Violent Midnight/Psychomania (1963)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Violent Midnight/Psychomania (1963)

A rövid bevezető után (egy vadászaton a gazdag Freeman papát valaki halálosan meglövi) megismerjük a festészettel foglalkozó, unatkozó, és a világtól elvonultan élő milliomos csemetét, Elliot Freeman-t (Lee Philips), aki pucér nőkről készít aktokat, vagy időnként meg is dugja őket – így jár Dolores is, aki azonban többet akar egy egyéjszakás kalandnál, ezért igyekszik rátukmálni magát a művész úrra, majd belibben vele egy bárba, ahova a volt pasijával beszélt meg randit, csak éppen korábbi időpontra. Persze nagy balhé lesz az egészből, meg verekedés, végül Dolores és Elliot angolosan távozik. A festő hazakíséri a lányt, aki otthonában azzal is zsarolni próbálja a férfiút, hogy terhes, de ez a kísérlet sem jön be, Freeman dühösen elviharzik.

A probléma az, hogy éjszaka egy kesztyűs, kabátos alak végez a lánnyal, a rendőrség és a néző számára pedig elég egyértelmű a két lehetséges gyanúsított kiléte, ám nem eszik olyan forrón a kását. Elliot a helyi leánysuliban összeismerkedik egy nővel, aki iránt mintha kezdene érezni valamit, közben feltűnik az évek óta nem látott húga is (Lynn – Margot Hartman), az egyik öregebb tanár folyamatosan bámulja a lányokat, a gyilkos pedig tovább szedi áldozatait. Micsoda kavar, és a végére kiderül, hogy tényleg.

A Violent Midnight az iowai, először színésznek készülő, majd a kamera másik oldalára álló Del Tenney produceri munkálatai mellett készült el, Richard Hilliard rendezésével, és bár az első pillanatokban még nem sejthető, de egészen korrekt kis alkotás kerekedik ki belőle.

A film első fele/háromnegyede ugyanis erősen a hatvanas évekre jellemző exploitation-mozik irányába mutat (amatőr színészek, gyenge dialógusok, felesleges verekedések, erőltetett és hatásvadász fényképezés, a kor szépségideáljának megfelelő alkatú nők mutogatása), és ezen csak időnként képes felülemelkedni, méghozzá a gyilkosságok pillanatában. Ám azok a bizonyos gyilkosságok, néhány tipikus jellemző, valamint az üde és előremutató (beteg, perverz? Á, manapság már nem az) lezárás nem csak a Psycho előtti tisztelgés – ha ezt a filmet a nagy csízmán forgatják le, valami tehetségesebb rendező, és néhány korrekt színész segítségével, akkor talán nem Mario Bava 1964-es Blood and Black Lace című darabja lenne a giallók alapköve. Bizony, tisztában vagyok szavaim súlyával, de nem mehetünk el a tény mellett, hogy ez a kicsit bénácska amerikai film tartalmazza a vérbeli giallók szinte összes jellemzőjét, kezdve a felső tízezertől a gyilkos stílusán át, egészen a meglepőnek mondható befejezésig. Az evolúció alsóbb szintjén, de már erősen a The Evil Eye és a Blood and Black Lace között helyezkedve nyit utat az új stílusnak. Éppen ezért a gyengécske kezdés és a negatívumok ellenére is bőven fogyasztható, sőt élvezhető darab.

A dvd a Dark Sky kiadásában önmagában is megvásárolható, de ugyanez a lemez benne foglaltatik a Del Tenney nevével fémjelzett dobozban is, két másik mozi társaságában, egy film áráért, így máris vásárlásra bíztatva a különlegességekre vágyókat. A lemezen amúgy elég gyenge képpel (viszonylag éles, de sokszor pixelesedik), angol hanggal és felirattal, kommentárral, galériával és a másik két film bemutatóival kapott helyet a Violent Midnight. Nem kötelező vétel, de mint mondtam, ajánlható.

A film: 7.5 pont

A dvd: 8 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)