Le foto proibite di una signora per bene/Forbidden Photos of a Lady Above Suspicion (1970)

Le foto proibite di una signora per bene/Forbidden Photos of a Lady Above Suspicion (1970)

Egy fiatalasszony sétálgat a sötét utcában. Hirtelen egy férfi jelenik meg előtte, elkapja és a földre szorítja. De nem az történik, amire számítanánk, a férfi ugyanis váratlanul beszélni kezd: megemlíti, hogy ismeri a nő férjét, és bizonyítéka van rá, hogy az üzletember meggyilkolta az egyik üzlettársát. A nő nem akar hinni az idegennek, de az elengedi és közli, hogy hajlandó átadni a bizonyítékokat, ha eltölt vele egy-két kellemes órát a lakásán. A nő hazaérkezése után férjének nem mond semmit, majd enged a zsarolásnak. Nem sejti, hogy ez csak a kezdet…

Luciano Ercoli 1970-es giallója jó film, kisebb hibákkal. Technikailag minden a helyén van, és még Ennio Morricone is csatasorba állt dallamaival. A történet is rendben van, bár akadnak hiányosságai, de erről majd később. Ami bajom volt a filmmel az annyi, hogy szerintem nem használja ki maximálisan a lehetőségeit. Egyrészt én el tudtam volna képzelni egy jó adag szürrealizmust, a szépséges Dagmar Lassander támadója/zsarolója feltűnései rengeteg alkalmat teremtenének rá. Másrészt a történet (különösen az első fele) tele van szexualitással, de képileg ebből kevés jelenik meg (valószínűleg a korai készítési év, vagy a félelem a cenzoroktól játszott közre). Ez azért is kár, mivel rendkívül érdekes karaktertanulmány a nő figurája, aki tulajdonképpen keveset kéreti magát, és talán még üdítő változatosságot is talál zsarolója szadista szexuális játékaiban; de mint mondottam, ebből a szexuális epizódból a néző csak egy kis csuklókötözést kap.

És hogy a kihagyott lehetőségek helyett Ercoli mire koncentrál? Sajnos egyvalamire, de arra halmozottan: minél többször őrületbe kergeti Lassandert, aki aztán kétségbeesetten bizonygatja a titkos zsaroló létezését fűnek-fának, de mire fű és fa a telefonhoz, ablakhoz satöbbihez lép, a bűnözőnek persze nyoma vész, és természetesen a végső nagy csavarig nem is hisz senki a halálra rémült nőnek. Egy idő után mindez kissé repetitív és unalmas is lehet, mivel a néző tudja, hogy a zsaroló bácsi nagyon is valóságos, és itt bizony felütheti a fejét a türelmetlenebb várakozás a végkifejletre. Szerencsére aztán jön is a végkifejlet, és nem is okoz csalódást. Látszik, hogy pihent agyak csavargatták a sztorit a végletekig, fejre állítva (majdnem) az összes karaktert.

A stáb az ismétlődő részeken szerencsére átsegíti a nézőt, a férj szerepében a „Naked Violence” zsaruja, Pier Paolo Capponi aggódik nejéért, a barátnőt Susan Scott alakítja, de a leghatásosabb a zsaroló bőrébe bújt Simón Andreu, akit Ercoli nem igazán használ ki (mondom, néhány szürreális jelenetet a színésszel elbírtam volna).

Összefoglalva, aki véres, és vadul erotikus giallóra vágyik, az itt rossz helyen kopácsolja az ajtót. A történet egy nagy csattanóra épül, ezért igazából egyszer nézhető, óriási filmes bravúrokkal nem öregbíti a giallók hírnevét.

A dvd (Blue Underground) remek képminőséggel és angol mono hanggal rendelkezik (a BU megint lespórolta a feliratot). Itt kell megjegyeznem, hogy amennyire nem explicit a film, legalább annyira próbálja meg annak beállítani a hátsó borítóra írt szöveg. Egy kis válogatás a borító írója által használt jelzőkből: „fetishistic, sexually-themed, explicit connection between female sexuality and violence, traumatic sexual assault, pornography and perversion, kinky giallo, violent desires, extreme”. Mindezt megfejelik még egy önsimogatós Lassander-képpel is a zuhany alatt, más kérdés, hogy sokra nem mennek vele, mert a hölgy ruhában áztatja magát a vízsugárral - mint írtam, a filmben szinte egy centi meztelenség sincs (csak fényképen). A címlap pedig ebből a szempontból hab a tortán, ugyanis a mellékszereplő Scott egy ágyjelenetét ábrázolja. A BU biztosan eladási rekordot akart dönteni.

Végeredmény: Vannak jobb giallók, de rosszabbak is...

A film: 7 pont

A dvd: 8,5 pont 

La novia ensangrentada/The Blood Spattered Bride (1972)

La novia ensangrentada/The Blood Spattered Bride (1972)

Egy friss házaspárt egyszerűen nem hagy nyugodni egy titokzatos nőalak. A nő mintha a távoli múltból tért volna vissza a jelenbe, és állandóan arra sarkallja a feleséget, hogy tegyen kárt férjében. Többször előkerül, majd újra eltűnik egy tőr, de egy koporsó is szerephez jut, amely valószínűleg a nő lakhelye. Vajon sikerül a feleségnek legyőznie a kísértést, vagy mégis férje életére tör? Esetleg az idegennek sikerül a feleséget elcsábítania és vámpírrá változtatnia?

Nem rossz film a vérrel fröcskölt menyasszony, de a témában készítettek véresebb, izgalmasabb, erotikusabb, atmoszférikusabb vámpírdrámát is (csak hogy ne menjünk túl messze az időben, az egy évvel korábbi „Daughters of Darkness” mindent ver). Igazán Vicente Aranda filmjével sem járunk rosszul: vannak remek ötletek, az állandóan fel-, és eltűnő tőr, a kezdés után nem sokkal látható „megerőszakolták, vagy sem?” - jelenet, de emlékezetes a homokból kiásott, búvárfelszerelés segítségével levegőhöz jutó meztelen hölgy is. A végső jelenetek is jól sikerültek, a lőfegyver golyói által kilyuggatott koporsóból folyó vér kellemes látványt nyújt a nézőknek.

Sajnos hibák is akadnak, ilyen például a játékidő második fele, amikor a dolgok kissé önismétlővé válnak, és igazából már csak a fináléra várnánk, de az egyelőre nem jön. Legalább negyedórával le lehetett volna rövidíteni a filmet, és ez a vagdosás, „sallangmentesítés” jót tett volna a ritmusnak. A kissé korai évjárat (főleg Spanyolhonban) ellenére elég durva dolgok is játszódnak a vásznon, és meglepő módon nyílt meztelenség is van, bár ettől a feleséget játszó Maribel Martin is megijedhetett, mert látványosan testdublőrözöttek az explicit jelenetek. Sajnálatos módon ez utóbbi tény - mármint a testdublőr elég gyenge színvonalú közbeiktatása - az erotikát csúnyán lebutítja a filmben, ami kár, hiszen egy vámpíros darabban ez azért nem árt, ha van.

Mindazonáltal élvezhető produkció a vért fröcskölő ara, amolyan „soha rosszabbat, bár jobbat azért igen” - kategória. Simon Andreu (a férj szerepében) rajongóinak mindenképpen ajánlott.

A dvd a „Daughters of Darkness” bónuszlemeze, várható módon fapados kiadásban. Kép, hang mind-mind a jó kategóriája, felirat pedig egyik lemezen sincs, csak hogy a Blue Underground hű maradjon hagyományaihoz…

Végeredmény: Felejthető, de ha a "Daughters of Darkness" ott van a másik lemezen, akkor nagy baj már nem lehet...

A film: 7 pont

A dvd: 6,5 pont

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

A giallo egy csodálatos filmes műfaj. Vegyíti a pszichothrillert, a thrillert, a horrort és az erotikus filmet, és erőteljesen a figurái lelki állapotára, sőt, azoknak sötét oldalára fókuszál. Előhozza számos karakteréből a perverzitást, a vad szenvedélyeket… és még hosszasan sorolhatnám. Jelesebbnél is jelesebb művelői közül talán már csak Argento nevezhető aktívnak, de összességében mára a műfaj (sok másik mellett) a vegetálás állapotában van. Ezért is volt meglepetés 2004-ben, amikor Eros Puglielli leforgatta az „Eyes of Crystal” című filmet, ami bizony a giallók legszebb hagyományait próbálja követni. Minden, a műfajra jellemző elem megtalálható benne: titokzatos gyilkos, némi okkultizmus, feltörő sötét múltbéli emlékek, valamint halálos veszélybe kerülő fiatal nő is.

Hogy Puglielli milyen sikerrel jár a filmjével? Megmondom őszintén, engem nem késztetett „A giallo újra él!”-felkiáltásra. Tisztelem a szándékot, és örülök, hogy a mai kockázatmentes filmgyártásban valaki ilyesmivel próbálkozik, de a végeredmény erősen felemás. Bár a fényképezésre nem lehet panasz, és a hatásos helyszínekre sem, valahogy a dolog ismét az érzéken, a tehetségen bukik el. A történet (rejtélyes sorozatgyilkos hajszol fiatal nőt, akibe a nyomozó szerelmes lesz) egyszerű, és Argento ebből csodákat csinálna. A film azonban mégsem működik igazán; túl mechanikus, a képek sajnos csak pillanatokra tudják elvonni a figyelmet a történetről (valljuk be, Argento sem végletekig bonyolult történeteiről híres, de ahogyan atmoszférát teremtett, az tanítanivaló), melyben így láthatóvá válnak a logikai buktatók, és a finálé erőltetettsége is szembetűnő. Utóbbi egyébként elég nevetséges is, gyilkosunk ugyanis, miután kilétére fény derül, rémesen bugyután viselkedik, simán leléphetne, vagy elintézhetné hőseinket, mégis inkább az amerikai thrillergonoszokra jellemző bénázást választja. Ezenfelül a gyilkos személye a film legnagyobb hibája is, hiszen olyan ismert színész játssza, akinek nem sok dolga van közel másfél órán át, tehát lehet sejteni, hogy ő lesz a kakukktojás, mert különben azért a pár egyéb jelenetért úgysem szerződtették volna le.

Félreértés ne essék: az „Eyes…” önmagában nem olyan rossz, mint amennyire vesztesen kerül ki mondjuk egy „Deep red”-del való összehasonlításból. De sajnos ebben a műfajban a klasszikusokkal történő összehasonlítás egyszerűen megkerülhetetlen.

Végeredmény: Eros Puglielli legalább megpróbálta...

A film: 5,5 pont