Nővérek/Sisters (1973)

Nővérek/Sisters (1973)

Hogyan változik át egy egyéjszakás kaland rémálommá? Így: egy fiatal nő (Margot Kidder) véletlenül, egy tévéműsor felvétele során megismerkedik egy szimpatikus fiatalemberrel. Bár a romantikus hangulatot némileg megzavarja a lány ittassága, és egy férfi, aki a férjének mondva magát követi a friss szerelmespárt, minden rendben halad, egészen reggelig. Ekkor ugyanis a rokonszenves fiatalembert alaposan összeszurkálják; a véres tettet láthatólag új szerelme követi el. Vagy mégsem? Lehet, hogy az ikertestvére volt a gyilkos? Mi köze mindehhez az állítólagos férjnek, aki foglalkozását tekintve orvos? Lehetséges, hogy a gyilkosságot a szemközti ablakból végignéző újságírónő (Jennifer Salt) lesz a következő áldozat?

Minderre választ kapunk a film végére, de az a gyanúm, hogy ekkorra már jóval több momentumon fogjuk törni a fejünket. Brian De Palma híres pszichohorrorja ugyanis az a fajta horror, amely alapos fejtörésre készteti nézőjét. Megismerjük az ikertestvérek korábbi életét, az újságírónő nyomozása közben pedig az orvos-férjről is sok dolog derül ki. De Palma a gondolkodni vágyó nézőt kényezteti el: miközben a hagyományos thrillerelemek sem hiányoznak, folyamatosan elbizonytalanít, meghökkent, végül pedig egy hipnotikus, szürreális flashback során felteszi a koronát filmjére. E szürreális képsorok egyik fő motívuma, nevezetesen hogy egy szereplő egy másik karaktert játszik egy flashback-jelenet során, később visszaköszön De Palma „Obsession” című remekében is.

Talán a szürrealizmus az, amely manapság a legfájóbban hiányzik a horrorfilmekből (szerintem érthetetlenül, hiszen talán a legtöbb félelmet a szürreális dolgok válthatják ki az emberből, mint például a rémálmainkban is). Mintha félnének ettől a filmes eszköztől, amelyet a hetvenes években bátran használtak, így az akkor még nem túl tapasztalt De Palma is. Az embernek mindenesetre végigfut a hátán a hideg, amikor a híres flashbackben az elképzelt operáció közepette észreveszi mondjuk az eredetileg magánnyomozót játszó Charles Durninget, amint éppen valami szörnyűséghez asszisztál.

Aki a „Sisters”-t nézi, számos csodában részesül: az osztott képmezős jelenet (De Palma egyik specialitása) igazi technikai bravúr, maga a gyilkosság, méghozzá a normál szögből, illetve a szemtanú szemével. Bernard Herrmann zenéje az első perctől kezdve megadja az alaphangulatot, nagy eséllyel a frászt fogja hozni mindenkire.

A film befejező jelenetéről külön kell szólnom. Valószínűleg ez az a végső jelenet, amely után a legtöbb torokból szakadt már ki a „Most akkor ez mi volt?”-kérdés. Az ominózus jelenet egy rövid mondatban: munkaruhás férfi egy bútordarabot figyel messziről. És más nem történik. Aki még nem látta a „Sisters”-t, az elhiheti, ez a semmitmondónak tűnő pár másodperc alaposan zavarba ejtő lesz.

A „Sisters” az első perctől az utolsóig igazi élvezet, filmes csemege. Véres, fordulatos, egyik pillanatban pofonegyszerűnek tűnik, a másikban viszont már igazi labirintus, mely az emberi lélek legmélyebb rejtelmeibe vezet.

A magyar dvd képe nagyon szép; ahogy minden filmet, úgy ezt is eredeti hanggal érdemes nézni (már csak Kidder imádnivaló franciás akcentusa miatt is). Extra egy szál se, de legalább, ha jelentős késéssel is, de megjelent ez a felejthetetlen, borzongató kilencven perc.

Végeredmény: De Palma elemében - Egy horror, melyhez pihent agy szükséges

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

Gyilkossághoz öltözve/Dressed to Kill (1980)

Gyilkossághoz öltözve/Dressed to Kill (1980)

 

Kate Miller (Angie Dickinson) borzasztóan unja élvezet nélküli házasságát. Kedvtelve fantáziál új, érzéki kalandokról, és ezt teszi még akkor is, amikor Dr. Elliott (Michael Caine) kanapéján ülve panaszkodik. Egy múzeumi látogatás során azonban megtörik a jég, és Kate találkozik egy jóképű idegennel, akivel félnapos kalandba bocsátkozik. Hazafelé tartva, még az idegen házának liftjében végzetes meglepetés várja: egy magas, szőke nő összekaszabolja egy borotvával. A gyilkosságnak véletlen szemtanúja is akad, Liz, a luxusprosti, aki első számú gyanúsított lesz az ügyben. Kate fia, Peter segít Liznek, hogy a tettest felkutassa. Egy biztos, a borotvapengés gyilkost Dr. Elliott páciensei között kell keresni…

Brian De Palma, Hitchcock talán legnagyobb filmes hódolója a „Dressed to Kill” zsenialitásával ért fel a csúcsra. De Palma a „Psycho” nyomdokain kezdte el írni a történetet, amelyet először „Cruising” címmel képzelt el. A két cím végül kettévált, a „Cruising” William Friedkin filmje (és óriási, botrányos bukása), míg a „Dressed to Kill” De Palma legjövedelmezőbb munkája lett. Közös még a két műben az is, hogy számos csoport protestált a bemutató ellen. Friedkin a melegeket, De Palma a feministákat bőszítette fel, utóbbiak egyenesen a betiltást követelték.

De Palma stábjával egyetemben tudása legjavát adja mind technikailag, mind történetileg. Perfekt a vágás, az operatőri munka, valamint a tükrök használata (lásd lift, rendelő stb.), Pino Donaggio zenéje pedig andalítóan gyönyörű. Mint mondtam, erős a „Psycho” hatása, egy főszereplő(nek hitt) személy váratlanul meghal, de a film elejére és legvégére beiktatott zuhanyjelenet is 1960 irányába tiszteleg. Az alakítások jobbak nem is lehetnének: Angie Dickinson saját bevallása szerint is kedvenc szerepe volt ez (De Palma eredeti gondolata Liv Ullmann volt), Michael Caine még a rossz filmekben is zseniális szokott lenni, hát még itt (De Palma először Sean Connery-t kereste meg), Nancy Allen a rendező kedvence volt ekkoriban, nem véletlenül (Carrie, Halál a hídon), Dennis Franz pedig a sztori humorforrása (kinek egy fuck-ot tartalmazó mondata véletlenül benne maradt a tévék számára szétvagdosott változatban, és a film így ment le főműsoridőben).

Annyi év után végre megjelent ez a mestermű (amely mellesleg számomra a legszebb amerikai giallo is egyben) idehaza is dvd-n a Fantasy Film jóvoltából. Először a rossz hírek: a film vágott, a hiányzó jelenetek közé tartozik többek között a liftbéli gyilkosság két „pengés” mozdulata, és ezzel kapcsolatban még rosszabb hír, hogy a teljes jelenet vágatlanul fent van a legtöbb videómegosztón, vagyis ingyen hozzáférhető, míg a vágott dvd-ért fizetni kell. A jó hír viszont az, hogy a kiadó nem hibáztatható, ugyanis a teljes, cenzúrázatlan változat csak Amerikában jelent meg, és amit mi kaptunk, az is hivatalosan vágatlannak számít (Európában is ezt adták ki). További jó hír, hogy egy remek szinkron található a lemezen, holott nem az eredeti. A klasszikus Kocsis Mariann - Újréti László változat helyett most Györgyi Annát és újfent a kitűnő Újréti Lászlót hallhatjuk. A klasszikus szinkron csodálatosan profán volt („cock-teaser”: f…nyűvő, új szinkronban: ribanc, feliratban: nimfomániás), de egy óriási hibát elkövetett: az üzenetrögzítőről simán felismerhető, és beazonosítható volt a gyilkos hangja (lásd még „Közönséges bűnözők”, melyben a magyar változatból már a legelején megtudjuk, hogy ki is Kájzer Szóze). Az új szinkron ezt a hibát szerencsére kijavítja. A kép gyönyörű és csonkítatlan (sóhaj/ok/…), de bűn is lenne eltérő képaránnyal nézni a filmet, hiszen De Palma folyamatosan kihasználja a vászon minden négyzetcentiméterét (osztott képmező), és titokzatos dolgokkal pakolja azt tele, melyek csak a megcsonkítatlan képen fedezhetők fel.

A „Gyilkossághoz öltözve” kötelező program kell, hogy legyen minden horror-, thriller- és Hitchcock-rajongónak. Ez az a film, ahol a formai tökéletesség és maximalizmus egy remek, hátborzongató sztorival párosul.

Végeredmény: A tartalom és a forma egymásra talál - De Palma egyik legjobbja

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

 

A Paradicsom fantomja/Phantom of the Paradise (1974)

A Paradicsom fantomja/Phantom of the Paradise (1974)

A Death Records vezetője, de amúgy az egész zenei világ Atyaúristene, a titokzatos Swan (Paul Williams) új hangzást szeretne vadonatúj rockpalotája, a Paradicsom megnyitójára. Amikor meghallja Winslow Leach (William Finley) kantátáját, rögtön tudja, ez a zene kell neki. A zenét gyorsan megszerzi, Leach-et félreteszi az útból - összevereti, majd hamis váddal börtönbe záratja -, de arra nem számít, hogy az visszatér, és meg akarja semmisíteni az ellopott dallamait tartalmazó, időközben óriási sikert aratott lemezeket. Az őrjöngő Leach azonban pusztítása közben balesetet szenved, és szörnyűségesen deformálódik az arca. Magára vesz egy köpenyt, egy fémmaszkot, és terrorizálni kezdi a Paradicsomot, benne Swannal. Swan erre örök életre szóló szerződést kínál a torz figurának…

Ha azt mondom, hogy Brian De Palma, rögtön a „Megszállottság”, a „Nővérek”, a „Gyilkossághoz öltözve” és egyéb véres, Hitchcock által ihletett remekművei juthatnak eszünkbe. De Palma azonban 1974-ben megírt és megrendezett egy zseniális kis rockopera-horror-szatírát, amely az ekkoriban nagy teret nyert bizarrabb rockzenét állította a középpontjába. A film nincs híján az ilyen stílusú zenének, igazi vad performanszokat láthatunk, ugyanakkor kapunk egy szívbe markoló, intelligens sztorit is, amely Az operaház fantomja és a Faust elemeiből építkezik. Betekinthetünk emellett a showbiznisz színfalai mögé az örökké érvényes „látvány kell a közönségnek, minél durvább és megbotránkoztatóbb”, valamint „a meghallgatásra érkező lányokat inkább/előbb lefektetjük” epizódok segítségével. A stáb rendkívüli: Williams - aki ironikus módon a filmzene szerzője is - minden jelenetet elvisz, amelyikben jelen van, Finley a szörnyűséges maszkja alól is sajnálatra méltó, Jessica „Suspiria” Harper meg itt kezdte el bontogatni a szárnyait (és nagyon jól énekel).

Rengeteg a zene, vadabbnál vadabb látványelemek követik egymást a Paradicsom színpadán (például Gerrit Graham Frankensteinje), de eközben a történet is egyre drámaibb fordulatokat vesz, az élményt pedig fantáziadús helyszínek, időnként őrült kameramozgások és szárnyaló képzeletre valló dekorációk (by Sissy Spacek!) teszik teljessé.

 

Érdekes, hogy az alig valamivel későbbi „The Rocky Horror Picture Show” kultikus darab lett, De Palma műve ellenben sokáig feledésbe merült (és bemutatásakor úgy megbukott, mint a pinty). Magyarországon videón az Intercom forgalmazta e Fox által piacra dobott filmet (boldog idők voltak azok, amikor az Intercom számára a Fox még nem egyedül a Jedi/Légy/Alien hármasából állt); a szinkron remekül sikerült, többek között Szakácsi Sándor, és Cseke Péter hangjával.

Végeredmény: Egy klasszikus, amelyhez újra és újra megéri visszakanyarodni

A film: 10 pont