Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

1979-ben valami szörnyűséges szabadult rá hét űrhajósra, és valami szörnyen izgalmas a mozi-, azon belül is a sci-fi-horror rajongóira. „A nyolcadik utas: a Halál” forradalmasította az űrbéli terrorfilmet, és bár már korábban is vászonra vitt történetet turbózott fel, a megvalósítás, az alakítások és a forgatókönyv ínyencségei messze felülmúltak minden addigit - és a későbbiek jelentős részét. Dan O’Bannon, aki egész életében a régi szörnyes filmek rajongója volt, egy nap írásra adta a fejét, így jött létre a „Space Beast”. Írás közben O’Bannon az egyik karakterének szájába ezt a mondatot adta: „Mit csináljunk az idegennel?” O’Bannon fejébe szöget ütött az „idegen” kifejezés, ezért gyorsan berontott írótársa, Ron Shusett szobájába, hogy felébressze, és közölje vele, megvan a cím („Remek” - válaszolta Shusett, majd visszafordult a fal felé, és aludt tovább).

A részletek később Shusett agyából pattantak ki. O’Bannon rendezett is volna, de az alapanyag végül a Brandywine Productions-nél kötött ki, ahol az egyik fejes, Walter Hill és kollégája, David Giler vette kezelésbe. A szkriptet átírták: Ripley-t nővé változtatták, a tervezett effektparádét minimálisra redukálták. „Gyenge egy iromány volt” - minősítette később Hill az O’Bannon-Shusett duó művét.

A stúdiófőnökök legjobb húzásának végül Ridley Scott leigazolása bizonyult. Scott több, mint kétezer reklámfilmet, és a zseniális „Párbajhősök” című történelmi drámát (Keith Carradine, Harvey Keitel) tette le az asztalra az „Alien” előtt. Scottot lenyűgözte a forgatókönyv, és mivel nagy rajongója volt a „2001”-nek, és a „Star Wars”-nak, rögtön lecsapott a lehetőségre.

Az idegen szerepére egy hét láb magas afrikai férfit találtak, és ez párosult a svájci H.R. Giger alkotásaival. A Zürichben élő Giger otthonában sok csontvázzal rendelkezett, melyeket modellként használt. A szürrealista végül az idegen összes fejlődési szintjének kialakításában jeleskedett, és ő döntött úgy, hogy az idegennek ne legyenek szemei. És a svájci művész mondott még valamit, amit Scott maximálisan megfogadott: „A horrorfilmek többnyire túl sokat mutatják a szörnyet. Amint jól megnéztük, akár ki is mehetnénk a moziból. Csak úgy kerülhető el, hogy a lény unalmassá váljon, ha centiről-centire mutatjuk meg, teljes valójában pedig csak a film végén”.

A casting érdekességei közé tartozott, hogy Veronica Cartwrightot először elküldték, majd később visszahívták. A színésznő szentül meg volt győződve, hogy végül csak megkapta Ripley szerepét. Amikor azonban meglátta ruhatárán a „Lambert” feliratot, nyilvánvalóvá vált, hogy a navigátor szerepét osztották rá. Jon Finch (Macbeth) lett volna Kane, ám az első forgatási napján olyan beteg lett, hogy alig tudták kiszedni a pilótaülésből - John Hurt érkezett helyette. Yaphet Kotto folyamatosan rögtönzött, és ötletekkel bombázta Scottot, aki ilyenkor alig tudott megszabadulni tőle. És volt még egy érdekes casting, ha ugyan annak lehet nevezni: Scott, hogy a méreteket még nagyobbra nyújtsa (például az idegen űrhajó roncsában), gyerekeket öltöztetett be miniatűr űrruhákba.

A rendező a kulcsjelenetnél, az idegen megszületésénél sem fogyott ki a meglepetésekből, hiszen John Hurt kivételével senkit nem engedett a jelenet helyszínére. Hurt bebújt az asztal alá a lényt mozgató (kilökő) stábtaggal, Roger Dickennel együtt, majd három kamera is működésbe lépett, és ezek mindegyike a színészekre irányult, akik ebből már sejtették, hogy valami váratlan következik. És miután nagy nehezen átszakadt a Hurtre adott (fél) póló, és megjelent a lény, igen hiteles reakciók kerültek a filmszalagra; Veronica Cartwright konkrétan úszott a vérben (őt telibe kapta a művér, annyira, hogy egyszerűen hanyatt esett is rajta).

Scott elképesztő ötletekkel állt elő azt tekintve, hogy az idegen miket műveljen - már teljes életnagyságban. Brett (Harry Dean Stanton) halálát például úgy képzelte el, hogy az idegen Stanton arcát először szinte csak végigsimítja, majd ennek nyomán spriccelni kezd a vér (a jelenet végül kikerült a végső verzióból). Scott emellett azt tervezte, hogy bogarakkal tölti fel az idegen fejét, amelyben így folyamatos mozgás lesz (nem jött össze, a bogarak állandóan elaludtak, és csak hevertek mozdulatlanul). Egy elképzelés szerint Lambert-Cartwrightnak is kijutott volna a jóból, őt az űr mélye szívta volna magába egy kulcslyuknyi méretű résen keresztül. Az ötletet elvetették, mert sok időt emésztett fel, és a fizika törvényeire is rácáfolt volna. És Scott volt az is, aki a megnyíló tojás mellett feküdt, és a kezeit az arctámadó mellé helyezte, hogy a lény mozgását, lüktetését imitálja.

A film zenéje Jerry Goldsmith műve, bár érdekes módon a legendás zeneszerző sokat vitázott a rendezővel (Scotték helyenként összevissza használták a megírt zenét, és gyakran éltek kritikával is…). A kész film azonban mindenért kárpótolt mindenkit - a mai napig felülmúlhatatlan remekmű. A film tökéletessége számos összetevőből áll; számomra a legfontosabb, hogy az idegent egy iszonyatos, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen félelemforrásként ábrázolja, és teszi mindezt úgy, hogy tényleg csak apró részleteket látunk belőle. Scott töménytelen mennyiségű jelenetet forgatott az idegennel, majd szépen elkezdte őket megtizedelni - ezt remek érzékkel tette, hiszen akár egy elrontott xenomorf-jelenet tönkretehette volna az összes többit (ilyen például az a kivágott képsor, amelyben Ripley a végső meneküléskor a folyosó közepén meglátja az idegent, ezért kénytelen meghátrálni. Nos, nekem az első, ami beugrott a jelenetet látva az volt, hogy „ugyan miért nem rohansz el mellette, nem is olyan nagy”; de a Lambertet pókfoci alakzatban megközelítő és sarokba szorító idegent is említhetném, aki ekkor leginkább önmaga paródiája).

Scott a vizualitás terén is maximálisat alkot, kiemelném például a befejezést, melynek során egyszerűen tanítanivalóan használja fel a fény-árnyék kettősséget. A vizuális eszközök mellett jelentős vonzerő még a filmben a tökéletes kiszámíthatatlanság. Mivel nem szuperhősök alkotják az űrhajó személyzetét (azaz a teljes stábot), ezért megjósolhatatlan, hogy melyikükre csap le az idegen, vagyis a halál, és kiért izgulhatunk az utolsó percekben. Ehhez jön még a nem szupersztárokból álló színészgárda, élén Sigourney Weaverrel, akinek ez volt az első számottevő szerepe, és aki rajta volt azon a listán, amellyel kezükben Scotték New Yorkba érkeztek. Az „Alien”- cím és Weaver neve azóta összeforrt, nem véletlen, hogy a folytatás, a mesteri „A bolygó neve: Halál” rendezője, James Cameron is vele képzelte el a saját maga által írt sztorit, és az sem, hogy 1997-ben Ripley figuráját még halálából is visszahozták, hogy a „Feltámad a halál” főszereplője legyen. 1986-ban tehát eljött a második rész ideje, amely ugyanott (= 57 évvel később…) folytatódott, ahol az első abbahagyta. És nem is akárhogyan folytatódott…

Végeredmény: Egy igazi klasszikus, utánozhatatlan stílusú, klausztrofóbikus remekmű, melynek egyszerűen nincs gyenge pontja

A film: 10 pont

Invázió/The Invasion (2007)

Invázió/The Invasion (2007)

Igen, ez a testrablók sokadik támadása. Ezúttal Nicole Kidman harcol az érzelemmentes populáció, és a rátörő álmosság ellen. Hogy milyen eredménnyel? Ha a történetet nézzük, ezúttal kivételt teszek, és lelövöm a poént: bő másfél órányi futkosás és meredt nézés után beáll a teljes happy end. Szerintem ezzel nem okoztam nagy meglepetést, hiszen napjainkban a filmkészítők szinte csak ilyen befejezéseket forgatnak, hogy „a néző jó érzéssel távozzon a moziból” (és hogy a termék több pénzt hozzon a konyhára, teszem hozzá). Ha a produkció minőségét vizsgálom, bizony hajlok rá, hogy egy erős elégségessel honoráljam a hollywoodi remake-hullám eme díszpéldányát, amely egy dologban sikeres igazán: alaposan lealázza a német Oliver Hirschbiegel hírnevét.

Hirschbiegel egy újabb áldozati bárány azon a vágóhídon, amelyet Hollywoodnak neveznek, és amelynek a hentesbárdjait különböző dilettáns stúdiófőnökök tartják a kezükben.

„Te, ez „A bukás” egészen oké film, nem?”

„Ja, ügyes gyerek, aki ezt összehozta.”

„Hívjuk át hozzánk, hátha csinál nekünk is egy kis pénzt.”

„Oké, de valami rutinfeladatot kapjon, amiből elvileg nem lenne sok lóvé.”

„Rendben, kapjon egy riméket, ahhoz szinte forgatókönyv sem kell.”

Ez egy képzelt beszélgetés volt egy pár főfejes irodájából, ahová véletlenül eljutott egy példány „A bukás” című, véleményem szerint rendkívül jól sikerült német történelmi drámából. Hirschbiegel ezután megkapta a munkát, vagyis csatlakozott John Woo-hoz, vagy Jackie Chan-hoz, hogy csak két nevet említsek azok közül, akik kultikus munkásságukat Amerikában megbízható iparosságra cserélték le.

De hogy a filmről is ejtsek néhány szót: az „Invázió” egy remake a remake-ek végtelen sorában. Technikailag megbízható, forgatókönyvileg gyenge, színészileg hol ilyen, hol olyan. További egyezés a sok-sok buta újrával az is, hogy itt is működött a „dobjunk ki minden értékes, de a nézőnek biztosan unalmas dolgot az eredetiből, és tegyünk be helyette még több üldözést és rohangálást” elve.

Kidman rajongói mindazonáltal élvezkedhetnek: kedvencük szinte egy minutumra sem tűnik el a vászonról, látjuk közelről ijedezni, szenvedni, könnyezni, verekedni, szépen mosolyogni; hozza is a formáját, bár időnként látszik rajta, hogy inkább valami nagyobb színészi kihívás foglalkoztatná.

Daniel Craig-en jókat lehet derülni, körülbelül annyira hiteles fehér köpenyben, mintha mondjuk Bruno Ganz helyett Will Ferrell játszotta volna Hitlert (csak hogy Hirschbiegelnél maradjunk). A többiek majdnem mind felejthetőek, többnyire szerepük szerint meredten kell nézniük, de ezt azért jól megoldják. Kritikájuk mindazonáltal az is, hogy a kötelező, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen régi szereplő cameójában Veronica Cartwright a karakterére eső pár percben is megkavarja az állóvizet.

Pedig azért akadnának jó dolgok: izgalmas (bár nagyon rövidre szabott) a „ki mutat érzelmet az utcán?”-játék, és remek pillanat az is, amikor a vonaton Kidman egy fémtartóban nagy adag „emberi” hártyát talál. És a történet is rengeteg kiaknázható drámaiságot, igazi karaktertanulmányokat rejt magában. Azonban itt a nagy bökkenő: ha a fejesek Hollywoodban inkább bunyót akarnak, akkor szépen elköszönnek a rendezőtől, majd őt utólag porig alázva hívnak egy iparost a futószalag mellől hogy helyettesítse, mindenkit visszazavarnak utóforgatásra és - minő meglepetés - betoldanak egy csomó akciójelenetet. Nesze neked, drámaiság…

És így a végterméken bizony meglátszik, hogy sokáig fércelték, foltozgatták a vágószobában, az utólag beerőltetett jelenetek többnyire teljesen feleslegesek, ráadásul a nagy kapkodásban olyan méretes bakik is becsúsztak, mint például Kidman esete a leláncolt ajtóval.

Zárszó? Nagyon sajnálom Hirschbiegelt, nem ezt érdemelte volna…

A film megjelent Magyarországon dvd-n (szégyen: a korábbi változatok persze nem, mert ugye minek), fapados kiadásban.

Végeredmény: "Csináljunk remake-et", jelentése: "Rontsuk el, ami jó volt"

A film: 4 pont

A dvd: 6 pont