Piknik a Függő sziklánál/Picnic at Hanging Rock (1975)

Piknik a Függő sziklánál/Picnic at Hanging Rock (1975)

Éppen a századfordulón járunk, 1900 februárjában, Ausztráliában. Egy lányiskola ébredezik, méghozzá nagy napra: a tanárok kirándulást szerveznek a lányoknak a zöldbe, pontosabban a Függő szikla lábához. A diákok vidáman szedelőzködnek, majd elindulnak. Mikor megérkeznek a sziklákhoz, a fülledt melegben a kísérő tanárok úgy döntenek, hogy elérkezett az ideje egy kis pihenésnek, így a kirándulók nagyobbik része álomba merül. Az egyik diáklány azonban nem akar aludni, ezért engedélyt kér, hogy harmadmagával felmászhasson a sziklák közé, és szétnézhessen odafent. Már sötét van, amikor az iskola igazgatónője viszontlátja a kirándulókat, de megkönnyebbülése nem tart sokáig, mivel a hazatérők kétségbeesve közlik vele, mi történt: három lány és az egyik tanárnő nyomtalanul eltűnt a sziklák között…

Peter Weir „Piknik a Függő sziklánál” című filmje a hetvenes évtized egyik legrejtélyesebb alkotása, műfajilag pedig véleményem szerint meghatározhatatlan. Emberek eltűnéséről szól, tehát thriller-elemekkel bír, mégsem nevezhető annak. Az eltűnések drámai konfliktusokat szülnek a hazatérők között, de drámának sem mondanám, ahhoz túl erős a misztikum. Weir csodás, már-már kézzel és más érzékszervvel érinthető atmoszférát teremt, természeti képeinek segítségével szinte filmnézés közben is érezhetjük a hőséget, vagy gyengülhetünk el a férfi főszereplővel együtt a titokzatos sziklák közelébe érve.

Ami talán a legcsodálatosabb a filmben, az az emberközpontúság. A forgatókönyv Weirrel karöltve megtehetné, hogy olcsó, hatásvadász jelenetekkel bombázza a nézőt, erősítve a thriller/krimi oldalt. Nem ez történik, ugyanis Cliff Green író inkább a karakterekre koncentrál, arra, hogy a lányok hogyan reagálnak egymás között társaik elvesztésére, illetve az igazgatónőre, aki szépen lassan elveszíti a lába alól a talajt.

Weir filmje egyébként állítólag megtörtént eseményeken alapszik, bár ezt az információt később cáfolták. A történetet először Joan Lindsay vetette papírra, innen került a kivételes tehetségű ausztrál rendező, Weir kezébe, akiről azóta tudvalevő, hogy hollywoodi magasságokig vitte. Mégis, Weir filmográfiájának talán legszebb darabja a „Piknik…”. Csodálatos fényképezésével (néha szinte festményszerűek a képek), pánsípszerű zenéjével (Bruce Smeaton) és hipnotikus rejtelmességével a hetvenes évtized talán legsokoldalúbb műve.

Végeredmény: A valaha készült egyik legjobb ausztrál film

A film: 10 pont

Dark Harvest (2004)

Dark Harvest (2004)

Sok évtizeddel ezelőtt egy gazda látogatókat kap két zsaru személyében. A rend őrei gyanítják, hogy a gazduram valamikor és valahogyan leamortizálta feleségét, és a gyanú be is igazolódik, amikor a férfi lövöldözni kezd. Ugrás napjainkba, amikor egy mit sem sejtő fiatalember tudomására jut, hogy megörökölt egy régi birtokot (na, vajon melyiket…?). Nosza, el is indul barátnőjével és még néhány ismerőssel, hogy felderítse az örökséget. A probléma csak az, hogy a birtokon néhány életre kelt madárijesztő gyilkol…

Pocsék alakítások, nevetséges „fordulatok” és technikai megvalósítás, bődületes logikai bakik - a „Dark Harvest” azt a nem várt bravúrt mutatja be, hogy a felsoroltakat mind magába foglalja. A film a szokásos panelre épül, amiből manapság már százával készülnek olcsó horrorok, nevezetesen egy csapat fiatal egy titokzatos házba érkezik, ahol aztán szépen lassan elkezd megfogyatkozni a társaság. Itt most túlesünk néhány gyengus dialóguson, majd a filmkészítők (nevezzük így eme műkedvelő társulatot, élén Paul Moore rendezővel) ezt elunják, és a kaszás-kapás rémpofák elkezdenek gyilkolászni. Fiataljainknak eközben hol az jut eszükbe, hogy egy szál magukban kiálljanak a sötétbe (holott előtte pont odakint történt a trancsír), hol meg az nem jut eszükbe, hogy talán valamit, bármit a kezükbe kellene kapni védekező eszköz gyanánt. Emellett már szinte elsikkad az a dilettantizmus, hogy a fekete srác vállának átszúrása után a sebet senkinek sem jut eszébe bekötözni, ráadásul az áldozat folyamatosan sebesült testrészével támaszkodik társára.

A gyilkossági jelenetek időzítése szánalmas, egy robbanásféleséget meg olyan amatőr módon valósítottak meg a „trükkmesterek”, hogy rossz ránézni. A horror tehát láthatatlan, plusz még a kötelező meztelen fürdőzés sem marad el, sőt, a hármas hölgykoszorú minden tagja közszemlére teszi idomait - szegények, ha a forgatás alatt sejtették volna, hogy mekkora vacakságban szerepelnek, talán átgondolják szerződésüket (már ha volt egyáltalán olyan).

Mint a fentiekből kiderül, a „Dark Harvest” egyszeri megnézésre javasolt, de azt az egyet is csak akkor, ha éppen borús hangulatban vagyunk - kilencven perc elteltével úgy érezzük majd, mintha egy vígjátékot néztünk volna…

Végeredmény: Minden ízében amatőr másfél óra

A film: 2 pont

Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Blood for Dracula (1973)

Flesh for Frankenstein (1974)

  

Szinte teljesen megegyező stábbal készült a hetvenes évek derekán ez a két legendás horrorfilm, melyben a leghíresebb vérszívó, és az emberi testrészeket összefércelő doktor játssza a főszerepet. A Drakulában a címszereplő szenved, hiszen nem jut hozzá az őt legjobban éltető nedűhöz, a szűz lányok véréhez. Inasa esküvőt szervez neki, a kiszemelt családban négy arajelölt is akad, de négyük közül Drakulának mindenképpen a szűzre van szüksége.

A Frankenstein-sztoriban a doktor a tökéletes testet akarja megalkotni, és ehhez már csak egy férfifejre van szüksége. Egy környékbeli parasztnak a barátjában, egy szerzetesi pályát fontolgató ifjúban meg is lesz a jelölt, de a műtét után váratlan bonyodalmat okoz, hogy a fej által irányított test nem úgy reagál a szintén a doktor által megalkotott nőre, ahogy az elvárható lenne.

A stáb nagy része, a látványvilág, az effektusok (leszakadt végtagok, belsőségek) mindkét filmben jelen vannak, és - sajnálatomra - a tempó is ugyanolyan, ugyanolyan lassú. A két szkript nem túl bonyolult, a fordulatok nagyjából előre láthatóak, ezért is fárasztó néhol a lassúság (ez különösen a Frankensteinben zavaró). Az erőteljesebb jeleneteket a Drakulától kapjuk (Drakula fuldoklásai, vért köpő-fröcskölő köhögése felejthetetlen), és itt a dolgok nagyon szépen felpörögnek a végére, és bár a Frankensteinnél is ez a törekvés, ott ez nem sikerül ennyire jól (csak szimplán mindenki egymásra rogy némi agónia kíséretében). Ami a Drakula gyenge pontja, az az akcentusok. A nyelv angol, és a nemzetközi stábot (Udo Kier, Vittorio De Sica) én szívem szerint utószinkronizáltam volna (olasz módra) az érdekesebbnél érdekesebb akcentusok miatt, melyek időnként annyira viccesek, hogy elvonják a figyelmet a tényleges látnivalótól. Ez nem róható fel Joe Dallesandrónak, aki szintén közös pont a két stábban, és aki egyúttal a legerősebb pont is (plusz a hölgynézők szívét némely jelenetében valószínűleg alaposan megdobogtatja…).

Érdekesség, hogy sokak szerint a Drakula rendezéséhez Paul Morrissey (az örök „stúdiófüggetlen” Paul Morrissey) mellett Roman Polanskinak is volt némi köze, mindenesetre a kész filmben láthatjuk a rendezőt egy rövid (és nagyon jó) jelenetben.

A szereplők tulajdonképpen nem rosszak, a két főszerep Udo Kier-é lett, aki nagy vehemenciával játszik, de sajnos övé a legmegmosolyogtatóbb akcentus is. A hölgykoszorúnak sok dolga nincs, leszámítva a lenge (vagy annál is kevesebb) öltözékben való mutatkozást, ebben főleg a Suspiriából is ismert Stefania Casini jár az élen, míg jól meg nem harapják. A véres, szaknyelven szólva „over the top” speciális effektusok leginkább a trash-jelleget erősítik, bár a legendás Carlo Rambaldi már itt is remek munkát végzett, el kell ismerni.

Összességében megállapítható, hogy a Drakula a jobb film, de azért a Frankenstein is szerez néhány élvezetes percet, főleg a legvégén. Mindkét produkció unikumnak is számít, hiszen a két ősi sztorit ilyen stílusban nem sűrűn vittek vászonra korábban, vagy azóta.

A filmek: 8,5 és 7 pont

Blind Woman’s Curse aka. Black Cat's Revenge/ Kaidan nobori ryû (1970)

Keleti sarok:

Blind Woman’s Curse aka. Black Cat's Revenge/ Kaidan nobori ryû (1970)

Előre bocsátom, Meiko Kaji csodálatos látvány, különösen karddal a kezében, ahogyan ellentmondást nem tűrően osztogatja a halálos döféseket. A „Lady Snowblood” című kultikus mesterműben szemkápráztató alakítást nyújtott, holott szimplán csak jelen volt a filmben (és imádta a kamera). Mindezeken felbuzdulva jutottam el tárgyalt akciófilmünkhöz, amely azonban kisebb-nagyobb csalódást okozott. Meiko ugyan próbálkozik, de ekkor még érezhetően nem találja a fogást a szerepén - mivel szerintem a rossz szerepet kapta meg. Igen, megtörténik az a csúfság, hogy a bosszút állni kívánó vak nőt játszó Hoki Tokuda gyakran elhomályosítja a nagyszerű Meikót; ha egymás szerepét játszhatták volna el, mindez talán kiegyenlítődött volna.

De sajnos vannak más problémák is. Az első, és legfontosabb, a forgatókönyv elég gyengére sikerült, amelyre nem nagyon fogunk visszaemlékezni a későbbiekben. Klánok harcolnak egymás ellen - nagyjából ennyi. Még inkább sajnáltam, hogy túl gyakran jelennek meg a vígjátéki elemek, amelyek - szerencsére - majd teljes mértékben hiányoznak a Snowbloodból. Ezek itt elég felemás eredményt hoznak, a végső leszámolásnál például elég kínos a kígyós tetoválás mentén történi többszöri felsorakozás. Ami azonban megmenti a filmet, az a várva-várt végső párviadal a vak nő, és a főhősnő között. Gyönyörű koreográfia, emlékezetes végkimenetel - ha az egész film ilyen erős lenne, egy méretes mesterművel lenne dolgunk. Így azonban ez csak egy enyhén átlag feletti darab, amely tartogat kellemes perceket, és melléfogást egyaránt.

Végeredmény: A csodálatos Meiko Kaji egy közepes filmben - kevés akció, ötlettelen szkript és egy nagyszerű végső párbaj

A film: 6,5 pont

Shock Waves (1977)

Shock Waves (1977)

Egy gyanútlan utasokat szállító hajónak váratlanul technikai problémái adódnak, és ha ez nem lenne elég, az utazók furcsa égi jelenségekre is felfigyelnek. Miután nagy nehezen kilábalnak egy közeli, lakatlannak tűnő szigetre, találnak egy méretes épületet. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a sziget nem teljesen lakatlan, hiszen a házban egy idős férfire bukkannak, aki elég különösen viselkedik, majd felhívja kényszerű látogatói figyelmét az óriási veszélyre: a szigeten, és körülötte náci zombik felbukkanására lehet számítani…

A „Shock Waves” biztatóan kezdődik, megjelenik a számos remek filmből ismert (Invasion of the Body Snatchers, 1978…) Brooke Adams (ez volt a debütálása), majd kellemes atmoszférában, hátborzongató zenei aláfestéssel elkezdődnek a furcsaságok hőseink hajója körül. Peter Cushing megjelenése is nagyot dob az eseményeken (Cushing - aki mint az évszámból látható, ekkor lett Tarkin kormányzó is - pár napig állt csak Ken Wiederhorn rendező rendelkezésére, és 5000 dollárt tett zsebre, a kapitányt játszó John Carradine-hoz hasonlóan), majd jönnek a náci élőhalottak. Sajnos itt ki is fulladnak a dolgok, Cushing eltűnik, a főszereplők egyre butuskábban viselkednek, de a legnagyobb gond nem is ez. A probléma a PG besorolás. Azért a zombikat nem úgy szeretjük látni, hogy különösebben nem bántják a kiválasztott áldozatukat. Márpedig ebben a filmben a lényeg a zombik működése lenne, ehhez képest csupán annyit kapunk, hogy időnként valakit lerántanak a víz alá. 

Az alkotók sajna megelégednek annyival, hogy a náci egyenruhás zombik kidugják a fejüket, majd kijönnek a vízből. Aztán egy megint kidugja, és kijön. Utána hárman dugják ki a buksijukat, és hárman másznak a partra (egyébként nyolc statiszta játszotta a tucatnyi nemzetiszocialista zombit). Ennyi az egész, Wiederhorn ennyit csináltat zombijaival. Fej elő, partra ki, séta a szigeten, néha egy szereplőt víz alá le. Vér semmi, harapdálás semmi, Fulcin edződött zombisták valószínűleg elaludnának a filmen. Holott Wiederhorn pergeti az eseményeket, csak éppen póráz van a nyakában, és a pórázra az van írva, hogy „Rated PG”. Fordulat sincs sok, szereplőink a film végére szépen elfogynak, egy megmarad és azzal kész. Aki még soha életében nem látott élőhalottas (pláne Mein Kampfot olvasgató élőhalottas) filmet, az esetleg a „Shock Waves”-szel kezdheti. De aki már Romerón, Fulcin és társaikon megedződött, annak csalódás lesz ez a 85 perc.

Végeredmény: Vértelen zombifilm egy kevés Peter Cushinggal

A film: 5 pont

Variola Vera (1982)

Variola Vera (1982)

Valahol Afrikában egy férfi ajándékot vásárol, majd Európába utazik, ahol a fekete himlő tüneteit kezdi mutatni. Az orvosok a kórházban először nem veszik komolyan, ágyba fektetik megfigyelésre. A beteg aztán magánkívül bolyongani kezd, és folyamatosan vért köp. Kisvártatva kitör a járvány, amely nem kímél senkit, a hatóságok pedig éppen csak időben lépnek közbe, hogy karantén alá helyezzék az épületet…

A helyszín Belgrád, egy éppen átlag feletti felszereltségű kórház. Ideális tér egy „vírusos” horrorfilmhez, ám Goran Markovic filmje nemcsak sokkoló jeleneteket, hanem számos érdekes karaktert is felsorakoztat. Itt van például az új doktornő, akit befolyásos szülője mindenre fittyet hányva megpróbál kijuttatni a kórházból, vagy az igazgató, akiről a halálos bonyodalmak közepette kiderül, hogy orvosi esküje ellenére nem éppen a becsület és az önfeláldozás a legfontosabb erénye. És természetesen jelen van egy főhősnek is nevezhető doki (Rade Serbedzija), akinek lételeme a nők után való futkosás (már szimplán a telefonban megpróbálja elcsábítani kolléganőit), és aki szintén benyeli a nagy százalékban halállal végződő kórt.

A tünetek rémisztők, az áldozat fejét-testét borzasztó fekete kiütések lepik el, végül teljesen beborítják, azzal annyi. A film tulajdonképpen végig egyensúlyoz a horror és a dráma között, előbbi leghatásosabb jelenete talán az, amikor az alagsorban hirtelen előtűnik a szintén megfertőződött fűtésszerelő. A hangulat „kellemesen” borzongató, a befejezés egy csattanóval is szolgál (amikor már azt hihetnénk, hogy…, akkor egy tárgyat megpillantva kiderül, hogy mégsem), talán csak annyi kifogásom van, hogy a vírus hatását és erejét egy kissé jobban, részletesebben demonstrálhatta volna a film. Ennek ellenére a „Variola Vera” bőven megnézésre javasolt, akár egynél többször is.

Végeredmény: Színvonalas „vírushorror” Európából fordulatokkal és jó szereplőkkel

A film: 9 pont