L’ uccello dalle piume di cristallo/The
Bird with the Crystal Plumage (1970)
Egy Olaszországban
tartózkodó író véletlenül szemtanúja lesz egy fiatal nő elleni támadásnak. A
nőt saját galériájában támadja meg a fekete ruhás, fekete kalapot viselő férfi,
összeszurkálja, majd látván a szemtanút - aki a helyiség biztonsági
üvegajtajában ragad - olajra lép. Az író színre lépése megmenti a nőt, akinek
férje féltő aggódással gondoskodik sebesült feleségéről. A rendőrség kezdetben
bátortalanul az író-szemtanút is meggyanúsítja, útlevelét bevonja, de nemsokára
az igazi tettes (akinek egyébiránt már a galéria-kaland előtt több női áldozata
volt) telefonüzenetben fokozza a testület tehetetlenségét. Ugyanilyen üzenetet
kap az író is, aki saját szakállára nyomozni kezd, mert meggyőződése, hogy a
galériai jelenetben valami nagyon fontos elkerülte a figyelmét…
Azt hiszem, nem lehetünk
eléggé hálásak annak a titkárnőnek, aki 1970-ben remegő hangon közölte
főnökeivel a filmstúdióban, hogy ő bizony halálra rémült ennek a Dario Argento
nevű fiatal rendezőnek a filmjén a vetítőben. A főnökök elámultak ijedt
alkalmazottjuk mondandóján, mivel éppen azon merengtek, hogy melyik szemetesbe
ejtsék a kész anyagot. Ha igaz ez a kis sztori a „The Bird with the Crystal
Plumage” keletkezéséről - és miért ne lenne az -, akkor látható, hogy a
történelem egyik legnagyobb horrorrendezőjének karrierje nem indult éppen
zökkenőmentesen. Argento írta és rendezte is a filmet, és bár folyamatosan
próbált mindenki beleszólni a munkájába (és egy ideig úgy volt, hogy kirúgják),
ő végig kitartott elképzelései mellett. A „The Bird…” mára már klasszikus
giallo, elképesztő fordulatokkal és stílusbravúrral. Természetesen már itt
észrevehetők Argento később megszokott stílusának nyomai, a legkönnyebben talán
abban a gyilkossági jelenetben, amely a furcsa, háromszög alakú lépcsőházban
játszódik (és persze a fekete kesztyűk dublőre is a rendező volt…).
Bámulatos elsőfilmes
teljesítmény a „The Bird…”, melyben egymást érik az izgalmasabbnál izgalmasabb
jelenetek. Ilyen például a Tony Musante által játszott író menekülése a sárga
kabátos bérgyilkos elől, vagy a sokszor visszajátszott, kikockázott galériai
támadás, amelyben valami tényleg nem stimmel. De számomra a legemlékezetesebb a
finálé azon pillanata, amikor hősünk tehetetlenül fekszik a földön, a
sorozatgyilkos pedig - akinek kiléte pár másodperccel korábban jól fejbe kólint
minket, nézőket - sátáni kacajjal magasodik föléje.
Argento ekkor még érthető
okokból nem vitte túlzásba a vérengzést, olyannyira nem, hogy filmje Amerikában
PG besorolást kapott. Pedig van vér, a legtöbb akkor, amikor feketébe öltözött
gyilkosunk - a kamera felé kapkodva - egy borotvapengével végez áldozatával.
A stáb nagyon jó, Tony
Musante nagyobb karriert is befuthatott volna; Suzy Kendall szintén hatásos,
bár kicsit túlzásba viszi az ijedezést a legendás ajtófarigcsáló jelenetben;
Eva Renzi a vele készült interjúban (amely után nem sokkal elhunyt) keserűen
gondol vissza pályafutása ekkori szakaszára, mondván amikor visszautasított egy
Bond-lány szerepet, majdnem teljesen zsákutcába került; Mario Adorf egy
mellékszerepben látható, mint macskagyűjtő festő.
A „The Bird…” is a legjobb
giallók élmezőnyébe való, szerencsére ennek megfelelő a dvd-kiadás is. A Blue
Underground lemezén hatféle hangsávból (angol-olasz) választhatunk,
kristálytisztán felújított kép mellett. A duplalemezes dvd-ről már nem volt
képük lespórolni az angol feliratot, az extramennyiség pedig jelentős.
Újságírói audiokommentár (kár, hogy nem rendezői), trailerek, spotok az első
lemezen, interjúk (Ennio Morricone, Argento, Renzi, Vittorio Storaro) a másodikon.
Tömény gyönyör.
Végeredmény: A Maestro mesteri debütálása - klasszikus giallo
A film: 10
pont
A dvd: 10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése