Ruggero Deodato horrorfilmjei (1975-1993)
Ruggero Deodatóról valószínűleg mindenkinek egy bizonyos
kannibálfilm jut az eszébe, esetleg még egy ház, amely nem a park közepén
található. De miket adott még ki kezei közül kedvenc műfajunkban ez a
botrányhős, egy ízben filmje miatt felfüggesztett börtönre is ítélt,
meghurcolt, bojkottált rendező? Nézzük, szép sorjában…
A filmográfia első bemutatandó fejezete az
Ondata di piacere/Waves of Lust (1975)
című erotikus darab, amelyben Deodato egy Lamberto Bava-szkriptet
ültetett vászonra. Néhány (jó sok) változtatás után végül annyi maradt a
történet, hogy egy fiatal pár csatlakozik egy kis hajókázásra az ultragazdag,
szadista hajlamokkal rendelkező ficsúrhoz, és annak szoros pórázon tartott
barátnőjéhez. A film kilencven százaléka egy luxusjachton játszódik, ahol
szereplőink többnyire egymás verbális bántalmazásával, valamint szexeléssel
vannak elfoglalva. Mikor a szépséges Silvia Dionisio meghallotta, hogy férje,
Ruggero Deodato lesz ennek a sztorinak a rendezője, addig rágta a fülét, amíg
az kijárta, hogy az eredetileg a szerepre szerződtetett színésznőt kirúgják, és
így a szép Dionisio asszony mutathatta meg folyamatosan bájait férjura kamerája
előtt. Nos, körülbelül ezt hívják protekciónak…
Egyébként a film egész élvezetes, a szereplők nem rosszak,
minden halad Polanski „Kés a vízben” című klasszikusa nyomdokain egy nem túl
ötletdús fináléig. Deodato jó munkát végez, a rendezése pergő, a film pedig
végül szép summát hozott a konyhára.
A dvd (Raro) igényes kiadás, a doku érdekes, megszólal benne
Deodato fia is (aki a film elején egy rendkívül bonyolult jelenetben tűnik fel
- kimászik egy csónakból), de kimaradt (szex)jelenetek és Deodato korai
reklámszpotjai is megtekinthetők az extrák között.
Deodato horror-, és exploitation filmjei mellett érdemes
megemlíteni a poliziescóját is, amely az
Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like a Man
(1976)
címet viseli. A „Francia kapcsolat” nyomdokain haladó film
két öntörvényű zsarut követ végig, amint jól ellátják a rosszfiúk baját. A
kezdés elsöprő: két motoros bandita egy válltáskát próbál letépni egy
szerencsétlen nőről, kevés sikerrel. Hőseink - szintén motoron - a tolvajok
nyomába erednek, és ebből egy olyan idegtépő és látványos utcai hajsza kerekedik,
hogy attól még William Friedkinnek is tátva maradt volna a szája. Nyaktörő
mutatványok, száguldás, megrökönyödött járókelők - az egész jelenet úgy
klasszis, ahogy van. A folytatás kissé csendesebb, és a szkript is egyre
vékonyabb (a befejezés meg tulajdonképpen egy nagy vicc), de már ezért a
motoros üldözésért megérte. A főszerepben egyébként Ray Lovelock, Marc Porel és
a megbízható Adolfo Celi látható.
És akkor elérkeztünk az őserdő emberevő hobbit folytató
lakosaihoz. Az úgynevezett kannibál-trilógia első darabja az
Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last Survivor (1977),
amely egy egészen színvonalas produkció. Egy fehér férfi a
kannibálok kezébe kerül, akik érdekes dolgokat terveznek vele. Pergő, nagyon
profin filmezett, grafikusan brutális és minden blődségtől mentes
horror-kalandfilm, amelyben a kannibálok tényleg kannibálnak néznek ki. Deodato
sajnos már itt elkezdi az állatgyilkosságokat, de hát mit lehet tenni, ez
ekkoriban még belefért a művészi szabadságba (többek között egy alligátort
beleznek ki vad, kócos barátaink). A „Jungle Holocaust” tulajdonképpen egy jól
sikerült párhuzam a fehér főszereplő és a vadak élete között, a film felétől
előbbi már gyakran ugyanúgy cselekszik, mint a kannibálok.
Cannibal Holocaust (1980)
Kis összefoglalónk következő állomása nem más, mint a
KANNIBÁLFILM. A horrorfilm, amelyet minden, a műfajért rajongó személy
megnézett már, és vagy elhányta magát, valamint elátkozta a percet, hogy
elindította a filmet, vagy az ultra-neo-posztmodern realizmus mesterművét
ünnepelte benne. Nos, én az utóbbi táborba tartozom; elnézve napjaink
„híradóit”, melyekben a szenzációhajhászás már szinte jobban a műsor részévé vált,
mint az időjárás-jelentés, azt hiszem, Deodato Cannibal Holocaustja
aktuálisabb, mint valaha. Mivel más fórumokon már kielemeztem a film
mechanizmusait, és a kelepcét, amelyet a gyanútlan nézőnek állít, most csak egy
kis vizuális emléket állítanék neki, ezzel is tisztelegve az olasz
horrorfilmgyártás e felejthetetlen, gyomorforgató klasszikusa előtt.
Míg másoknál a botrányfilmek sorában toronymagasan az első
lenne, addig Deodatónál a „Cannibal Holocaust” miatt csupán a második helyre
szorul a
Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the Edge of the
Park (1980)
rendkívüli brutalitása David Hess előadásában. Hess Alexet
játssza, akinek kedvelt tevékenysége, hogy unaloműzés gyanánt nőket erőszakol
meg (már a film legelején ízelítőt kapunk ebből). Amikor egy ifjú pár egy
partira invitálja, nem habozik, fogja a retardált barátját (Giovanni Lombardo
Radice), és már megy is. A partin aztán villámgyorsan előjön erőszakos énje, és
terrorizálni kezdi a két fiú, három lány felállású társaságot.
Deodato a Házzal újabb kultikus exploitation-horrort tett le
az asztalra, bár az összhatás gyengébb, mint a „Cannibal Holocaust” esetében.
Az alakítások Hesst (és talán Annie Belle-t) leszámítva gyengébbek, és a
szadizmus jobban elnyomja a cinikus végső csattanót, mint a CH-ban. A két film
felépítése egyébként ugyanolyan: a brutalitás a vég felé csúcsosodik ki (bár
addig is van szex és erőszak bőven), hogy aztán a befejezés egy görbe tükröt
tartson a szereplők és a néző elé, azzal a céllal, hogy újragondoljuk a
látottakat, és e végső „tanulság” jegyében értékeljük a szadizmust és a vért.
A rendezés teljesen rendben van, Deodato a „Waves of Lust”
hajója után újfent egy korlátozott lehetőségekkel bíró helyszínen forgatott,
egy ház négy fala közt. A klausztrofóbia csak ráerősít az erőszak fokozataira,
mindennek pedig Hess a motorja, aki a „The Last House on the Left” után szinte
ugyanabban a szerepben keménykedik. Az erőszak a csúcspontját egyértelműen
abban a jelenetben éri el, amikor Alex kedvenc borotvájával nekiáll
szétszabdalni a szépséges Cindy nevű lánykát, mindezt kéjes örömmel, Riz
Ortolani lágy dallamaira. Főleg e jelenet miatt a cenzúra természetesen lapátra
tette a filmet, érdemes elmélyedni a szakirodalomban, hogy hány országban is
tiltották be, illetve csonkították meg.
Összességében, mint mondtam, a Ház nem éri el a Holocaust
szintjét, de ettől függetlenül méltán lett kultuszmű az exploitation-rajongók
körében. A dvd igen nívós kiadvány, a Fangoria utolsó megjelenésén interjúk,
előzetes, magyar horrorrajongók audiokommentárja és egy egész jó szinkron
(Hess: Epres Attila) található. A kiadás mellesleg már igencsak
beszerezhetetlen, bár néha-néha még feltűnik egy-egy bevásárlóközpontban, egy
turkáló mélyén 200 forintért.
A nem hivatalos kannibál-trilógia utolsó darabjaként tartják
számon az
Inferno in diretta/Cut and Run (1985)
című horror-akciófilmet, amely egy riporternő és operatőre
kalandjait mutatja be. A páros egy csomó gyilkosság (kábítószergyártó bandákat
ölnek le) után nyomoz az őserdőben, ahol az egyik gyilkológép - akit Michael
Berryman játszik - még bennszülötteket is igénybe vesz véres tevékenységéhez.
Az őshonos kisfickók igen változatos módokon öldökölnek: fejek levágása,
fúvócsövezés van általuk műsoron, de a legszörnyűbb halált a „Waves of Lust”
John Steinerje szenvedi el, akit néhány rugós fatörzshöz kötöznek, amelyek
egyszerűen szétszakítják. A leleményes, és igen jól sikerült effektekkel
bemutatott halálnemek mellett azonban van egy óriási probléma a filmmel,
nevezetesen az, hogy a forgatókönyve egy akkora buta és összecsapott katyvasz,
mintha egy éjszaka alatt írták volna meg. Deodato próbál édes, 5-6 éves
emlékeket ébreszteni rajongóiban, ezért beletesz egy kis kamerázást a filmbe,
plusz néhány, az eseményeket fotelből, élőben néző szereplőt (közülük Karen
Black mintha be lenne rúgva), akik néha szörnyülködnek egyet a látottakon. Ja,
és van még egy rémesen giccses apa-fiú találkozás és vállra borulás is a
Keresztapából ismert Richard Bright közreműködésével. Összességében kétarcú film
a „Cut and Run” (amely a ritka idétlen „Szállj el messze” címet viseli az
imdb-n): az erőszak és a gore jelenetei a helyükön vannak, de a többi nagyon
nem (és akkor Eriq „Benton doki” La Salle röhejes lila kalapjáról még nem is
szóltam).
A nyolcvanas évek második felére hősünknek elege lett a
kannibálokból, így következett a
Camping del terrore/Bodycount (1987)
amelyben Deodato és a slasher egymásra talált - kevés
sikerrel. Egy fiatalokból álló társaság találkozik egy szemüveges, egyetemista
kinézetű fazonnal, aki szülei kempingplaccára irányítja őket. A szülőknek
(Mimsy Farmer, David Hess) megvan a maga baja, a kedves anyuka például egy
környékbéli zsaruval randizgat. Talán mondanom sem kell, fiataljaink létszáma
nemsokára erősen leredukálódik, egy maszkos valaki kezdi el kiirtani őket. Igen
gyengus film kitalálható befejezéssel, és egy blőd poszt-befejezéssel. Farmer
és Hess a többséggel ellentétben megpróbál színészkedni, de így mintha egy
külön filmben lennének mindketten. Fiataljaink fiúrészlege szexelni akar, a
lányok pedig gyakran zuhanyoznak egy félreeső hodályban, ahol véres
meglepetések is várnak. Van egy remek álomjelenetünk is, leszakadt, önálló
életre kelt lábbal és egyéb szürreális rémséggel. Kár, hogy a film többi része
nem nő fel ehhez. A gore úgy-ahogy a helyén van, fejbe beleálló fejsze, átszúrt
kezek stb., mely jeleneteket a cenzorok gyakran kivagdosták, csak hogy még
gyengébb legyen a megcsonkított kópiákon az összhatás. Összességében? Erősen
rutinszerű slasher.
Valamivel érdekesebb darab az
Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance (1988),
ahol a főszerepben Michael York egy sikeres zongoraművészt
játszik, aki különös betegségben szenved: rohamos gyorsasággal elkezd öregedni.
Mindezzel párhuzamosan valaki elkezdi a környezetében lévő nőket gyilkolni
(doktornője és egy barátnője tétetik el láb alól), az ügyre ráálló zsaru pedig
tehetetlen. A film érdekesen indul, ugyanis egy giallót látunk. „Argentósan”
filmezett és konstruált gyilkosságok (véres átesés egy üvegajtón stb.)
indítanak, aztán a szkript leleplezi, amit le lehet, és onnantól Michael York
gyötrődésének lehetünk a tanúi, melyet a körülbelül 80 évessé változott
testével folytat (avagy: „Az éhség”, David Bowie gyors öregedése, extended
verzió). A giallóból így egy szinte nulla meglepetést tartogató dráma alakul
ki, amely két okból mégis értékelhető marad: nagyon profi a maszkmesteri munka,
és York is jó alakítást nyújt. A többi felejthető: Edwige Fenech még mindig
nagyon jó formában van, de sok dolga nincs, Donald Pleasence meg tán túl öreg a
zsaruszerephez. Egy-két meztelen mell, kezdeti Argento-feeling és számos
rutinból lepergetett jelenet jellemzi ezt a kiegyensúlyozatlan horrordrámát,
amely elég sok jelét mutatja az olasz filmkészítés ekkor már rohamos hanyatlásának.
A Shameless vágatlanul adta ki a Phantomot, de sok extrát
nem talált hozzá, és feliratkészítéssel sem bajlódott.
Ugyanebből az évből való Deodato természetfeletti elemekkel
megtűzdelt horrorfilmje, a
Minaccia d’amore/Dial: Help (1988),
melyben a legjobb dolgot már a legelején meghalljuk: a
zenét, melyet Claudio Simonetti (Goblin) szerzett. Simonetti jó pár
Deodato-filmhez szerzett zenét, és nagyon színvonalas munkákat adott ki a kezei
közül. Összességében elmondhatjuk, hogy ha Deodato rendezéseihez és Simonetti
kompozícióihoz felnőttek volna a rendező nyolcvanas évekbeli filmjeinek
forgatókönyvei is, akkor igen kellemes horrorélményekkel gazdagodtunk volna.
Sajna azonban nem ez a helyzet, és ennek látja kárát a „Dial: Help” is,
amelynek szkriptje… hát, hogy is mondjam, a gyenge és a hülyeség sajátos
keveréke. Egy fiatal nővel (Charlotte Lewis) furcsa dolgokat művel a telefonja.
De szerepel több telefon is a filmben, amelyek kedvtelve cserkészik be áldozataikat
(néhány töltelék mellékszereplőt), és csúnyán el is bánnak velük. A
legszörnyűbb véget azonban egy szatírjelölt éri, aki az aluljáróban ráveti
magát Lewisra, de kap egy sorozatot egy kupac aprópénzből (!), és az érmék
véres péppé változtatják szegény fejét. A finálé ehhez hasonlóan blőd, Lewist
egy csapat diktafon az asztalhoz hangszalagozza, és egy ollóval döfködi.
Röviden, ijesztő helyett nevetséges a film legtöbb jelenete, és a látottakon
sajnos még az sem segít, hogy Lewis az utolsó félórát egy fekete
alsónemű-költeményben futkorássza végig.
A filmográfia utolsó darabja nekünk, magyaroknak külön
érdekességet jelent. A
Vortice mortale/The Washing Machine (1993)
ugyanis Budapesten készült, van benne Hősök Tere, Lánchíd,
Dunapart és még 2-es villamos is. A sztori nem túl bonyolult, főszereplő
rendőrünk három fiatal leányzó bűvkörébe kerül. Az egyik nő pénzes lovagja
eltűnik, és nagy rá az esély, hogy egy mosógépben forogva fejezte be az életét.
A három nő sokat sumákol, a rendőr elvtárs pedig szép sorban mindegyikbe
beleesik. Deodato (aki egy századmásodpercre színészként is feltűnik egy ijedt
szomszéd szerepében) egy erotikus horrorthrillerrel próbálkozik, de az erotika
a dekoratív hölgyek jelenléte ellenére felejthető, horror meg nem túl sok van.
Az alakítások változóak, a Clive Owenre hasonlító Philippe Caroit egész jó,
ahogy két hölgy is a háromból. A lengyel Katarzyna Figura ellenben valószínűleg
termetes mellbősége miatt kaphatta meg szerepét, ugyanis színészi játéka
többnyire csak vicsorgásból áll, komoly köröket verve napjaink vicsorkirálynőjére,
Keira Knightley-ra. Egy mellékszerepben Borbély László látható (igen, ő
szinkronizálta anno a Zorróban Don Diegót), bár az imdb-n nem igazán találták
el, hogy kit is játszott.
Hát ennyi. Elmondható, hogy Ruggero Deodato a hetvenes, nyolcvanas
évek fordulóján jutott fel a csúcsra, nyilvánvalóan a Cannibal Holocaustnak
köszönhetően; más kérdés, hogy a botrányok miatt nem nagyon élvezhette a
sikert. Igen aktív volt a nyolcvanas évek második felében, és nívós,
gördülékeny rendezései ellenére a történetek nem sok nyomot hagytak a nézőkben,
ahogy bennem sem. Viszont ha még valaha forgatna egy újabb kannibálfilmet, arra
kíváncsi lennék…
A filmek:
Ondata di piacere/Waves of Lust (1975): 8 pont
Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like
a Man (1976): 7,5 pont
Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last
Survivor (1977): 9 pont
Cannibal Holocaust (1980): 10 pont
Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the
Edge of the Park (1980): 9 pont
Inferno in diretta/Cut and Run (1985): 5 pont
Camping del terrore/Bodycount (1987): 5 pont
Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance
(1988): 7 pont
Minaccia d’amore/Dial: Help (1988): 3 pont
Vortice mortale/The Washing Machine (1993): 4 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése