A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isabelle Adjani. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isabelle Adjani. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 26., hétfő

Birtoklás (Possession, 1981)

 Birtoklás (Possession, 1981) 

Azt, hogy miről szól Andrzej Zulawski „Birtoklás” című filmje, talán Isabelle Adjani arca adja vissza a legjobban. Az idő nagy részében, és a film legsokkolóbb pillanataiban ez nem más, mint maga a Gonosz. Ennek a Gonosznak köszönhető, hogy Mark (Sam Neill) és Anna (Adjani) házassága összedől, mint egy kártyavár, tekintet nélkül az egykori nagy szerelemre, és annak gyümölcsére, Bobra. A házaspár tettlegességig is elfajuló veszekedései veszik át az uralmat, és nem kétséges, hogy ez már egy háború. Az összecsapások hevességét mi sem bizonyítja jobban, mint egy lakás felrobbantása, gyilkosságok és… egy szörny életre keltése. Igen, itt már a horror területén járunk, Anna ugyanis létrehozza a szörnyet, amely egyre komolyabb metamorfózisokon megy keresztül, hogy aztán kialakuljon belőle az, amire (akire) Anna mindig is vágyott - legalábbis azóta, hogy a Gonosz birtokolja testét és szellemét. 

Zulawski drasztikus pszichohorrorja (bár ő tagadta, hogy horror lenne) a mai napig a legjobb a témában, és gyanítom, ez így is fog maradni egy ideig (bár született még a tárgyban figyelemreméltó film, elég csak Lars von Trier Antikrisztusára gondolni). A „Birtoklás” egy hihetetlen, megdöbbentő film, melynek megtekintése után sokan valószínűleg egyszerűen levegő után fognak kapkodni. 

A látvány elképesztő, a kezdeti néhány csendesebb pillanatot (amíg a férj próbál türelmesen rájönni, mi lehet a baj a viszonnyal) gyorsan felváltja a vér, küszködés, szenvedés, majd végül a horror és az iszonyat. De a legrémisztőbb az arcokra van írva: ahogy Mark rámered a félhomályos előszoba-folyosón az éppen megütött feleségére, ahogy az vérző szájjal visszamosolyog rá, majd menekül (?) előle az utcán, majd ahogy Annán a metróban eluralkodik az őrjöngés, és - valami hihetetlen képsorok után - az a valami (hogy Zulawskit idézzem, maga a Gonosz) megszületik, kifolyik belőle. 

Zulawski egy New Yorki szállodában, két hónap alatt írta a forgatókönyvet (Lengyelországban a pártvezetés éppen feketelistára tette). A szkript valós eseményeken, a rendező válásán alapszik, felesége egy Heinrich nevű férfi miatt hagyta el, így nem véletlen a film második férfi szereplőjének neve sem (ezt a groteszk Heinrich-t Heinz Bennent játssza). A kulcsszereplő Annára először nem sikerült megszerezni Isabelle Adjanit, ezért Zulawskiék a „Ragyogó karrierem” (My Brilliant Carrier, 1979) című nagysikerű ausztrál dráma főszereplő párosát, Judy Davist és Sam Neill-t szemelték ki maguknak. Végül aztán másodszor is eljutott a szerep Adjanihoz (férjén keresztül, aki gyorsan rábeszélte, és aki mellesleg a „Birtoklás” operatőre volt). Megérte: többek közt Cannes-ban Arany Pálma lett a jutalma, teljesen megérdemelten - ilyen démonikus, ijesztő, érzelmes, megrázó színjátszást ritkán látni. Méltó párja Neill, kinek helyére eredetileg Sam Waterston („Gyilkos mezők”/The Killing Fields, 1984) pályázott. Neill is megjárja a filmben a poklok poklát, először zavartan, majd megsemmisülve áll felesége átváltozása előtt, majd tetteit eluralja az erőszak, annak ellenére, hogy még mindig szerelmes feleségébe (ez a hármasság - szerelem, Isten, Gonosz - egyébként Zulawski szinte összes rendezésében megtalálható). 




És a filmben félúton megjelenik a Szörny is. „Nehogy megmutasd” - intették óva többen is a rendezőt, aki természetesen megmutatja (Carlo Rambaldi - „E.T.”, „Harmadik típusú találkozások” - több táskányi ragadós-ragacsos-nyálkás anyagot hozott át a határon Berlinbe, közvetlenül a Fal mellé, a vámosok megdöbbenésére, és undorára). A metamorfózis egészen a film záró képsoraiig tart, a végeredménye pedig egy szintén nem várt fordulat. 

Leszögezhető, a „Birtoklás” első látásra nagyon nehéz, szinte emészthetetlen film. További megtekintései alatt azonban hihetetlenül letisztul, és egy felejthetetlen mesterművé változik úgy, hogy felkavaró hatásából semmit sem veszít.

Végeredmény: A nyolcvanas évek egyik legjobb filmje

 

Az alábbiakban egy 1998-ban készített interjú fordítása következik.

 

- Eddig még nem volt szerencsénk a 89 percesre lerövidített változathoz. És önnek?

- A. Zulawski: Nem, de nem is nézném meg soha. Marie-Laure Reyre egy nagyon gazdag nő, egy még nála is gazdagabb bankár felesége, és mindenáron producer akart lenni. Ilyen emberek kellenek ahhoz, hogy a különös és bizarr filmeket meg tudjuk csinálni. Egyébként nagyon kedves hölgy.

- Korlátozta a filmet valamilyen mértékben?

- Nem, nem értette a filmet, tehát… akik azt hiszik, hogy értenek valamit, hajlamosak arra, hogy korlátozzák, de egyébként… nem. A forgatás alatt tökéletes producer volt, és a film - bár Franciaországban annyira nem - elég nagy sikerrel ment, vagyis mindenki boldog volt. A hölgyet aztán behálózta néhány idióta Amerikából, és kötött velük egy rossz üzletet. Emlékszem, a The New York Times-ban olvastam, egy intelligens kritikus írta, hogy reméli, a teljes verziót is bemutatják majd az Államokban. De nem így lett.

- Azt hallottuk, hogy angolul, és franciául is felvette a filmet. Ez igaz?

- Az eredeti verzió angol.

- Látható volt egy olyan változat, melyben Adjani franciául beszél…

- Nos, egy francia törvény szerint készülnie kellett egy francia változatnak is. Ma már nem ilyen szigorú a törvény, például „A sámán ereje” csak lengyel nyelven létezik.

- Tehát a francia nyelvű jelenetek utólag kerültek felvételre?

- Nem, utószinkront használtunk. Francia nyelvű forgatás nem volt.

- Adjani és Sam Neill is utószinkronizálta magát?

- Csak Adjani, Sam Neill semmit nem beszél franciául. Heinz Bennent néhány szót beszél, de azt is rosszul.

- Az angol nyelvű verzió hatásosabb. Jól illett Adjani vontatottabb angolja azokhoz a jelenetekhez, amikor keresi a szavakat.

- Igaz. De nemcsak ez. Amikor forgattuk a Birtoklást, Adjani sehol sem volt. Egy semmi volt. Éppen elcseszte a karrierjét, és valami olcsó tetőtéri lakásban éldegélt a férjével és a gyerekével. Donald Sutherland felesége bérelte neki, tehát nyomortanya azért nem volt, de akkor is… Senki sem akarta Adjanit foglalkoztatni azért, amit a legutóbbi filmje alatt művelt. Én viszont nem vagyok francia, úgyhogy engem nem érdekelt, hogy viselkedett a forgatás alatt. Számomra ő egy rendkívül tehetséges és szép színésznő, őt akartam a filmembe. Végül szinte ingyen kaptuk meg, vagyis a producerek örömködhettek. Aztán persze híre ment, hogy Adjani zseniálisan játszott nálunk, meg hogy pontos volt, nem balhézott, vagyis új imidzs kreálódott neki. Újjászületett a karrierje, újra elvállalhatott egy rakás filmet. Aztán eljött a mi utószinkronunk ideje, és ő ekkor már „A Tökéletes” volt. Megnézte a filmet, a Birtoklást, mivel addig nem is látta, furcsa módon soha nem nézte vissza a jeleneteit. Szeretem azokat a színésznőket, akik visszanézik magukat, de ő nem akarta, valószínűleg ő maga is félt ettől a nagyon sötét karaktertől.

Aztán megnézte az egész filmet, bezárkózott a fürdőszobába, és öngyilkos lett egy borotvapengével. Persze nem igaziból, de a vagdosással akarta kimutatni, hogy mennyit szenvedett a látványtól. Aztán mondott nekem egy emlékezetes mondatot: „Nincs jogod úgy használni a kamerát, hogy az belelásson az ember lelkébe” - és az ő lelke sötét, szerintem tudja ezt ő is. Az új filmjei persze mind vígjátékok voltak, és ő olyan kis aranyos volt mindegyikben. 

Aztán elkezdte az utószinkronunkat és vékony gyermeki hangon kezdte mondani a szöveget,  azt hitte, ha így beszél, minden meglesz bocsájtva. Ha ezt hitte, hülye volt, én meg dühös voltam rá. Végül a következőt mondtam neki: „nézd, ha még öt percig folytatod ezt a kis játékodat, hívok egy másik szinkronszínésznőt, szerződés szerint jogom van hozzá”. Aztán persze próbált csalni, ahol lehetett, ezért aztán a francia változat lágyabb, könnyebb.

A forgatás alatt összesen egyszer volt konfliktusunk, de igazából nem tehetett róla, mert a sminkesek főnöke beszélte tele a fejét, hogy a zöld kontaktlencsékkel rosszul néz ki. Erre ő azt mondta nekem, hogy a lencsék nélkül szeretne tovább játszani. Mondtam neki, ez lehetetlen, hiszen már három napot forgattunk így, de megmakacsolta magát. A stáb közben várta, hogy végre lejöjjön a szobájából, de semmi nem történt. Néma csönd. Erre én mentem fel hozzá, és emlékszem, kihívtam a folyosóra, megfogtam az ajtó szélét és azt mondtam neki, ha tíz percen belül nem jön le forgatni, méghozzá azokkal az izékkel a szemében, odacsapom az ajtóhoz. Nem szólt semmit, de befejezte a nyafogást. Majd tíz perc múlva megjelent, kisimulva, gyönyörűen és persze a lencsékkel a szemében. 

- Adjani azt mondta önről, hogy varázsló. Hogy vesz rá embereket arra, hogy olyan fékevesztett önkívületben játsszanak, mint amilyen mondjuk az „Eszelős szerelem”, vagy a „Birtoklás”?

- Rendben, tisztában van azzal, hogy ezt a kérdést soha nem válaszolom meg? Ez olyan, mintha a cipészmestertől megkérdeznénk, hogy hogyan készíti a cipőket. Remélem, nem tűnök udvariatlannak, de a szakmám alapjáról van szó. Most 56 éves vagyok, 25 évet töltöttem azzal, hogy megértsem. Tehát nyilván nem fogom néhány mondatban kifejteni egy interjú kedvéért.

- Ahelyett, hogy megkérnénk, magyarázza el, megkérdezhetnénk, hogyan dolgozik? Több felvételt készít, vagy egy, esetleg kettő már elég?

- Az alapvetően fontos dolog az - bármennyire is didaktikusan, valamint hülyén hangzik -, hogy szeretni kell őket. Nekik meg érezniük kell egy pár nap után, hogy bármit is csinálnak, az a bármi nem fog ellenük fordulni, mert a színészet nagyon veszélyes dolog, fél másodperc alatt nevetségessé válhatsz. Ijesztő, és ők ezt tudják. De nem maguktól tudják, hanem más példák alapján. A mozi történelméből. Ezért kíváncsiak, látni akarnak mindent, de nem intellektuális alapon, Nagyon kevés az intellektuálisan működő színész. Tudják, hogy jónak kell lenniük ahhoz, hogy a film érdekes legyen. Ők fent vannak a vásznon, én nem. Tudják, hogy megkérdezhetik tőlem, milyen volt és ha rosszul sikerült, nem kerül be a filmbe. Nem játszom ki őket, ezért folytatják. Ezért kell a jó színészt megtalálni. Párizsban, nem vicc, van tízezer ember, akik ráírja az azonosítójára, hogy professzionális színész. Ehhez képest a többségük tízévente dolgozik egy napot színészként… ezért nagyon nehéz a jókat megtalálni. Csak velük lehet eljutni arra a pontra, amiről beszéltünk. Mindig azt mondom a legelején a színészeimnek, hogy ha nem hisznek bennem, 2-3 hét múlva elhallgatunk és jelbeszéddel kommunikálunk. Másodszor, megmutatom nekik, tudatosítom bennük, hogy el kell csábítaniuk a kamerát. A kamera nem egy lencsékből álló, fémből készült élettelen tárgy, hanem egy rendkívül rejtélyesen eleven élőlény.

- Az elképesztő lendület miatt elég nehéz a filmjeit papíron elképzelni, vagy azt, hogy a leírtak változatlan formában kerülnek a képernyőre. Bátorítja a színészeit improvizációra?

- Jó kérdés, de komplikált is egyben, mivel az egész filmkészítésre is vonatkozik. Az a rejtélyes ebben, hogy ha egy szkript olyan nagyszerű, irodalmi szempontból nézve maga a tökély, akkor talán könyvként kellene publikálni. Tudni kell olvasni a forgatókönyvet. Én személy szerint utálom az improvizációt, soha nem volt rá se időm, se pénzem. A filmjeimben mindig is nagyon szoros határidők voltak, ezért én például már a forgatási helyszínen vagyok két órával azelőtt, hogy a stáb megérkezne. Mindent tudnom és látnom kell előre, például hogy a kamera itt és itt lesz, mert ha nem, az azért felelős stábtagnak állandóan változtatnia kell a világításon, amivel pocsékba megy az idő, és a film soha sem lesz kész. Persze vannak megbeszélések a színészekkel és a technikusokkal, heteken keresztül, de még hónapokkal korábban. Szörnyű az, amikor egy színész csak passzívan csinálja, amit csinálnia kell. De ez azt jelenti, hogy magasról tesz az egészre, nem gondolkodik, nem fektet energiát a kreatív folyamatba. Ezért imádom azt - ez egy elég szélsőséges példa -, amikor a színész azt mondja: „Most sírnom kellene, de nevetni fogok”. Rendben van, csak indokolja meg. Ha intellektusból csinálja. Nem fog működni, ha viszont mélyről jön, ösztönből, a belsőből, akkor tökéletes.

Ez az egyensúly a forgatókönyv között és aközött, ami friss, új és meglepetésszerű.

- Az angol ajkú világ többnyire azzal vádolja meg az ő filmjeit, hogy azok… hisztérikusak.

- Imádom ezt a szót. Már kívülről fújom az egészet.

- És hogyan reagál erre?

- Nem igazán tudom. Suttogni mindenki tud, üvöltsünk! Sokkal nehezebb, ha civilizált vagy. Valami szörnyű történik a mozival. Arra lenne való, hogy beléd másszon, megváltoztasson, átalakítson. Kielégítsen, szórakoztasson - ez is rendben volna, de miért kellene partvonalon kívülre tenni azt a részét, ami pedig a lényege az egésznek? Azt a részt, ami felráz, ledönti a korlátokat, olyasvalamit mutat, amiről nem is gondolnánk, hogy lehetséges. Úgy gondolom, többnyire a rendezők a felelősök, mindenféle erkölcs nélkül mindent megtesznek, csak hogy megkapják a pénzüket. Ha a pilóta több pénzt akar, nem száll fel. A pénzes fiúk ott állnak meglőve, mert ők meg nem tudnak repülni. A producerek nem képesek filmet rendezni, mivel nem rendezők. Ha a rendezőknek lenne egy kis eszük, összefognának, mondván „van egy szint, ami alá már nem megyünk le”. Mert nekünk ismeretet kell terjesztenünk. Annak, hogy az emberek hülyék, részben mi vagyunk az okai.


- Akkor ehhez mit szól: Tarkovszkij egyszer azt mondta, „Ha ránézek a Birtoklásra, nem látok mást, csak pénzt, pénzt és pénzt”.

- No igen, elég rosszul informálták…  Még Oroszországból ismerem őt, azt akarta, hogy játsszam el a hóban keresztre feszített Jézust az egyik filmjében. Még fiatal voltam, a rendezéseim előtt történt. Nagyon tiszteltem a fickót. Félreinformálták, mivel eljött Nyugatra, érdekes elképzelésekkel mindenről. Óriási tévedett ebben. Engem nem zavar, hiszen még mindig úgy gondolom, hogy az Andrej Rubljev egy mestermű és néhány másik filmje is zseniális. Ha ezt húsz éve hallottam volna, felhívom és azt mondom neki: „Figyelj csak, Andrej, pénzem az nincs, tehát elég a süketelésből. Azért is fejezd be, mert a Birtoklásnál sokkal több pénzt kaptál a blőd olasz filmedre, amit nem is kedvelek túlságosan”. Félreinformálták, de nem tehetett róla. Rendes fickó volt.

- Amikor Adjani a kamerához beszél, nem nagyon találja a szavakat ahhoz, hogy elmondja, hogyan érez. Ön készített filmet angolul, lengyelül, franciául. Jelentős-e a szerepe itt a nyelvnek?  Ki tud fejezni olyan dolgokat az egyik nyelven, amit a másik kettőn nem?

- A nyelv jelent mindent. A nyelv civilizáció, maga a különbség.

- Mondana valamit a birtoklás színvilágáról?

- A Birtoklás színe a kék és a sárga. Ez a két szín Berlin színe, az utcáé és a metróé. És ezt a két színt a szürkéskék egyesíti, ami Berlin utcaköveinek a színe. Kifestettük a szobákat is, de ezt mondjuk minden filmnél így csináljuk. A vörös pedig csak a vér színeként jelent meg.

- Van egy nagyon rémisztő pillanat a metrós jelenetben, amikor Adjani feje a falhoz csapódik…

- Igen, igazából megtörtént. De nem érzett semmit, mert már megcsinálta korábban is, transzban. Végig tudatában volt, hogy mit csinál, így pedig lehetetlen volt, hogy sérülést okozzon magának.

- Ez a jelenet eredetileg tíz percig is eltartott, de megvágták, úgy hallottam.

- Nem emlékszem. Tíz perc biztos nem volt, de elég hosszú volt. Utolsóként ezt a jelenetet vettük fel. Rendhagyó módon csak annyi instrukciót adtam Isabelle-nek, hogy „dugd meg a levegőt”. 

- Az ön filmjei elég drágának tűnnek, de nem nagyon jutnak el az angolul beszélő piacokra. Be akar törni oda?

- Először is soha nem csinálnék marginális filmet. Szerintem jelenleg a Földön a kultúrában küszködés zajlik, csak ha mainstreamnek tetteted magad és így robbantod fel a kis robbanószered, amivel földindulást idézel elő, nos, csak ekkor változik valami. A filmjeim kétharmada anyagilag sikeres volt. Mindig próbálok saját filmet csinálni, aztán jöhet egy adaptáció, aztán megint saját és így tovább. Az oka ennek, hogy tudom, az adaptációk több pénzt fognak hozni, aztán megengedik, hogy sajátot csináljak. Taktika kérdése az egész. És ezek a filmek is hoztak pénzt, leszámítva a Kék hangjegyet.

- Nem akarná azt a robbanószert egy olyan piacon felrobbantani, mint az amerikai? Az amerikai kulturális imperializmus nagyon erős.

- Nem, mert szeretem az amerikai mozit. Szerintem a legjobb a világon, tehát én nem hiszek ebben az amerikai imperializmus-teóriában. Például a lengyel mozit teljességgel az amerikai uralja. Egy mozipremier ugyanakkor történik Amerikában, mint Lengyelországban. Az ok, hogy Európa országai közül a miénk a legdinamikusabb. Tehát itt van nekünk az amerikai piac, és a producereket ez megijeszti. Azt mondták nekem „Ne csinálj lengyel filmet, teljesen esélytelen”. Erre azt mondtam „Igazán? Hát majd meglátjuk”. Így készült el A sámán ereje (privát, és nem állami pénzből, ahogyan pedig a kollégáim csinálják még mindig), ami az összes amerikai filmet legyőzte. Azért, mert ez érdekelte igazán az utca emberét. Ilyen egyszerű: a mozi a szegényeknek szól, nem a gazdagoknak.

Tavaly 35 lengyel film készült, de olyan rosszak, hogy senki sem akarja megvenni őket. Ezek az emberek még mindig abban az ősrégi rendszerben élnek, ahol ha nyaltál az államnak, megkaptad a pénzed, megcsináltad a filmet és aztán már a kutyát sem érdekelte, hogy mit érsz el vele. Akkor még nem voltak amerikai filmek, de ezeket megnézték volna, ha bárki moziba akart volna menni. Mint mondtam, a mozi szegény embereknek szól, a szegényekhez és fiatalokhoz. Ha nem úgy élsz, mint ők, ha nem érted, mi zajlik az utcán, miféle filmet akarnál csinálni és kinek?

- Létezik olyasmi a filmjeiben, mint a vizuális nyelv, ráadásul a domináns fajtából?

- Nagyon remélem, mivel a mozi tényleg a vizualitásról, a képekről szól. Lengyel kollégáimmal évekig vitáztunk, mivel ők azt gondolták, el kell mondani a dolgokat...

Ha Ken Loach (Kes, Carla dala) életében egyszer jó helyre tenné a kamerát, ő lenne a földkerekség legjobb rendezője, mivel minden mással már rendelkezik. Megvan a szív, az egyszerűség és a tudás arról, hogy hogyan élnek az emberek. A baj az, hogy azt gondolja, dokumentumfilmet csinál, egyszerűen nem érti a kamerát. A falra mászom olyankor, amikor a filmjeit nézem, hiszen mindene megvan a kép kivételével.

- Meglepte, hogy Dario Argento elárulta, hogy a Birtoklás az egyik kedvenc filmje?

- Évekig örültem neki, de aztán a múltkor épp egy fesztivál zsűrijében ültem és láttam a legutóbbi filmjét.

- A Stendhal szindrómát?

- Szörnyű volt, számomra minden rossz volt benne, még a lánya, Asia is.

- Argentótól miket kedvel?

- Az első 5-6, 7 filmjét.

- Mit gondolt akkor, amikor Argento a Tenebrét egy, a Birtoklás előtti tisztelgésnek nevezte?

- Mit mondhatnék, nagyon köszönöm.

- Mi a véleménye David Lynch-ről és különösen a legutóbbi filmjéről, az Útvesztőbenről?

- Bonyolult kérdés. Annyira soha nem voltam oda azért, amit csinál, de a filmek mögött álló személyt szeretem, szívesen leülnék vele vacsorázni és beszélgetni. Egyik filmjét sem találtam kielégítőnek, néhány meg egyenesen pocsék, mint a Dűne, ami valami borzalom. De a Twin Peaks-ért sem rajongok, mert annyira David Lynch akar lenni, hogy az már túlzás.

- Látta már az Útvesztőbent?

- Még nem, megéri?

- Szerintem remek film. Úgy tűnik, mintha elege lenne azokból, akik azt várják tőle, hogy a szürrealizmus bohócát játssza. Az első 45 perc minimalista, rendkívül sivár és feszült.

- Az jó. Szívesen megnézném, ez a fazon még mindig a legnagyobb tehetségek közül való.

- Csinál valami olyat az Útvesztőben-ben, ami a Birtoklásra emlékeztet. Van egy lehetetlen pillanat az egész közepén, amit aztán a film be akar bizonyítani, hogy ilyesmi is valós lehet. A Birtoklás szörnyének létezése zavarba ejti a nézőket.

- Így igaz. De ez számomra a mozi, és hülyén hangzik, de a mozi nekem egyet jelent a „mutasd meg nekik”-kel. Amikor a Birtoklást írtam, odaadtam a könyvet egy lengyel kritikus barátomnak és megkértem, mondja el, hogy mit gondol róla. Azt mondta, soha ne mutassam meg a szörnyet, csak sejtetni szabad. Na de pont ezért csinálok filmeket! Mert különben ne mutass semmit, ne is csináld meg a filmet, csak írd le, vagy mondd el. Én bármit megmutatok, mert erről szól a mozi és én nem fogok elbújni, az ajtók nem fognak bezárulni pont a döntő pillanatban.

- Őszintén szólva nem mondhatom el magamról, hogy mindig teljességgel értem, miről szólnak a filmjei. Ön szerint a filmjeit érteni, vagy inkább érezni kell?

- Jó kérdés, megpróbálom megválaszolni. A Birtoklás egy élethű, autobiografikus történet. Még a konyhai dialógus is valósághű. Ami nem igaz, az persze a szörny. Egyébként láttam Bergmantól a Jelenetek egy házasságból-t. Nagyon jó, de különös módon befejezetlen. A vége felé kívánnivalót hagy maga után. Ha valaki ennyire valósághű, az nem juthat el konklúzióhoz. Ha lenne konklúzió, soha nem lennének válások, mert ismernénk a formulát. A birtoklás egy mese felnőtteknek. Létezik a mesének konklúziója? Freud konklúziója az, hogy minden szexuális - ez azonban nem igaz. Marxnál minden az osztályharc. Vagyis azt mondom, nem kell konklúzió. Beszéljük el a mesét végső moralizálás, tanulság nélkül. A tanulság amúgy is benned van, vagy fabrikálsz egy mechanizmust, hogy eljuss a kérdéshez: van egyáltalán tanulság? Kellene lennie, vagy nem? Tőled függ. Amit eddig csináltam, az ismert mechanizmus alapján csináltam, de a közgondolkodás szerint is, vagyis az élet során megyünk előre úgy, mint egy sötét alagútban, aminek a végén egy kis fényt látunk. Ha az nem lenne ott, nem mennénk tovább, csak lefeküdnénk és meghalnánk. Ez az egyszerű gondolkodásmód az erősség a filmjeimben, a többi mind kép.


2014. március 15., szombat

Klaus Kinski kétszer, mint Nosferatu (1979, 1988)

Klaus Kinski kétszer, mint Nosferatu (1979, 1988)


Életemben először a „Pár dollárral többért” című Leone-westernben láttam Klaus Kinskit, és érdekes módon rövid mellékszerepe ellenére ő volt benne az egyik kedvencem. Az elképesztően öntörvényű, gyakran egész forgatásokat végigőrjöngő Kinskit sokan gyűlölték, de azt szerintem senki sem vitatja, hogy igazi jelenség volt a vásznon, akire nem lehetett nem odafigyelni. Kedvenc kollégája Werner Herzog volt, aki számos filmben (Aguirre, Cobra Verde, Woyzeck…) irányította, és próbálta kezelni a dühkitöréseit. Egyik legemlékezetesebb közös munkájuk a

Nosferatu, a vámpír/Nosferatu, az éjszaka fantomja/Nosferatu: Phantom der Nacht (1979),


melyben Kinski a klasszikus vámpíralak bőrébe bújik, és teljes metamorfózison megy keresztül. Az ismert történetben egy fiatalember (Bruno Ganz) Drakula grófhoz utazik egy ingatlanvásárlás ügyében. A gróf fogságba ejti a jövevényt, majd hajón elindul új otthona felé. Igazából nem a környezetváltozás iránti vágy hajtja, hanem látogatója felesége (Isabelle Adjani), kinek arcképére véletlenül lett figyelmes. Drakula érkezésével a pusztulás vár a város lakosaira, hacsak a szépséges feleség fel nem veszi a harcot ellene.

A „Nosferatu” Herzog egyik legjobb filmje (az Aguirre mellett). Kinski megigéző a vámpír szerepében (a maszkja egyébként napi négy órán keresztül készült), de a falfehérre sminkelt Adjani is csodálatos. Az utolsó 20-25 perc képei a pusztuló városról, a (stáb által átfestegetett) patkányokkal teli utcákkal-terekkel szintén egyedülállóak. A tempó nem túl gyors (ez majdnem minden Herzog-filmre jellemző), és érdekes módon Van Helsing karakterének teljesen marginális szerep jut ezzel is még nagyobb mozgástérhez juttatva Kinski vámpírját. A zene az Aguirréhez hasonlóan javarészt a Popol Vuh szerzeménye, amely ugyanolyan szuggesztív, mint a film főszereplői.



Sokkal kevesebben ismerik a kilenc évvel későbbi, tulajdonképpen folytatásként is felfogható

Vámpírok Velencében/Nosferatu a Venezia (1988)


című horrort, amely olasz színekben, nemzetközi sztárok főszereplésével készült el. Egy doktor (Christopher Plummer), aki Nosferatu titkainak tán legszorgalmasabb kutatója, meghívást kap egy gazdag családból származó fiatal nőtől (Barbara De Rossi), hogy vizsgáljon meg egy családi kriptát. A nő biztos benne, hogy Nosferatu (Kinski) a közelben van, és új életre kel. A vámpír meg is jelenik, és rendez egy kis vérfürdőt, majd szemet vet a ház leányaira.

A film öt (!) rendezője - egy kirúgott, három meg nem nevezett, köztük Kinski - igen élvezetes, melankolikus és pesszimista darabot forgatott misztikus és ijesztő Velencét mutatva be nézőinek. A horrorjelenetek hatásosak (bár nincs belőlük túl sok): egy idős hölgy az ablakból kizuhanva egy kerítés dárdáin végzi, úgy, mint néhány pap jóval korábban. Kinskit egyszer keresztüllövik egy böhöm puskával (ez a jelenet igen megtetszhetett az 1992-es „Jól áll neki a halál” alkotóinak), de ő meg arcszétharapdálással adja vissza a kölcsönt a lövöldözőnek (ezt extra közeliben láthatjuk). A vér ellenére az atmoszféra és a profi színészi alakítások viszik a hátukon a filmet, Plummer és Donald Pleasence nagyon jók, Kinskitől meg már az is elég, hogy jelen van, és a kamera felé botorkál (hősünk természetesen itt is kitett magáért, az eredeti rendezőt, Mario Caianót gyorsan kirúgatta, és emellett azt sem engedte, hogy vámpírrá sminkeljék). A „Vámpírok Velencében” egy nagyon kellemes csalódás, ráadásul egy remek magyar szinkron is készült hozzá Bács Ferenc, Vándor Éva, Dózsa László és Mihályi Győző közreműködésével.



Herzog Nosferatuját a Cinetel adta ki nálunk dvd-n, míg a „Vámpírok Velencében” legalább vhs-en megjelent réges-régen a Mokép jóvoltából.

Végeredmény: egy klasszikus, és egy kevésbé ismert Nosferatu-horror. Herzog filmje mesteri, és akár a legfiatalabb korosztálynak is ajánlható, míg a folytatás szintén nem lebecsülendő darab

A filmek: 10 és 9 pont




2013. november 28., csütörtök

A bérlő/La Locataire/The Tenant (1976)

A bérlő/La Locataire/The Tenant (1976)


Trelkovsky (Roman Polanski) boldog. Miért is ne lenne, hiszen éppen most talált kiadó lakást egy sokemeletes, tekintélyt parancsoló házban. Szerencséje is van, hiszen az előző bérlő, egy Simone Choule nevű hölgy úgy döntött, hogy eleget élt, és kiugrott az ablakon. Szegény, azóta is a kórházban fekszik tetőtől-talpig begipszelve, élet és halál közt. Az új szomszédok (köztük Melvyn Douglas) ugyan figyelmeztetik az új bérlőt, hogy tilos bárminemű hangoskodás, meg nem engedett viselkedés a házban, de ezek csak szavak; Trelkovsky tudja, hogy amint becsukta maga mögött új lakása ajtaját, övé a világ. Vagy mégsem? Vajon mit keres a szekrény mögött talált lyukban egy emberi fog? Vajon miért áll mindig egy-egy rejtélyes figura a túlsó oldalon lévő mellékhelyiség ablakában, és nézi a falat? Elképzelhető, hogy Simone Choule nem magától esett ki az ablakon? Trelkovsky nemsokára minden kérdésre választ kap, de lehet, hogy ezeket a válaszokat már fel sem fogja…

A Roland Topor regénye alapján készült filmmel Roman Polanski megalkotta a szürreális őrület egyik csúcspontját. Mindamellett, hogy számos jelenet nagyon ijesztő (néhány francia forrás szerint benne van a tíz legijesztőbb film között), Polanski a film központi témáját a szürreális és rémisztő elemek mellett hétköznapi eszközökkel is demonstrálja. A központi téma természetesen nem más, mint az, hogy hogyan veszíti el az ember (Trelkovsky) a személyiségét, milyen külső hatások (a lakótársak terrorja, Simone Choule szellemének jelenléte az üres lakásban) érik a komplett őrültségi állapot eléréséig. Az említett hétköznapi eszközök közé tartozik például az, ahogy Trelkovsky a kávézóban csak elődje cigarettamárkájából kap, vagy ahogy képtelen normális, és egyáltalán szexuális kapcsolatot teremteni a szimpatikus Stellával (Isabelle Adjani ronda szemüvegben, újabb zavaró hatásként).
Ám mivel mégiscsak horrorthrillerrel van dolgunk, az ijesztő jelenetek sem hiányozhatnak. Polanski ezeket jó érzékkel gyakorta szürreális eszközökkel oldja meg (Sven Nykvist kamerája ilyenkor a legnagyszerűbb), és ez különösen a befejezésnél fizetődik ki, amikor az őrület a tetőpontjára hág.
Polanski egyébként a filmben színészként sem utolsó, remekül alakítja a félszeg, ámde rokonszenves, később pedig a fortyogó vulkánhoz hasonlóan kitörni készülő Trelkovskyt.


Bár igazából a „The Tenant” Polanski kevésbé (el)ismert filmjei közé tartozik, a hatása ugyanolyan elsöprő, mint legnagyobb sikereié (annyira, hogy nálam előkelőbb helyre van rangsorolva az életműben, mint a „Chinatown”). A „The Tenant” Polanski újabb bemerészkedése a horror területére a „Rosemary…” után; amíg 1968-ban az Ördög létezését, addig 1976-ban a minket körbevevő emberekben (és egy kicsit a magunkban) lévő Gonoszt kutatta. És még valami: amíg a „Rosemary…” révén az utolsó másodpercekben bevillanó sátáni szempárra, addig a „The Tenant”-ből a múmiaszerű, tehetetlen emberi test torkából feltörő üvöltésre fogunk emlékezni egész életünkben.


A film szerencsére megjelent dvd-n Magyarországon az (azóta ki tudja, hová lett) Paramount-csomagban, egy árva extra nélkül, de legalább tiszteletre méltó minőségben.

Végeredmény: Egy újabb Polanski-remekmű

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont