Drakula kétszer (1979, 1992)

Drakula kétszer (1979, 1992)

         

    

Az alábbiakban két Drakula-feldolgozásról lesz szó, az egyiket, Francis Ford Coppola művét valószínűleg egy horrorrajongónak sem kell bemutatni, ellentétben John Badham filmjével, amely még éppen belefért a hetvenes évtizedbe. Az összehasonlítás tálcán kínálja magát az eltelt tizenhárom év ellenére is. Gary Oldman vagy Frank Langella?  Kate Nelligan vagy Winona Ryder? Sir Laurence Olivier vagy Anthony Hopkins? Badham vagy Coppola? És vajon miért választotta Coppola Keanu Reeves-t? A válaszok az alábbiakban…

1979-ben John „Szombat esti láz” Badham kapta a megbízást, hogy rendezze meg a sztárokban bővelkedő Drakula-filmet. A kulisszák elsőrangúak, a sztori szépen, lineárisan építkezik, egészen egy akciódús fináléig, amely egy hajón zajlik le. A film legnagyobb pozitívuma a főszereplő Frank Langella, aki itt a Tony-díjra jelölt Broadway-szerepét ismétli meg, és aki ragaszkodott hozzá, hogy Lugosi Bélához hasonlóan figurája mellőzze a vámpírfogakat. Szerelmeként Kate Nelligan már halványabb, de rendben van, a nagy Sir Laurence Olivier pedig kissé vékonynak ható Van Helsing-szerepéből hozza ki a legtöbbet. A mellékszereplők közül Donald Pleasence-t érdemes megemlíteni, aki eredetileg Van Helsing lett volna, de végül - mondván túl hasonló a Halloween Dr. Loomisához - megmaradt Dr. Sewardnak. Összességében korrekt, izgalmas Bram Stoker-feldolgozás ez 1979-ből, bár a filmeket nagy kanállal zabálók valószínűleg gyorsabban átlépnek majd rajta, mint kellene. Badham sajnos hozzájárul ehhez, ugyanis semmi extrát nem nyújt, csupán nagy biztonsággal levezényli a már fentebb említett első osztályú kulisszák között zajló eseményeket.

Coppola Drakulája teljesen más. Nagyon erős hangulat, extrém képi világ (igazi látványorgia), játék az árnyékokkal (melyek néha külön életre kelnek) és az átlagosnál több erotika (bár messze nem annyi, mint ahogy hirdetik). Langellához hasonlóan telitalálat Gary Oldman, aki ijesztő sminkjében, és lehengerlő úriember-öltözékben is zseniális (Armand Assantét, Andy Garciát, Viggo Mortensent, Antonio Banderast és Gabriel Byrne-t ütötte el többek között e szereptől). Mint vágyakozásának tárgya, Winona Ryder már szürkébb, és talán a kettejük közti összhang sem optimális, bár ebben lehet, hogy a két sztár egymás iránt érzett ellenszenve volt a ludas. Rydert egyébként Coppola sem kímélte, holott a forgatókönyvvel (melyet James V. Hart ütött össze „röpke” nyolc év alatt) éppen a színésznő lepte meg. A rendezőnek „A keresztapa” harmadik részében nélkülöznie kellett Ryder szolgálatait - konkrétan: az otthagyta a filmet Ollókezű Johnny Depp miatt -, talán emiatt ment a „haragszomrád”. Keanu Reeves ekkoriban még nagy talány volt, viszont a női nézők imádták, ezért Coppola szerződtette, bár utólag állítása szerint megbánta ezt a húzást. Reeves elég gyengus, még az 1979-es elődjénél, Trevor Eve-nél is jobban, de őt is, és még sok mást kárpótol Anthony Hopkins Van Helsingje. Hopkins aranykora volt ez (Napok romjai, Árnyékország, Szellem a házban és még valami Dr. Lectert is eljátszott 1991-ben), nem véletlenül.

Összefoglalva azonban ez a feldolgozás nem a karakterekről szól, és nem is a történetről. Coppola a stílust helyezi az előtérbe: árnyékok, őrült kameramozgások, ötletes áttűnések és vágások, elképesztő kosztümök. Az effektusok - hihetetlen módon - a legkonzervatívabb iskolát követik (semmi komputeres technika, vagy ehhez hasonló), a jelmezekhez pedig a „Mishima” című biográfiában szemkápráztatót alkotott Eiko Ishiokát szerződtették, és hagyták, hogy újra szabadon engedje a fantáziáját (az eredmény több mint meggyőző).

Végeredmény: Mindkét feldolgozást csak ajánlani tudom, bár Coppoláé az ambiciózusabb. Badham tisztes iparosként korrekt filmet forgatott, Coppola művét viszont talán többször fogjuk leemelni a polcról.

A filmek: 8 és 9,5 pont