Álmatlanul/Non ho sonno/Sleepless
(2001)
1983-at írunk, amikor egy
fiú végignézi anyja brutális meggyilkolását. Egy idős zsaru (Max von Sydow)
megígéri neki, hogy amíg él, üldözni fogja az elkövetőt, akinek még két másik
áldozata is van. Tizenhét év telik el, amikor a gyilkosságok folytatódnak,
holott a rendőrség szerint egy folyóban talált holttest a gyilkosé volt. Az
illető, aki a „gnóm” becenévre hallgat, mindig más módszerrel öl, és különös,
állatokat formáló papírkivágásokat hagy maga után a helyszínen.
Dario Argento az új
évezredet egy giallóval nyitotta - sajnos ennyi a jó hír az „Álmatlanul”
kapcsán. Aki még nem látott Argento-filmet, annak a mű tetszeni fog, mert
egyáltalán nem rí ki az amerikai, változó színvonalú futószalag-thrillerek
közül (sőt, nagy részüknél jobb is). Na de aki ismeri, és rajongó izgalommal
idézi fel ennek a kivételes rendezőnek az életművét (Suspiria, Inferno,
Opera…), annak az „Álmatlanul” egy gigantikusan nagy csalódás - így nekem is az
volt.
Pedig a film jól indul, egy
üldözési és erős vérengzésbe torkolló jelenetünk van egy üres vonaton, csak az
a kár, hogy az áldozatot (egy prostit) egy nem túl attraktív és szerepét enyhén
túljátszó színésznő játssza (bár ő még semmi ezen a téren a barátnőjét alakító
hölgyhöz képest, aki hiteltelenebbül már nem is ijedezhetne, az elejtett kék
mappát pedig először maga előtt keresi, ahová fizikai képtelenség lett volna
ejtenie). Aki azt gondolja, hogy „a kezdés elmegy, de ami ezután jön, az aztán
fantasztikus lesz”, az sajnos téved: eztán már csak lejtő következik. Különösebb
logikát nem tartalmazó gyilkosságok következnek, elég véresen, de nem túl
eredetien. Egy szőke nőt is a falhoz ken gyilkosunk, de én eközben azon
gondolkodtam, hogy a nő mitől ijed meg az utcán: megy haza (igaz, a sötétben,
de hát gondolom már korábban is járt későn az utcán életében és kétlem, hogy
minden áldott alkalommal a félelemtől remegve tért haza), aztán hirtelen
ijedezni kezd. Kinyitnak ugyan az orra előtt egy kocsiajtót, de ha valaki ettől
is halálra rémül, az szerintem még egyszer sem ment el otthonról. Valaki a
nevét suttogja, de ha az én nevemet suttogná valaki a sötét utcán, megállnék,
megpróbálnám lokalizálni az illetőt (már ha egyáltalán meghallanám a
sutyorgását), vagy válaszolnék, hogy „igen, tessék?”.
De jó, hagyjuk a szőkeséget,
úgysincs különösebb köze a történtekhez, és ez is jellemző a filmre: van egy
kalap gyilkosságunk, de a történet megoldása olyan banális, hogy akár kétszer-,
vagy feleennyi is lehetne. Vannak még kínosan kicentizett jeleneteink is:
hőseink megállapodnak, hogy vissza kell menni a parkolóba, ott elkezdeni a
nyomozást, és természetesen pont akkor érnek oda, amikor a parkolóőrt éppen
megölik…
A film bántóan
szerkesztetlen, kidolgozatlan: nagy tűnődések, nyomozás, kutatás gyermekmondókák
és más irodalmi műfajok között, de az egész teljesen felesleges, mert a finálé
során elég egy hajléktalan fazon lakhelyén totálisan véletlenül leskelődni, és
már csak követni kell (de legalább a Maestro lánya, Asia megmutathatta, hogy
tud rímeket költeni - egészségére). Ja, és van egy szexjelenet is, amely pár
másodpercig tart, és csupán arra jó, hogy alatta eltűnődjünk azon, hogy a
leányzónak csak pár perc kellett régi pasija kidobásához (akivel már ki tudja
mióta együtt volt), és ahhoz, hogy összemelegedjen egy munkanélküli gyerekkori
ismerősével…
Az alakítások változóan
gyengék. Max von Sydow éri a legtöbbet (minő meglepetés), kis túlzással azok a
legjobb párbeszédes részek, amikor a madarához beszél, az meg visszacsipog
neki. Stefano Dionisi olyan színtelen, mint egy régi gyártású Orion tévé,
Chiara Caselli egy nagy vicc, Gabriele Lavia karaktere pedig annyira blőd, hogy
ezen a színész sem tud segíteni. A legrosszabbak mégis a mellékszereplők, a már
említett két hölgyemény a bevezetésből, a hajléktalan tag, de a parkolóőrt
alakító ipse egyenesen katasztrofális. A sorozatgyilkosunkat játszó egyén is
gyengus, bár komikusnak elmenne, különösen, amikor vékony hangon beszél a
finálé során.
Én rengeteget vártam a
„Sleepless”-től, de elég keveset kaptam. Argento ugyan megpróbálkozik néha a
trademark kamerafahrtjaival, de olyan gyenge a sztori, és annyira
izzadtságszagú minden, hogy a stílus egyszerűen nem jön át. Lehet, hogy maga
Argento sem igazodott ki egy idő után a logikai buktatókkal tűzdelt történetén,
ezért kerített sort a befejező jelenetben arra, hogy színészei (főleg a
főgonosz) szépen elmagyaráznak mindent a nézőnek - a leányka nyakához ugyan kés
szorul, de ennyi erővel a szereplők a kamerán át a nézőhöz is beszélhetnének,
annyira felolvasás jellege van az egésznek.
Ellentétben a Traumával,
amelyet én eléggé vérszegénynek tartok, Argento itt nem spórol
az erőszakkal és a vérfürdővel (NC-17-es is lett Amerikában), és ez
mindenképpen pozitívum, azt is mondhatnám, ha nem lenne ennyire gyenge a
forgatókönyv, ezzel a vérmennyiséggel már a régi Argento lenne felidézve. Az
operatőri munka színvonalas, talán a leginkább dicsérhető. Nekem csalódás volt
a zene, pedig amikor a main title alatt megjelent, hogy Goblin, ujjongani
kezdtem. Nos tényleg, a zenét a Goblin szerezte, meghallgattuk, dúdolgatni
próbáltuk, elfelejtettük, ennyi.
Nagyon remélem, hogy azért
Argento meglep még bennünket egy-két igazán színvonalas filmmel, lehetőleg
giallóval. Munkássága alapján az egyik legjobb európai rendezőnek tartom, ezért
minden újabb műve értékelésénél nálam nagyon magasan van a léc. Az „Álmatlanul”
sajnos alaposan és hamar leveri ezt a lécet, pedig szimplán kezdésként annyira,
de annyira kevéssel is beérném: egy jó forgatókönyvvel például.
Az „Álmatlanul” a Cinetel
forgalmazásában jelent meg itthon, jó minőségben, trailerrel, galériával és egy
rövid dokuval, amely sokkal jobb, mint maga a film.
Végeredmény: Argento megpróbált visszatérni arra az útra, amely a világsikerhez vezette - de eltévedt
A film: 4,5
pont
A dvd: 9
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése