A Paradicsom fantomja/Phantom of the
Paradise (1974)
A Death Records vezetője, de
amúgy az egész zenei világ Atyaúristene, a titokzatos Swan (Paul Williams) új
hangzást szeretne vadonatúj rockpalotája, a Paradicsom megnyitójára. Amikor
meghallja Winslow Leach (William Finley) kantátáját, rögtön tudja, ez a zene
kell neki. A zenét gyorsan megszerzi, Leach-et félreteszi az útból -
összevereti, majd hamis váddal börtönbe záratja -, de arra nem számít, hogy az
visszatér, és meg akarja semmisíteni az ellopott dallamait tartalmazó,
időközben óriási sikert aratott lemezeket. Az őrjöngő Leach azonban pusztítása
közben balesetet szenved, és szörnyűségesen deformálódik az arca. Magára vesz
egy köpenyt, egy fémmaszkot, és terrorizálni kezdi a Paradicsomot, benne Swannal.
Swan erre örök életre szóló szerződést kínál a torz figurának…
Ha azt mondom, hogy Brian De
Palma, rögtön a „Megszállottság”, a „Nővérek”, a „Gyilkossághoz öltözve” és
egyéb véres, Hitchcock által ihletett remekművei juthatnak eszünkbe. De Palma
azonban 1974-ben megírt és megrendezett egy zseniális kis
rockopera-horror-szatírát, amely az ekkoriban nagy teret nyert bizarrabb
rockzenét állította a középpontjába. A film nincs híján az ilyen stílusú
zenének, igazi vad performanszokat láthatunk, ugyanakkor kapunk egy szívbe
markoló, intelligens sztorit is, amely Az operaház fantomja és a Faust
elemeiből építkezik. Betekinthetünk emellett a showbiznisz színfalai mögé az
örökké érvényes „látvány kell a közönségnek, minél durvább és
megbotránkoztatóbb”, valamint „a meghallgatásra érkező lányokat inkább/előbb
lefektetjük” epizódok segítségével. A stáb rendkívüli: Williams - aki ironikus
módon a filmzene szerzője is - minden jelenetet elvisz, amelyikben jelen van,
Finley a szörnyűséges maszkja alól is sajnálatra méltó, Jessica „Suspiria”
Harper meg itt kezdte el bontogatni a szárnyait (és nagyon jól énekel).
Rengeteg a zene, vadabbnál
vadabb látványelemek követik egymást a Paradicsom színpadán (például Gerrit
Graham Frankensteinje), de eközben a történet is egyre drámaibb fordulatokat
vesz, az élményt pedig fantáziadús helyszínek, időnként őrült kameramozgások és
szárnyaló képzeletre valló dekorációk (by Sissy Spacek!) teszik teljessé.
Érdekes, hogy az alig
valamivel későbbi „The Rocky Horror Picture Show” kultikus darab lett, De Palma
műve ellenben sokáig feledésbe merült (és bemutatásakor úgy megbukott, mint a
pinty). Magyarországon videón az Intercom forgalmazta e Fox által piacra dobott
filmet (boldog idők voltak azok, amikor az Intercom számára a Fox még nem egyedül
a Jedi/Légy/Alien hármasából állt); a szinkron remekül sikerült, többek között
Szakácsi Sándor, és Cseke Péter hangjával.
Végeredmény: Egy klasszikus, amelyhez újra és újra megéri visszakanyarodni
A film: 10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése