Más világ/The Others (2001)

Más világ/The Others (2001)

A második világháború idején az elhagyatottnak látszó, ködlepte házhoz három ember érkezik, két idősebb, Mrs. Mills és Mr. Tuttle, valamint a fiatal (és néma) Lydia. A trió szolgálói állást keres és a ház asszonya, Grace rövid hezitálás után igent mond. Grace két gyermekével él együtt a tágas szobákban, a gyerekek különleges betegsége miatt állandóan behúzott függönyök mögött. Nem telik el sok idő, és furcsa dolgok kezdenek történni a házban: az emeletről dörömbölés hallatszik, a zongora magától játszani kezd, az egyik gyerek, Anne pedig - elmondása szerint - találkozik egy Victor nevű fiúval a hálószobában. Nagyon úgy tűnik, valakik betolakodtak Grace házába…

Alejandro Amenábar három nagy visszhangra találó filmet forgatott 1996 és 2001 között. Mindhárom a thriller és horror műfajában fogant, a „Halálos tézis” a snuff-filmes miliőben játszódik, a „Nyisd ki a szemed” egy természetfeletti elemekkel operáló thriller, míg tárgyalt filmünk egy igazi házas/kísértetes horrorsztori. És nem is akármilyen. A „Más világ” azon remekművek sorát gyarapítja, amelyek pillanatnyi megingás, színvonalesés nélkül peregnek le és visznek végig egy receptet, melynek lényege, hogy Amenábar a gondosan felépített jelenetek végére, olyan 10-15 percenként alaposan ráhozza a frászt a nézőre. Ezeknek a csúcspontoknak természetesen rendkívül hatásosnak kell lenniük, hiszen sikertelenség esetén a következő negyedóra is el lenne temetve. A spanyol rendező azonban nem követi el ezt a hibát, és a csúcspontok a „Más világ” legemlékezetesebb jeleneteivé avanzsálnak. A közbülső időben a karakterek és a szkript gyönyörűen építkeznek, egyrészt a remek színészgárda, másrészt Amenábar rendkívüli írói képességeinek köszönhetően. Nicole Kidman eredetileg nem akarta elvállalni a főszerepet (éppen a Moulin Rouge-ból jött, és túl erősnek találta a stílusváltást), ami nagy kár lett volna, hiszen emlékezetesen játssza a kezdetben határozott, ám egyre jobban elbizonytalanodó Grace-t. Semmi túl-ijedezés, ripacskodás, (ekkor még éppen) Tom Cruise-né remek partnere a forgatókönyvnek. A két gyerkőc is remek (kár, hogy azóta túl sokat nem hallottunk felőlük), megérte 5000 jelentkezőből válogatni. A három jövevény kiismerhetetlen (egyikük neve meg mintha tisztelgés lenne „Az elcserélt gyermek” felé), kezdetben talán velük azonosulhatunk, aztán egyre ijesztőbbek lesznek, az egyik legfélelmetesebb képsor alatt lassan közelítenek felénk a távolból és pont eközben tudunk meg róluk néhány fontos dolgot, ami némileg más megvilágításba helyezi őket, még jobban megijesztve a nézőt.

Ha már az ijesztő jeleneteknél tartunk, a befejezés is okkal pályázik az aranyéremre e téren. Megmondom őszintén, rég nem borzongtam akkorát (és olyan kellemeset), mint amikor a két halálra rémült gyermekre valaki rányitja a szekrényajtót (mellesleg ez a sokk vezeti be a nagyszerűen kidolgozott finálét).

Többet vétek lenne elárulni erről a szépséges horrorfilmről, amely visszafogott sztár-főszereplőjével, remek mellékalakjaival és a legfontosabbal, kitűnő forgatókönyvével kötelező néznivaló és amely játszi könnyedséggel lehagyja még a hasonló tematikájú „Hatodik érzék”-et is.

A korábban dvd-n is kiadott film nagy nehezen kijött bluray-en is idehaza. Sajnos semmi extrát nem tartalmaz, de tekintve, hogy például a vele egy szinten álló mestermű, a spanyol „Árvaház” semmi bluray-t nem kapott, csak egy csonkolt képarányú dvd-t, inkább ne szóljunk egy szót sem.

Végeredmény: Egy nagy ház, sötét szobák, ijesztő hangok és Nicole Kidman - borzongatás felsőfokon

A film: 10 pont

Invázió/The Invasion (2007)

Invázió/The Invasion (2007)

Igen, ez a testrablók sokadik támadása. Ezúttal Nicole Kidman harcol az érzelemmentes populáció, és a rátörő álmosság ellen. Hogy milyen eredménnyel? Ha a történetet nézzük, ezúttal kivételt teszek, és lelövöm a poént: bő másfél órányi futkosás és meredt nézés után beáll a teljes happy end. Szerintem ezzel nem okoztam nagy meglepetést, hiszen napjainkban a filmkészítők szinte csak ilyen befejezéseket forgatnak, hogy „a néző jó érzéssel távozzon a moziból” (és hogy a termék több pénzt hozzon a konyhára, teszem hozzá). Ha a produkció minőségét vizsgálom, bizony hajlok rá, hogy egy erős elégségessel honoráljam a hollywoodi remake-hullám eme díszpéldányát, amely egy dologban sikeres igazán: alaposan lealázza a német Oliver Hirschbiegel hírnevét.

Hirschbiegel egy újabb áldozati bárány azon a vágóhídon, amelyet Hollywoodnak neveznek, és amelynek a hentesbárdjait különböző dilettáns stúdiófőnökök tartják a kezükben.

„Te, ez „A bukás” egészen oké film, nem?”

„Ja, ügyes gyerek, aki ezt összehozta.”

„Hívjuk át hozzánk, hátha csinál nekünk is egy kis pénzt.”

„Oké, de valami rutinfeladatot kapjon, amiből elvileg nem lenne sok lóvé.”

„Rendben, kapjon egy riméket, ahhoz szinte forgatókönyv sem kell.”

Ez egy képzelt beszélgetés volt egy pár főfejes irodájából, ahová véletlenül eljutott egy példány „A bukás” című, véleményem szerint rendkívül jól sikerült német történelmi drámából. Hirschbiegel ezután megkapta a munkát, vagyis csatlakozott John Woo-hoz, vagy Jackie Chan-hoz, hogy csak két nevet említsek azok közül, akik kultikus munkásságukat Amerikában megbízható iparosságra cserélték le.

De hogy a filmről is ejtsek néhány szót: az „Invázió” egy remake a remake-ek végtelen sorában. Technikailag megbízható, forgatókönyvileg gyenge, színészileg hol ilyen, hol olyan. További egyezés a sok-sok buta újrával az is, hogy itt is működött a „dobjunk ki minden értékes, de a nézőnek biztosan unalmas dolgot az eredetiből, és tegyünk be helyette még több üldözést és rohangálást” elve.

Kidman rajongói mindazonáltal élvezkedhetnek: kedvencük szinte egy minutumra sem tűnik el a vászonról, látjuk közelről ijedezni, szenvedni, könnyezni, verekedni, szépen mosolyogni; hozza is a formáját, bár időnként látszik rajta, hogy inkább valami nagyobb színészi kihívás foglalkoztatná.

Daniel Craig-en jókat lehet derülni, körülbelül annyira hiteles fehér köpenyben, mintha mondjuk Bruno Ganz helyett Will Ferrell játszotta volna Hitlert (csak hogy Hirschbiegelnél maradjunk). A többiek majdnem mind felejthetőek, többnyire szerepük szerint meredten kell nézniük, de ezt azért jól megoldják. Kritikájuk mindazonáltal az is, hogy a kötelező, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen régi szereplő cameójában Veronica Cartwright a karakterére eső pár percben is megkavarja az állóvizet.

Pedig azért akadnának jó dolgok: izgalmas (bár nagyon rövidre szabott) a „ki mutat érzelmet az utcán?”-játék, és remek pillanat az is, amikor a vonaton Kidman egy fémtartóban nagy adag „emberi” hártyát talál. És a történet is rengeteg kiaknázható drámaiságot, igazi karaktertanulmányokat rejt magában. Azonban itt a nagy bökkenő: ha a fejesek Hollywoodban inkább bunyót akarnak, akkor szépen elköszönnek a rendezőtől, majd őt utólag porig alázva hívnak egy iparost a futószalag mellől hogy helyettesítse, mindenkit visszazavarnak utóforgatásra és - minő meglepetés - betoldanak egy csomó akciójelenetet. Nesze neked, drámaiság…

És így a végterméken bizony meglátszik, hogy sokáig fércelték, foltozgatták a vágószobában, az utólag beerőltetett jelenetek többnyire teljesen feleslegesek, ráadásul a nagy kapkodásban olyan méretes bakik is becsúsztak, mint például Kidman esete a leláncolt ajtóval.

Zárszó? Nagyon sajnálom Hirschbiegelt, nem ezt érdemelte volna…

A film megjelent Magyarországon dvd-n (szégyen: a korábbi változatok persze nem, mert ugye minek), fapados kiadásban.

Végeredmény: "Csináljunk remake-et", jelentése: "Rontsuk el, ami jó volt"

A film: 4 pont

A dvd: 6 pont