Beatrice Cenci (1969)

Beatrice Cenci (1969)

A gazdag és hatalmas földesúr, Cenci egy igazi vadállat. Leginkább családja sérelmére követi el gaztetteit, nem kímélve saját lányát, Beatricét sem. Pedig Beatricének tervei vannak: beleszeret egy szolgálóba, majd amikor látja, hogy apja elnyomása és gonoszsága ellen már nem lehet védekezni, úgy dönt, hogy apácaruhát ölt, és kolostorba vonul. Egy napon (vagy inkább éjszakán) azonban a rettegett uraság elhalálozik. Mindenki, így a hatóságok is gyorsan rájönnek, hogy itt bizony gyilkosság történt, és nemsokára be is börtönzik a család tagjait, mint első számú gyanúsítottakat. Vajon tényleg a család tagjai gyilkolták, gyilkoltatták meg Cencit? Ha igen, pontosan mi minden vezethetett idáig?

Természetesen minden kérdésre választ kapunk, így megtudjuk többek között azt is, hogy Cenci külföldön tartózkodó fiai halálát ünnepelte (mondván így legalább nem kerülnek több pénzébe), amikor meghalt. Beatrice, ahogy illik, gyászruhát öltött a hír hallatán, és ez módfelett felidegesítette apját, aki ekkor a legrémesebb bűntettől sem riadt vissza, amit egy apa a lánya ellen elkövethet. Cenci tehát nemsokára halott, a hatóságok pedig az ekkor szokásos eszközöket alkalmazták a gyanúba kevert családtagokon, nevezetesen a kínvallatást. A legkegyetlenebbül a szolgával bánnak (aki ugye Beatrice szerelme, a gyanú szerint bűntársa), de kijut a jóból a többieknek is. Persze talán mondanom sem kell, hogy a hatóság túlbuzgó igyekezete mögött is a pénzéhség áll.

A később zombijairól elhíresült Lucio Fulci rendezte ezt a 16. századi Itália földjén játszódó filmet, mely besorolható az exploitation-darabok közé, de valójában én inkább drámának nevezném. Drámának, méghozzá egy rendkívül jól megrendezett, tudatosan felépített, a flashback-eket meglepően éretten felhasználó, intelligens drámának. Fulci mindig eltalálja, hogy hogyan adagolja a feszültséget, a történet remekül megírt, és a hangsúly nem blőd középkor-kliséken (minél több szex és vér) van, hanem a színfalak mögött lezajló hatalmi intrikákon, és a karaktereken, melyek változatosak, és nagyon jól kidolgozottak. Ilyen karakter például a Tomas Milian játszotta szolga, aki élete utolsó percéig sem tagadja meg úrnőjét; a brutális és öntörvényű apa (George Wilson), akihez hasonló történelmi figurát nem nagyon látni; vagy itt van maga a címszereplő (Adrienne Larussa), aki kilátástalan helyzetéből egy ravasz terv segítségével próbál kitörni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Fulci filmje nem brutális és véres. Kapunk azért kerékbetörést, meztelen test különböző fogókkal való fogdosását, védtelen ember kutyákkal való széttépetését, de maga Beatrice is kap a fejére valami satuszerűséget a kínvallatása során. Nagyon jók a szereplők: Larussa szépsége és bánatos, sokat megélt és eltűrt szemei tökéletes Beatricét eredményeznek; Milian remek, mint önfeláldozó szolga, de az ő segédje, a nagydarab fickó is emlékezetes.

És még egy nagyon fontos dolog. Fulci eme filmjéből szinte sugárzik a hitelesség. Itt nem száz százalékig a jelmezekre gondolok (történészek és egyéb szakik biztos be tudnák bizonyítani, hogy X jelenet Y jelmeze nem ebből a korból való, hanem Z évvel későbbről/korábbról), hanem arra, hogy itt bizony hús-vér 16. századi embereket látunk, nem csupán jelmezekbe bújt színészeket. Szinte érezni lehet a film nézése közben a porszagot, az emberekről ömlő verítéket, vagy az épületek, helyiségek atmoszféráját. Sajnos manapság egyre több régmúltat felidézni próbáló produkcióra a sterilség a jellemző, érezzük, hogy berendezett stúdiókat, vagy számítógépes effektusokat látunk. A „Beatrice Cenci”-ből ezzel szemben árad az autentikusság, minden percben elhisszük, hogy ezek az emberek több évszázaddal ezelőtt éltek.

Bár Lucio Fulci nevéről nem valószínű, hogy bárkinek is elsőként a „Beatrice Cenci” jutna eszébe (mondjuk a „The Beyond” helyett), én mindenképpen kötelező programként ajánlanám ezt a művet. Ha bárki időt szakít rá, hogy megnézze, legkésőbb a megható, és egyben megrázó befejezésnél látni fogja, hogy a rendező egyik legjobb filmjével van dolga.

A dvd-kiadás nagyon színvonalas: képgaléria, trailer, infók, szép kép, angol, német, olasz hang (német felirattal): és mindez teljesen vágatlanul. Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mert egyrészt német kiadásról van szó (és ők ugye imádnak vagdosni), másrészt van egy szintén német, 19 perccel megcsonkított kiadvány is, ami szerintem egy lyukas garast sem ér. Egyébként ha valaki e vágásokról szeretne tájékozódni, annak szíves figyelmébe ajánlom a schnittberichte.com nevű oldalt, itt képekkel és szöveggel minden megtalálható a cenzor bácsik-nénik alapos munkájáról.

A dvd-t mellesleg (ha beruházunk rá) több címlapváltozattal is ki lehet választani; amit az előbbiekben jellemeztem, az egy nagyon szép könyvszerű kiadás, melyen a zöld és a sárga szín dominál, és hála a Teremtőnek a hatásvadász német cím („Die Nackte und der Kardinal”) csak egészen apró betűkkel szerepel rajta.

Végeredmény: Egy remek Fulci-film

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont, annak a kedvéért, akinek nagyon hiányzik az angol felirat: 9,5 pont