedélyei miatt távozott, és Michael Biehn érkezett, aki így megúszta a fegyveres kiképzést, amin a többiek már mind átestek.

A forgatás nem zajlott veszélyek nélkül, amikor Mark Rolston (Drake) lángszórója lángnyelvet lövell a furgonba, a stáb meggyújtotta belül a tüzeket - és a színészek néhány pillanaton belül oxigén nélkül maradtak. Végül a furgonba vágott lyukakon vezették ki a füstöt a járműből. Abból a járműből, amely korábban elszabadult, és letarolta a kamerákat, melyek mögött Biddle éppen nem tartózkodott - óriási szerencséjére.

Lance Henriksennek is kijutott a jóból, hiszen bár neki kevés akciójelenet jutott, széttépése felvételekor egy elég borzalmas tej-joghurt keveréket kellett innia (mint androidvért), amelytől egy teljes napig kóválygott.

Az „alkotást” hárman végezték: a - mellesleg zseni - Syd Mead felelt a Sulaco űrhajóért, Ron Cobb az LV-426 bolygó kolóniájáért, maga Cameron pedig az idegen királynőt vállalta magára. Utóbbiban legalább két stábtag mozgott, és kezdetleges változatát szemetes zsákokkal burkolták be. Az idegen harcosok jelmezeibe táncosok, pantomimesek bújtak, akik a legváratlanabb módokon közlekedtek - Cameron néha még a kamerát is feje tetejére állította a maximális hatás kedvéért.

A stúdió engedékenynek mutatkozott a játékidővel kapcsolatban, de Cameronnak így is számos értékes jelenetet kellett kivágnia. Így kikerült a Ripley lányáról szóló dialógus, Ripley tárgyalásának egy része, a robotőrszemek működése, a Jorden-család útja és végzete a bolygón, valamint Burke sorsa (utóbbi jelenettel Cameron nem volt elégedett). A kivágások nagy része újból látható a 154 perces special edition-ben, amely így még izgalmasabb lett, mint a moziverzió.

„A bolygó neve: Halál”-nál már nem fognak jobb sci-fi horrort forgatni (ami például az idegenek orvosi részlegbe történő betörése, és Newt elhurcolása között zajlik, az drámaiságban és izgalomban felülmúlhatatlan), de előtte is csak egy olyat tettek vászonra, amely felveheti vele a versenyt, és véleményem szerint ténylegesen egy szinten van vele: ez „A nyolcadik utas a halál”, vagyis az első rész. Ebben a műfajban Cameronéhoz hasonló forgatókönyvet sem fognak írni (bár írnának, én lennék a legboldogabb), mert ilyesmire a hollywoodi álomgyárnak (=futószalagnak) manapság már nincs ideje, inkább jöjjön a megbízható, kockázatmentes konzerv, amire jó, ha két napig (vagy a futószalag következő legördülő termékének megtekintéséig) emlékszik az ember. Az „Aliens”-nél ez a veszély nem fenyeget - erre a remekműre egész életünkben emlékezni fogunk.

Végeredmény: Az első résszel abszolút egy szinten álló, azt nem kopírozó, saját stílust követő klasszikus, a műfaj csúcsa

A film: 10 pont

Alkonytájt/Near Dark (1987)

Alkonytájt/Near Dark (1987)

Magányos „cowboy” autózik hazafelé, majd megáll, és miközben néhány barátja ugratja, valami gyönyörűt pillant meg az éjszakában: a szépséges Mae sétál elő egy sikátorból. Calebnek nem kell sok nógatás, rögtön felajánlja szolgálatait a szőke szépségnek, és elviszi kocsikázni. Azzal nem sokat törődik, hogy a megmutatni kívánt ló nem hajlandó a lány közelébe menni - az állat feldúltan elvágtat -, csak egy cél lebeg a szeme előtt: megcsókolni az új ismeretségét. Ez sikerül is neki, de sok köszönet nincs benne, Mae ugyanis jókorát harap belé, és elszalad. Miután az autója lerobban, Caleb gyalogolni kényszerül hazafelé, de ahogy felkel a Nap, úgy száll el egyre jobban az ereje, ruhájából füst tör elő, bőre pedig szenesedni kezd. Már éppen hazaérne apjához és húgához, amikor lakókocsi fékez mellette, és erős kezek rántják be a járműbe. Caleb csak most jön rá arra, amit korábban a megvadult ló pillanatok alatt megérzett: elrablói, és egyben megmentői vámpírok, akik folyamatosan menekülnek a nappali fény elől, és emberi vérrel táplálkoznak. A lakókocsiban tartózkodók legszívesebben elnyisszantanák Caleb torkát, de Mae ragaszkodik választottjához, és időt nyer neki - legalábbis addig, amíg megöli első áldozatát. Akkor a „család” tagjává válhat…

A „Near Dark” brutális, véres és egyedülálló film. Egyedülálló, mert olyan műfaji kavalkáddal rendelkezik, amire talán nincs is más példa az (amerikai) filmtörténelemben. Akciófilm, love story, road movie, horror, western keveredik a szemünk előtt, tehát ahhoz, hogy mindez működőképes legyen, igazán jó képességű rendezőre van szükség. Nos, a választás Kathryn Bigelow-ra esett. Igen, a „Near Dark” női rendezőt kapott, aki egy rendezésen volt túl 1987-re, és aki bizony nem spórolt az akcióval és a vérrel. De a sok vér mellett gyönyörű napfelkeltéket is kapunk, amelyek nem véletlenül mutatnak csodásan a vásznon, Bigelow ugyanis festőművészként is letette korábban a névjegyét. A filmben természetesen a horror dominál, méghozzá úgy, hogy a fő motívumot, a vámpírizmust egy szóval sem említik a karakterek, akik helyett többnyire a tetteik beszélnek. Így a film egyértelmű csúcspontja az a jelenet, amikor a „család” tagjai irtózatos vérfürdőt rendeznek egy éjszakai bárban. Vér, brutalitás, izgalom, fekete humor - ez a „Near Dark” leghatásosabb jelenete. Remek a forgatókönyv (maga Bigelow írta), minden karakter a helyén van, és egyik jobb a másiknál: Severen (Bill Paxton emlékezetes magánszáma) az a vérszívó, aki „mestersége” minden percét élvezni akarja; Jesse és Diamondback (Lance Henriksen és Jenette Goldstein, Paxtonnal együtt az Alien második részéből) a tapasztalat, szülői megfontoltság és extrém brutalitás képviselői, Homer (Joshua Miller), a gyermektestbe zárt vámpír pedig a családi ranglétra alsó fokán helyezkedik el. A sorból talán csak Mae lóg ki, de róla is megtudható, hogy már számos gyilkosságon van túl. Minden karakter hullámzik, egyik percben viszolygunk tőlük (pláne gyilkosságaik közben, melyeknek áldozatai többnyire gyanútlan emberek közül kerülnek ki), máskor viszont sajnáljuk őket, elvégre nem kérték maguknak ezt a sorsot, és a maguk módján ők is pusztán élni akarnak.

Hihetetlen, de ez a mesteri műfajkeverék alaposan megbukott 1987-ben a bemutatásakor. Ugyanebben az évben került a mozikba „Az elveszett fiúk” (The Lost Boys) című vámpírhorror is, amely tisztességes, és egyben felejthető iparosmunka volt, mégis elcsábította a moziba járók nagy részét. Videón már jóval nagyobb sikere volt Bigelow filmjének. Magyarországon soha nem volt kiadása (a Flamex anno meghirdette a videopremiert, de ez végül kacsának bizonyult), ezért is örömteli, hogy mindezt - a szép emlékű Cornerfilm jóvoltából - dvd-n pótolhattuk. A korábbi, magyar feliratos ausztrál kiadás extráit is megkapjuk, trailerrel, kimaradt jelenettel, kommentárral és egy remek dokumentumfilmmel, melyből többek között megtudhatjuk, hogy hogyan készültek Paxtonék a szerepeikre, vagy hogy Jenny Wrightnak azóta teljesen nyoma veszett. Én személy szerint csak azt sajnálom, hogy a film címe nem egyenes fordításban „Közeli sötétség” lett, Bigelow ugyanis filozófiája alapján esküszik a két szóból álló címekre.

Végeredmény: Kultklasszikus vámpírhorror felejthetetlen jelenetekkel

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont