Piknik a Függő sziklánál/Picnic at
Hanging Rock (1975)
Éppen a századfordulón
járunk, 1900 februárjában, Ausztráliában. Egy lányiskola ébredezik, méghozzá
nagy napra: a tanárok kirándulást szerveznek a lányoknak a zöldbe, pontosabban
a Függő szikla lábához. A diákok vidáman szedelőzködnek, majd elindulnak. Mikor
megérkeznek a sziklákhoz, a fülledt melegben a kísérő tanárok úgy döntenek,
hogy elérkezett az ideje egy kis pihenésnek, így a kirándulók nagyobbik része
álomba merül. Az egyik diáklány azonban nem akar aludni, ezért engedélyt kér,
hogy harmadmagával felmászhasson a sziklák közé, és szétnézhessen odafent. Már
sötét van, amikor az iskola igazgatónője viszontlátja a kirándulókat, de
megkönnyebbülése nem tart sokáig, mivel a hazatérők kétségbeesve közlik vele,
mi történt: három lány és az egyik tanárnő nyomtalanul eltűnt a sziklák között…
Peter Weir „Piknik a Függő
sziklánál” című filmje a hetvenes évtized egyik legrejtélyesebb alkotása,
műfajilag pedig véleményem szerint meghatározhatatlan. Emberek eltűnéséről
szól, tehát thriller-elemekkel bír, mégsem nevezhető annak. Az eltűnések drámai
konfliktusokat szülnek a hazatérők között, de drámának sem mondanám, ahhoz túl
erős a misztikum. Weir csodás, már-már kézzel és más érzékszervvel érinthető
atmoszférát teremt, természeti képeinek segítségével szinte filmnézés közben is
érezhetjük a hőséget, vagy gyengülhetünk el a férfi főszereplővel együtt a
titokzatos sziklák közelébe érve.
Ami talán a legcsodálatosabb
a filmben, az az emberközpontúság. A forgatókönyv Weirrel karöltve megtehetné,
hogy olcsó, hatásvadász jelenetekkel bombázza a nézőt, erősítve a
thriller/krimi oldalt. Nem ez történik, ugyanis Cliff Green író inkább a
karakterekre koncentrál, arra, hogy a lányok hogyan reagálnak egymás között
társaik elvesztésére, illetve az igazgatónőre, aki szépen lassan elveszíti a
lába alól a talajt.
Weir filmje egyébként
állítólag megtörtént eseményeken alapszik, bár ezt az információt később
cáfolták. A történetet először Joan Lindsay vetette papírra, innen került a
kivételes tehetségű ausztrál rendező, Weir kezébe, akiről azóta tudvalevő, hogy
hollywoodi magasságokig vitte. Mégis, Weir filmográfiájának talán legszebb
darabja a „Piknik…”. Csodálatos fényképezésével (néha szinte festményszerűek a
képek), pánsípszerű zenéjével (Bruce Smeaton) és hipnotikus rejtelmességével a
hetvenes évtized talán legsokoldalúbb műve.
A film: 10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése