Az átkozott/The Unholy (1988)

Az átkozott/The Unholy (1988)

Egy pap gyilkosság áldozata lesz, a torkát nemes egyszerűséggel feltépi valaki, vagy valami. Három évvel később egy másik papot, Michael atyát (Ben Cross) egy öngyilkosjelölthöz hívja a rendőrség, de a mentőakció tragikus véget ér: maga a pap zuhan le tizenöt emelet magasból. Óriási meglepetésre az atya karcolás nélkül ússza meg a zuhanást. A papot ezután egy igen lerobbant templomba helyezik át - oda, ahol három évvel korábban kollégája elhalálozott. Michael atya itt megismerkedik egy fiatal nővel, aki egy sátánista bizniszben utazó alvilági figurának dolgozik. A nő kapcsolatban állt a meggyilkolt pappal, és személye nemsokára igazi kísértés lesz az utódnak is. A sötét erők csak erre várnak…

„Az átkozott” érdekesen kezdődik. Két hatásos jelenetünk is van, az első pap halála igen nagy kedvet csinálhat a horrorrajongóknak a folytatáshoz, az öngyilkos epizód meg nem várt véget ér. Ezután rögtön feltűnik a nagyszerű Hal Holbrook is, vagyis a film nagyon jó úton indul el. Sajnos ettől kezdődően hosszú lejtmenet következik, amely a stáblistánál ér véget, mivel az azért szépen meg van csinálva. És hogy miből áll ez a lejtmenet? Unalomból, gyengus alakításokból és egy eléggé nevetséges fináléból. Vegyük sorra: a szkript próbál fordulatokat kreálni, izgalmat kelteni, de ez alig-alig sikerül (ezt a készítők is így gondolhatták, mivel egy csomó véres jelenetet utólag tettek a filmbe, hogy feldobják a pangást). A rendezés szintén egyhangú, Camilo Vila túl sok közelképpel operál, és ez fatális hiba, tekintve, hogy a legtöbbet szereplő színészei gyengék: Ben „Vangelis-zenére futottam 1981-ben” Cross végig a fapofa-metódust használva színészkedik, meg sem közelíti az ugyanezen évi „Paperhouse” című filmben nyújtott remek alakítását; William Russ is elég gyenge (és túl sok belőle), de legalább látványos véget ér, Jill Carroll pedig tipikus eighties-szöszi: remek frizura, csini pofi, halovány színészi képességek. Ennyi vérszegénység mellett a nyúlfarknyi szerepekre korlátozott professzionális geronto-különítmény sem segít: Trevor Howard, Holbrook és Ned Beatty hármasának is csak rövid jelenetek jutnak, így e trió sokat nem tud emelni a színvonalon.

Hogy azért mégsem C-kategóriás szemét „Az átkozott”, arról az aránylag jól sikerült véres jelenetek gondoskodnak (már a finálét leszámítva, mert az egy vicc). A már említett Russ halála mellett egy másik fazon is látványosan költözik a másvilágra, miután irgalmatlan mennyiségű vért bocsát ki a száján; az első pap esetét meg már fentebb vázoltam. És akkor elérkeztünk a befejezéshez, amelynek egy pozitívuma van: felébred az ember a csendes szendergésből. De sajnos a jó rész itt véget is ér, ugyanis horrorhoz elég méltatlan dolog következik - jól kikacaghatjuk magunkat. Én legalábbis nem ijesztőnek, hanem egy óriási viccnek tartottam a befejezés során a templomban mászkáló lényeket (nem lövöm le a poént, hogy mifélék), amelyek idétlenül vicsorognak, és még idétlenebbül mozognak. A nagy lény nyelvöltögetése/nyalogatása - melyet Jill Carroll látványa idéz elő - nekem Jabbát, a Huttot juttatta eszembe, két kisebb méretű, ám annál fürgébben ugrabugráló szörnyasszisztense pedig mintha valami negyedosztályú trashből lépett (ugrabugrált) volna elő. De hagyjuk is az utolsó tíz percet (ami kár, mert mégis csak a lezárás lenne a lényeg), és emlékezzünk a szépre. Vannak szép felvételek, a megszokott nyolcvanas látványvilág, egy-két brutálisabb jelenet és néhol enyhén átlagon felüli zene. A többiről vagy jót, vagy semmit. Vagyis akkor inkább semmit.

Végeredmény: Néhol hangulatos horror több mint vicces befejezéssel

A film: 5 pont