Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

A kilencvenes évek elején jártunk, amikor az Alien-sorozat harmadik részével szembesülhettünk. A Fox nem aprózta el: a történet íróira, tervezésre és egyebekre több, mint 13 millió dollárt költöttek, de valószínűleg a stúdió fejesei sem számítottak arra, hogy a fiatal rendező, David Fincher csak közel három évvel az első történetváz elkészülte után fog hozzákezdeni a forgatáshoz. Rengeteg ötlet merült fel a kezdet kezdetén - az idegenek lerohanják a Földet, vezérük, egy monstrum idegen lerombolja New Yorkot; Ripley és Newt egy idegent hajszol egy nagyvárosban -, de a szülőatyák, Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll nem voltak ezekért túlságosan oda, így maradt a klausztrofóbikus kergetőzés 1979 mintájára. A trió Sigourney Weavert is bevonta a fejtörésbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Weaver könnyebben elvállalja a főszerepet, ha van része a sztoriban.

Két epizódról is szóltak a tervek. A harmadikban Michael Biehn vitte volna a prímet, mint Hicks egy Weaver-cameóval, míg a negyedikben aztán maga Ripley is visszatért volna. Ridley Scott is visszatérne? Sokan szerették volna, de a rendező nem ért rá ekkoriban. Forgatókönyvírásra William Gibsont tervezték felkérni, aki a Társaság által létrehozott idegen hadseregről, kómába esett Ripley-ről, Bishopban rejtőző arctámadóról és Hicksről, mint vezérről írt, mintegy előkészítve a negyedik részt. Gibson 1987 decemberére fejezte be az írást, de az eredmény senkit sem nyűgözött le. Végül megpróbálták összehozni Renny Harlinnal, hogy közösen ötleteljenek, de Gibson ekkor kimentette magát, és angolosan távozott. Harlin ekkor megemlítette Eric Red nevét (Alkonytájt - Near Dark), mint aki átírhatná a sztorit. A fejesek beleegyeztek. Red: „Öt hétig dolgoztam nekik, de nem tudták, hogy mit akarnak.”

Red új karaktereket vont be (Ripley kezdett kiesni a történetből), és 1989 februárjában előadta ötleteit egy vázlat formájában. Hill és Giler nem voltak elájulva. És ami érdekes, még Red mentora, Harlin sem tartotta túl meggyőzőnek a vázlatot, amely genetikai kísérletekről szólt. Harlin egyébként ekkor lépett le, hiszen további munkákat kapott (Die Hard 2…). Gilerék ezután visszatértek Gibsonhoz, pontosabban az ő kreálmányához, és egy David Twohy (később: A szökevény, 1993) nevű úriemberrel turbóztatták fel a szkriptet. Twohy telerakta a könyvet hidegháborús témákkal, melyek azonban pont ekkoriban váltak anakronisztikussá - 1989-et írtunk ekkor. Sebaj, Twohy ejtette a hidegháborút, viszont kihagyta Ripley-t is - erre a Fox utasította Twohy-t, hogy a hősnőt tegye vissza.

Gilerék eközben rendezőt kerestek. A Harlin utáni következő jelölt a „Navigátor: középkori Odüsszeia” új-zélandi direktora, Vincent Ward volt, aki az éppen „forgalomban lévő”, Ripley-re átírt Twohy-sztori helyett a saját ötletével állt elő. Eszerint Ripley egy űrbéli szerzetesrend köreiben landolna, melynek tagjai elutasítják a modern technikát, és mindenkit betolakodónak tekintenek. Az űrállomás egy óriási, gótikus fakatedrális - fegyverek egyáltalán nincsenek. Wardot azonnal szerződtették, és mellé még John Fasanót is (Megint 48 óra), akitől azt várták, hogy a sztorit nagyon-nagyon gyorsan papírra veti.

Igen ám, de Twohy eközben még mindig alkalmazásban volt, és befejezte a feladatát, hogy aztán a médiából értesüljön Ward megbízásáról. „Nem hallottam többet felőlük. Igaz, amit mondanak: Hollywood jól megfizeti az íróit, de úgy bánik velük, mint egy rakás szarral.” - nyilatkozta búcsúzóul.

A producerek eközben Fasano szkriptjét is megdolgozták kissé, mivel úgy vélték, Ward látomása túlontúl elnyom minden mást. Eredmény: teljes ötlettelenség. Megoldás? Még félmillió dollár, és plusz egy író (ezúttal Larry Ferguson, „Vadászat a Vörös Októberre”). Ennek az eredménye: miután Ferguson is előállt saját ötleteivel, rövid úton kirúgták.

Mivel a forgatásnak néhány héten belül el kellett kezdődnie, vészmegoldásra volt szükség, és még 600 000 dollárra. Ward ekkor távozott, Fincher érkezett helyette. Az ekkor 28 éves Fincher egy agyonajnározott Paula Abdul - videóval a háta mögött érkezett a produkcióba, és rögtön szembesült azzal, ami minden rendező rémálma: nem volt forgatókönyv, csak egy 40 oldalas papírköteg, amit aztán naponta toldoztak-foltoztak. Amint egy újabb telegépelt papír érkezett Fincherhez, már tudta, hogy azt másnap neki kell állni leforgatni. A forgatás (tervezett) vége felé senki sem tudta, hogy ténylegesen vége is lesz a munkának, és lám, vissza is hívták a stábot jelenetpótlásra. Amikor pedig a Fox kitalálta, hogy egy teljesen új befejezés kell, Weavert is vissza kellett hívni, akinek azonban már eléggé visszanőtt a haja, ezért az újabb borotválásért 40 000 dollárt követelt (a problémát végül a maszkmesterek oldották meg). Fincher végül háromórányi anyagot rakott össze, melyből a legkeményebb részek azonnal repültek, így például dobozba került Newt aprólékos részletességgel bemutatott boncolása is.

És hogy mit tartalmazott a Finchernek küldözgetett, forgatókönyvre hasonlító papírköteg?

Ripley és társai mentőkabinostul a Fiorina 161 nevű börtöntelepen landolnak, ahol az egyedüliként életben maradt Ripley-t nem fogadják kitörő örömmel. Ripley-vel együtt azonban egy idegen is érkezik, és a lény gyorsan elkezdi kiirtani a retardált bűnözőkből, egy orvosból és két főnökből álló személyzetet.

Ha az Alien harmadik részét röviden kellene jellemeznem, így szólna: felesleges film, nyilvánvaló koncepcióval. Felesleges, mivel az első két rész olyan bődületesen nagy remekmű, olyan remekül összerakott szkriptekkel, hogy ez a több éven át csak fércelgetett, toldozott-foltozott könyv csak gyengébb filmet eredményezhetett. És nyilvánvaló is a koncepció, hiszen nyilvánvalóan azért kell kinyírni minden túlélőt a második részből, hogy ne kelljen vesződni szerepük megírásával, így Ripley egyedül futkoshat az idegen elől; és nyilvánvaló, hogy azért kell börtönbolygó nulla fegyverzettel, hogy a lény minél több töltelék szereplőt gond nélkül szétszedhessen (a kezdés méretes logikai hibáiba most inkább nem mennék bele).

Mindazonáltal „A végső megoldás: Halál” egy nagyon jó film lenne, ha önmagában állna, a két előzmény nélkül. Kellően nihilisztikus a hangulat (Fincher nagyon ért az ilyesmihez, lásd 1995-öt), és a nehézségekhez képest jól össze van rakva a film. Csak éppen ha választani lehet, százból százszor az első kettőt választanám.

Végeredmény: Sok sebből vérző, de alapjában véve nem rossz harmadik epizód, melynek azonban küldetése volt, hogy felérjen az első kettő szintjére - ez nem sikerült

A film: 7 pont

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Ne húzzuk sokáig: „A bolygó neve: Halál” minden idők legjobb sci-fi horrorfilmje. James Cameronnak 1984-ben ajánlották fel a második Alien-film rendezői székét, miután a Terminátor forgatókönyve a fejesek: Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll kezébe került. A hármak vállalata, a Brandywine ezidőtájt éppen olyan projektekkel szórakoztatta magát, mint „A nagy szökés”, vagy a „Spartacus” sci-fi változata (egyikből sem lett semmi). Cameronnal az utóbbi kapcsán szerveztek találkozót, de ő kerek perec közölte, hogy az ötlet hülyeség. Giler ebben a pillanatban vetette fel az Alien-folytatás tervét, és Cameron ráharapott. A vázlat, ami alapján dolgoznia kellett, így szólt: „Ripley-t megmentik, majd visszamegy a bolygóra egy osztaggal, ahol felzabálják őket. És még sok más szarság is történik.”

Az „Alien II” címet viselő projekt gyorsan egy 42 oldalas papírköteget eredményezett Cameron tollából, melyben már szerepeltek a főbb karakterek. Az írás egy része korábban is létezett, Cameron ugyanis az 1979-es premier óta az első film rajongója volt, és időnként azzal múlatta az időt, hogy folytatást írt hozzá (érdekes módon „E.T.” munkacímmel…). És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos szereplő alakja is, aki nem volt más, mint az idegen királynő.

Éppen mikor kezdett volna kibontakozni a szkript, a rendező egy másik megbízást is kapott, a Rambo második részének megírását. Giler kommentárja: „Fogadd el mindkét melót, és írj minél gyorsabban!” Ez végül nem jött össze, a Rambót újra és újra át kellett írni (Stallone is belefirkált időnként), és megjött a zöld lámpa a Terminátor forgatásának elkezdéséhez (Arnold Schwarzenegger letudta a „Conan: A pusztító”-t, és végre ráért), így az „Alien II” egy időre a fiókba került. Talán mondani sem kell, Giler erre alaposan kiőrjöngte magát, Walter Hill viszont biztosította Cameront, hogy meg fogják várni.

Meg is várták, és akit visszakaptak a projekthez, már nem ugyanaz volt, mint kilenc hónappal azelőtt, hanem egy ünnepelt rendező, mivel a Terminátor világkörüli diadalútra indult. Ekkor már sokan lebeszélték Cameront, de ő kitartott; a víziója még mindig megvolt. Tetézte az örömet, hogy a Brandywine közölte, Sigourney Weaver is aláírta a szerződését. Problémát okozott azonban a stúdiónak Gale Anne Hurd producer személye, akit a rendező invitált a projektbe, és akivel éppen a házasság küszöbén álltak. Cameron közölte, vagy jöhet a jövendőbelije, vagy nem lesz film. Végül az győzte meg a Foxot, hogy ígéretet kaptak arra, a költségek nem fogják az eget verdesni. Mikor mindez végre elrendeződött, kiderült, hogy Weaver mégsem írt alá semmit. Miközben a Fox 1985 szeptemberére el akarta indítani a forgatást, Weaver ügye még mindig nem rendeződött. Cameron ismét a fenyegetés fegyveréhez nyúlt: „Most elmegyünk Gale-lel a nászutunkra. Mikor visszaérünk, legyen meg a szerződés a főszereplővel. Ha nem lesz meg, mi kiszállunk.” A rendező ugyanakkor még egy trükköt bevetett: elhintette, hogy szándékában áll átírni a kész szkriptet úgy, hogy Ripley-t mindenestül kihúzza belőle. Ez végül hatott: gyorsan meglett a szerződés Weaverrel.

A büdzsé körüli alkudozások lezárulta után (a végső költségek 17,5 millió dollárra rúgtak - az eredeti irányár 12 millió volt) végre elkezdődhetett az angliai forgatás a Pinewood stúdióban. A forgatás alatt a rendező asszisztenssel akadtak gondok, a Vasquezt alakító Jenette Goldsteint állandóan csak „love”-nak hívó úriembertől aztán megszabadultak, ugyanúgy, mint az operatőrtől is, akinek Cameronétól némileg eltérő elképzelése volt a világításról - a zseniális Adrian Biddle így került a képbe. A szereplők közül egyedül James Remar került lapátra, ő lett volna Hicks, de káros szenvedélyei miatt távozott, és Michael Biehn érkezett, aki így megúszta a fegyveres kiképzést, amin a többiek már mind átestek.

A forgatás nem zajlott veszélyek nélkül, amikor Mark Rolston (Drake) lángszórója lángnyelvet lövell a furgonba, a stáb meggyújtotta belül a tüzeket - és a színészek néhány pillanaton belül oxigén nélkül maradtak. Végül a furgonba vágott lyukakon vezették ki a füstöt a járműből. Abból a járműből, amely korábban elszabadult, és letarolta a kamerákat, melyek mögött Biddle éppen nem tartózkodott - óriási szerencséjére.

Lance Henriksennek is kijutott a jóból, hiszen bár neki kevés akciójelenet jutott, széttépése felvételekor egy elég borzalmas tej-joghurt keveréket kellett innia (mint androidvért), amelytől egy teljes napig kóválygott.

Az „alkotást” hárman végezték: a - mellesleg zseni - Syd Mead felelt a Sulaco űrhajóért, Ron Cobb az LV-426 bolygó kolóniájáért, maga Cameron pedig az idegen királynőt vállalta magára. Utóbbiban legalább két stábtag mozgott, és kezdetleges változatát szemetes zsákokkal burkolták be. Az idegen harcosok jelmezeibe táncosok, pantomimesek bújtak, akik a legváratlanabb módokon közlekedtek - Cameron néha még a kamerát is feje tetejére állította a maximális hatás kedvéért.

A stúdió engedékenynek mutatkozott a játékidővel kapcsolatban, de Cameronnak így is számos értékes jelenetet kellett kivágnia. Így kikerült a Ripley lányáról szóló dialógus, Ripley tárgyalásának egy része, a robotőrszemek működése, a Jorden-család útja és végzete a bolygón, valamint Burke sorsa (utóbbi jelenettel Cameron nem volt elégedett). A kivágások nagy része újból látható a 154 perces special edition-ben, amely így még izgalmasabb lett, mint a moziverzió.

„A bolygó neve: Halál”-nál már nem fognak jobb sci-fi horrort forgatni (ami például az idegenek orvosi részlegbe történő betörése, és Newt elhurcolása között zajlik, az drámaiságban és izgalomban felülmúlhatatlan), de előtte is csak egy olyat tettek vászonra, amely felveheti vele a versenyt, és véleményem szerint ténylegesen egy szinten van vele: ez „A nyolcadik utas a halál”, vagyis az első rész. Ebben a műfajban Cameronéhoz hasonló forgatókönyvet sem fognak írni (bár írnának, én lennék a legboldogabb), mert ilyesmire a hollywoodi álomgyárnak (=futószalagnak) manapság már nincs ideje, inkább jöjjön a megbízható, kockázatmentes konzerv, amire jó, ha két napig (vagy a futószalag következő legördülő termékének megtekintéséig) emlékszik az ember. Az „Aliens”-nél ez a veszély nem fenyeget - erre a remekműre egész életünkben emlékezni fogunk.

Végeredmény: Az első résszel abszolút egy szinten álló, azt nem kopírozó, saját stílust követő klasszikus, a műfaj csúcsa

A film: 10 pont

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

1979-ben valami szörnyűséges szabadult rá hét űrhajósra, és valami szörnyen izgalmas a mozi-, azon belül is a sci-fi-horror rajongóira. „A nyolcadik utas: a Halál” forradalmasította az űrbéli terrorfilmet, és bár már korábban is vászonra vitt történetet turbózott fel, a megvalósítás, az alakítások és a forgatókönyv ínyencségei messze felülmúltak minden addigit - és a későbbiek jelentős részét. Dan O’Bannon, aki egész életében a régi szörnyes filmek rajongója volt, egy nap írásra adta a fejét, így jött létre a „Space Beast”. Írás közben O’Bannon az egyik karakterének szájába ezt a mondatot adta: „Mit csináljunk az idegennel?” O’Bannon fejébe szöget ütött az „idegen” kifejezés, ezért gyorsan berontott írótársa, Ron Shusett szobájába, hogy felébressze, és közölje vele, megvan a cím („Remek” - válaszolta Shusett, majd visszafordult a fal felé, és aludt tovább).

A részletek később Shusett agyából pattantak ki. O’Bannon rendezett is volna, de az alapanyag végül a Brandywine Productions-nél kötött ki, ahol az egyik fejes, Walter Hill és kollégája, David Giler vette kezelésbe. A szkriptet átírták: Ripley-t nővé változtatták, a tervezett effektparádét minimálisra redukálták. „Gyenge egy iromány volt” - minősítette később Hill az O’Bannon-Shusett duó művét.

A stúdiófőnökök legjobb húzásának végül Ridley Scott leigazolása bizonyult. Scott több, mint kétezer reklámfilmet, és a zseniális „Párbajhősök” című történelmi drámát (Keith Carradine, Harvey Keitel) tette le az asztalra az „Alien” előtt. Scottot lenyűgözte a forgatókönyv, és mivel nagy rajongója volt a „2001”-nek, és a „Star Wars”-nak, rögtön lecsapott a lehetőségre.

Az idegen szerepére egy hét láb magas afrikai férfit találtak, és ez párosult a svájci H.R. Giger alkotásaival. A Zürichben élő Giger otthonában sok csontvázzal rendelkezett, melyeket modellként használt. A szürrealista végül az idegen összes fejlődési szintjének kialakításában jeleskedett, és ő döntött úgy, hogy az idegennek ne legyenek szemei. És a svájci művész mondott még valamit, amit Scott maximálisan megfogadott: „A horrorfilmek többnyire túl sokat mutatják a szörnyet. Amint jól megnéztük, akár ki is mehetnénk a moziból. Csak úgy kerülhető el, hogy a lény unalmassá váljon, ha centiről-centire mutatjuk meg, teljes valójában pedig csak a film végén”.

A casting érdekességei közé tartozott, hogy Veronica Cartwrightot először elküldték, majd később visszahívták. A színésznő szentül meg volt győződve, hogy végül csak megkapta Ripley szerepét. Amikor azonban meglátta ruhatárán a „Lambert” feliratot, nyilvánvalóvá vált, hogy a navigátor szerepét osztották rá. Jon Finch (Macbeth) lett volna Kane, ám az első forgatási napján olyan beteg lett, hogy alig tudták kiszedni a pilótaülésből - John Hurt érkezett helyette. Yaphet Kotto folyamatosan rögtönzött, és ötletekkel bombázta Scottot, aki ilyenkor alig tudott megszabadulni tőle. És volt még egy érdekes casting, ha ugyan annak lehet nevezni: Scott, hogy a méreteket még nagyobbra nyújtsa (például az idegen űrhajó roncsában), gyerekeket öltöztetett be miniatűr űrruhákba.

A rendező a kulcsjelenetnél, az idegen megszületésénél sem fogyott ki a meglepetésekből, hiszen John Hurt kivételével senkit nem engedett a jelenet helyszínére. Hurt bebújt az asztal alá a lényt mozgató (kilökő) stábtaggal, Roger Dickennel együtt, majd három kamera is működésbe lépett, és ezek mindegyike a színészekre irányult, akik ebből már sejtették, hogy valami váratlan következik. És miután nagy nehezen átszakadt a Hurtre adott (fél) póló, és megjelent a lény, igen hiteles reakciók kerültek a filmszalagra; Veronica Cartwright konkrétan úszott a vérben (őt telibe kapta a művér, annyira, hogy egyszerűen hanyatt esett is rajta).

Scott elképesztő ötletekkel állt elő azt tekintve, hogy az idegen miket műveljen - már teljes életnagyságban. Brett (Harry Dean Stanton) halálát például úgy képzelte el, hogy az idegen Stanton arcát először szinte csak végigsimítja, majd ennek nyomán spriccelni kezd a vér (a jelenet végül kikerült a végső verzióból). Scott emellett azt tervezte, hogy bogarakkal tölti fel az idegen fejét, amelyben így folyamatos mozgás lesz (nem jött össze, a bogarak állandóan elaludtak, és csak hevertek mozdulatlanul). Egy elképzelés szerint Lambert-Cartwrightnak is kijutott volna a jóból, őt az űr mélye szívta volna magába egy kulcslyuknyi méretű résen keresztül. Az ötletet elvetették, mert sok időt emésztett fel, és a fizika törvényeire is rácáfolt volna. És Scott volt az is, aki a megnyíló tojás mellett feküdt, és a kezeit az arctámadó mellé helyezte, hogy a lény mozgását, lüktetését imitálja.

A film zenéje Jerry Goldsmith műve, bár érdekes módon a legendás zeneszerző sokat vitázott a rendezővel (Scotték helyenként összevissza használták a megírt zenét, és gyakran éltek kritikával is…). A kész film azonban mindenért kárpótolt mindenkit - a mai napig felülmúlhatatlan remekmű. A film tökéletessége számos összetevőből áll; számomra a legfontosabb, hogy az idegent egy iszonyatos, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen félelemforrásként ábrázolja, és teszi mindezt úgy, hogy tényleg csak apró részleteket látunk belőle. Scott töménytelen mennyiségű jelenetet forgatott az idegennel, majd szépen elkezdte őket megtizedelni - ezt remek érzékkel tette, hiszen akár egy elrontott xenomorf-jelenet tönkretehette volna az összes többit (ilyen például az a kivágott képsor, amelyben Ripley a végső meneküléskor a folyosó közepén meglátja az idegent, ezért kénytelen meghátrálni. Nos, nekem az első, ami beugrott a jelenetet látva az volt, hogy „ugyan miért nem rohansz el mellette, nem is olyan nagy”; de a Lambertet pókfoci alakzatban megközelítő és sarokba szorító idegent is említhetném, aki ekkor leginkább önmaga paródiája).

Scott a vizualitás terén is maximálisat alkot, kiemelném például a befejezést, melynek során egyszerűen tanítanivalóan használja fel a fény-árnyék kettősséget. A vizuális eszközök mellett jelentős vonzerő még a filmben a tökéletes kiszámíthatatlanság. Mivel nem szuperhősök alkotják az űrhajó személyzetét (azaz a teljes stábot), ezért megjósolhatatlan, hogy melyikükre csap le az idegen, vagyis a halál, és kiért izgulhatunk az utolsó percekben. Ehhez jön még a nem szupersztárokból álló színészgárda, élén Sigourney Weaverrel, akinek ez volt az első számottevő szerepe, és aki rajta volt azon a listán, amellyel kezükben Scotték New Yorkba érkeztek. Az „Alien”- cím és Weaver neve azóta összeforrt, nem véletlen, hogy a folytatás, a mesteri „A bolygó neve: Halál” rendezője, James Cameron is vele képzelte el a saját maga által írt sztorit, és az sem, hogy 1997-ben Ripley figuráját még halálából is visszahozták, hogy a „Feltámad a halál” főszereplője legyen. 1986-ban tehát eljött a második rész ideje, amely ugyanott (= 57 évvel később…) folytatódott, ahol az első abbahagyta. És nem is akárhogyan folytatódott…

Végeredmény: Egy igazi klasszikus, utánozhatatlan stílusú, klausztrofóbikus remekmű, melynek egyszerűen nincs gyenge pontja

A film: 10 pont

Terrore nello spazio/Planet of the Vampire (1965)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Terrore nello spazio/Planet of the Vampire (1965)

A távoli jövőben két űrhajó, az Argos és a Galliot szeli az űr éjfekete tengerét, amikor felfedeznek egy különös bolygót, az Aurát, amely gravitációjával egyszerűen magához szippantja a két hajót, minek során az Argos legénysége eszméletét veszti - még ennél is különösebb azonban, hogy magukhoz térve egymásnak ugranak a hajó utasai, és már-már megölnék egymást, mikor sorra feleszmélnek, és utána már nem is nagyon emlékeznek a történtekre. Növeli a feszültséget, hogy a Galliotra átnézve már csak a legénység hulláit találják hőseink - vélhetőleg hozzájuk hasonlatosan egymásra támadtak az ottaniak is, ám nem volt olyan szerencséjük, hogy magukhoztérjenek, mielőtt komolyabb bajuk esne. Az Argos legénysége természetesen minél előbb szeretné elhúzni a csíkot a bolygóról, ám az utolsó pillanatban a Galliot eltemetett emberei visszatérnek halálukból, és megakadályozzák az indulást - úgy tűnik, mégis van élet (és mégis van halál) ezen a kihaltnak tűnő bolygón.

                                  

Ahhoz képest, hogy a speciális effektek egy része a béka feneke alatt van (pl. az űrhajó a bolygó felett repkedve), a Vámpírok bolygója (ezen a címen futott vhs-en, remek kétszemélyes szinkronnal) egy remek sci-fi/horror, amely méltó alkotója nevéhez. A ködös bolygó, a visszatérő halottak - mind fokozzák a hangulatot, sőt még némi előzetest is kapunk az Alien néhány klasszikusnak számító pillanatához. Barry Sullivan nagyon jól játszik Mark kapitány szerepében, de igazából a többiekre sem lehet egy rossz szavam sem. Mario Bava hiába nem ontotta magából a fantasztikus filmeket, a Planet esetében sincsen oka szégyenkezésre. Plusz ez a film nekem kedves fiatalkori emlék.

A dvd képe szép, viszont csak angol hangot kapunk, és semmiféle felirat nincs a lemezen, ahogy az extrák is nélkülözve lettek.

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)