Az Ómen-filmek (1976-2006)

Az Ómen-filmek (1976-2006)

Friedkin 1973-as Ördögűzője mellett a másik olyan vallásos témájú horror, amely alaposan felduzzasztotta a készítői bankszámláját, ezzel erősen bátorítva a kamerák mögött állókat, hogy ne álljanak meg egynél. Az Ómen-filmek első darabja 1976-ban készült el, és stílszerűen az év hatodik hónapjának hatodik napján mutatták be (hivatalosan szűk három héttel később). Egy amerikai diplomata, Robert Thorn trükközik egyet felesége tragikusan végződő szülésénél, és az elhalt gyermek helyett helyben szerez egy másikat. Minden szép és jó lenne, ha a cseregyermeknek nem lenne egy kis hibája: ő az Antikrisztus, és világuralomra tör. Eltelik pár év, aztán néhány megmagyarázhatatlan haláleset történik Thorn környezetében - többek között egy pap is elhalálozik, aki pedig korábban figyelmeztette a diplomatát a veszélyre. Thorn végül elkezd hinni adoptált fia ördögi mivoltában, ezért egy újságíró segítségével elindul, hogy megtudja, hogyan lehetne kiiktatni az Ördög fiát földi segítői (egy óriási kutyus és egy mindenre képes házinéni) minden védelme ellenére.

Az 1976-os, első Ómen a szinte minden szempontból tökéletes horrorfilmek közé tartozik, méltán hasonlítható a „The Exorcist”-hoz. A forgatókönyvet David Seltzer jegyzi, aki sikeresen vegyíti a vallásos elemeket a különleges, „ötletes” halálesetekkel, eközben pedig remekül gördíti előre a történetet és még a színészeknek is hagy elég teret a kibontakozáshoz. Utóbbit Gregory Peck is így gondolhatta, amikor igent mondott Thorn eljátszására. Peck mindemellett jó jós is volt, ugyanis előre lekötötte, hogy a film bevételeiből tíz százalék mindig őt illeti. Thorn figurájával egyébként házaltak a készítők Charlton Heston, Roy Scheider és William Holden portáján is, de mindhárman nemet mondtak. A rendező, Richard Donner személye is telitalálatnak bizonyult, hiszen a korábban moziban szinte egyáltalán nem foglalkoztatott rendező kitűnő munkát végzett. Donner Mike Hodges („Get Carter”/1971) helyett ült a rendezői székbe, és elmondható, hogy mindent megtett a sikerért. A Damient játszó pöttöm Harvey Stephens szőke haját parancsára koromfeketére festették, majd a kis Harvey-t a felvételek közben sikeresen inzultálta egy-két kellően gonosz arckifejezésért. Komoly castingot is rendeztek az alkotók az ördögfi szerepére, melyen Stephens teljes sikert aratott: addig rugdosta-püfölte a feladatként „valami csúnyát, gonoszat” megszabó Donnert, amíg övé nem lett a szerep.

De nem volt minden móka-kacagás az Ómennel kapcsolatban. Még így, több mint harminc év távlatában is legendásak azok a balszerencsés mozzanatok, amelyek a film készítését kísérték, és amelyek az Ördög művei: Seltzer és Gregory Peck angliai repülőjébe villám csapott, majd Peck repült volna Izraelbe, de a gép lezuhant, fedélzetén mindenki meghalt… Peck az utolsó pillanatban azonban lemondta ezt a járatot. Donner sem úszta meg, ugyanis az IRA éppen azt a szállodát nézte ki egy robbantáshoz, melyben ő lakott. A filmben szereplő rendkívül hatásos (és 1976 után igencsak divatba jött) rottweilerek is okoztak gondokat, az idomárokat megtámadták, David Warner (az újságíró-riporter) dublőrjét, Terry Walsh-t pedig szintén nem barátságból harapdálták össze.

A sok-sok balszerencse és szenvedés (és a promócióra költött iszonyatos pénzösszeg) azonban meghozta gyümölcsét: óriási volt a siker, a zeneszerző Jerry Goldsmith pedig élete első és egyetlen Oscarját is megkapta (megérte Donneréknek a Foxtól 25 000 dollárt kunyerálni a komponista leigazolására). Talán nem volt ember a Földön, aki ne gondolta volna, hogy ezt a történetet folytatni kell.

És megszületett a második rész, amely - és itt talán egyedül fogok állni a véleményemmel - messze nem olyan színvonalas, mint elődje. Don Taylor filmjével egy bajom van, de az elég nagy: szinte semmit sem halad előre a történet. Damien (Jonathan Scott-Taylor) egy katonai iskolába jár, és aki útjában áll, esetleg rájön valamire kilétét tekintve, azt gyorsan elteszi láb alól. A gyilkosságok egész ötletesek (bár van egy-két gyengébb is), Scott-Taylor pedig nagyon jó Damien, de valahogy olyan „csináltunk egy folytatást, csak hogy legyen”-jellege van a dolognak. Talán a kapkodás is a helyben topogós sztori kárára vált, hiszen a már 1976-ban tervbe vett Mike Hodges három héten át rendezett, aztán a fejesek megmutatták neki, hogy pontosan merre találja az ajtót. Ekkor érkezett Don Taylor, aki azért tűrhető munkát végzett (bár semmi extrát nem nyújtott). Goldsmith-t az elsők között szerződtették, mert tudták, hogy a sikerhez ő kell. A főszerepet William Holden kapta, aki - lásd feljebb - lazán elutasította az első rész diplomatáját, mondván semmi kedve ördögről szóló filmben szerepelni. Most, 1978-ban már nem kellett sokat győzködni… mondom, eléggé „csináljuk meg, addig kell ütni a kasszát, amíg meleg”-jellegű ez a folytatás. De az is tény, hogy aki részt vett e sequelben, az odatette magát, Holdentől Goldsmithig.

A harmadik részről sokáig csak azt olvastam, hogy pocsék. Azt is számos helyen olvastam-hallottam, hogy szörnyű, de az egyöntetű vélemény a „gyalázatosan rossz” volt. Aztán megnéztem a filmet, és hirtelen nem tudtam, hogy rossz kópiát néztem-e meg a véleményekhez képest, vagy két harmadik rész is van… de félre a tréfával, az égvilágon semmi baj nincs az „Ómen 3. - A végső összecsapás” címet viselő műremekkel. Damien 33 éves, és egyre feljebb tör a ranglétrán; követői is akadnak, akikből egész kis hadsereget hoz létre, így akarja átvenni az összes hatalmat a Földön. A történet végre mozgásba lendül (remek alapja e lendületnek a zseniális öngyilkosság-jelenet az első percekben), és Sam Neill irgalmatlanul jó Damien. Neill első hollywoodi szerepe volt ez, és állítható, elég rögös volt idáig az útja. A Fox nem érzett sok kedvet egy ismeretlen akárki utaztatásához a távoli ausztrál kontinensről, ezért James Masonnek kellett fizetnie Neill útját (ő ajánlotta az 1947. szeptember 14-én, Észak-Írországban született színészt a stúdiónak, miután látta a „My Brilliant Career” című 1979-es ausztrál drámában). Neill megjelent a folyosón - és mindenki hanyatt vágódott a megjelenésétől. „Ebből még nagy sztár lesz” - mondták a hollywoodi népek, és persze igazuk lett (Masonnek meg gyorsan megtérítették az utaztatás költségeit). Neill egyébiránt nem csupán a vásznon és a szakmai körökben hódított, hanem kolléganőjét, Lisa Harrow-t is levette a lábáról egy ideig.

Damien szerepére eközben Jack Nicholson, Gene Hackman és Marlon Brando neve is szóba került, de a stúdió végül az ismeretlen Neill mellett döntött - és ez is a harmadik rész vonzerejének része. E harmadik rész ugyanis felvállalja az eredeti elemeket, a gyilkosságok között jól halad előre a történet, provokatívak a szövegek (különösen Neill-Damien néhány monológja) és a film végére végre eljutunk egyről a kettőre. Véleményem szerint igazán méltó lezárása a trilógiának.

Amihez aztán hozzátettek egy tévéfilmet is, „Ómen 4. - Az ébredés” címmel. Kár volt. A fejesek elmondása szerint éppen leporolták, hogy mijük van, mert egy tévé számára készült horrort akartak forgatni, és így jutottak el a felismerésig, hogy „jé, az Ómen joga a miénk, csináljunk ebből valamit a tévés szekciónak”. Damien ezúttal lánybőrbe bújik, Deliának hívják, és egy az egyben az történik vele, mint a legelső részben. Hogy mi szükség van egy igen ijesztő, és grafikus haláleseteket bemutató, sztárparádét (Peck, Lee Remick, Billie Whitelaw, Leo McKern, David Warner) felvonultató klasszikust újból leforgatni kicsodajancsi tévés színészekkel, minimális vérrel és teljes kiszámíthatósággal? Semmi. Sajnos ideális altató a film, a leveshörpöléshez ebéd közben megfelel, az étkezést nemhogy különösebb horror, de még csúnya beszéd sem zavarja meg („kedvenc” jelenetem: két hittérítő panaszkodik, hogy a kis Delia milyen trágárságokat vágott a fejükhöz - nos, az egész jelenetsor tönkre van vágva azáltal, hogy e trágárságokat nem halljuk, mert a tévés cenzúra nem engedné). De mert én igyekszem a pozitívumokat is megtalálni mindenben, azt megjegyezném, hogy az elmaszkírozott karácsonyi kórus egész hatásosra sikeredett - már annak, aki addigra nem szenderült álomba.

A 2006-os remake-ről a Kedves Olvasó engedelmével nem szólnék bővebben. Az Ómen messze nem az első, és nem az utolsó klasszikus, amelyet lealáznak egy teljesen felesleges újrával pusztán haszonszerzés céljából. A jelszó napjainkban ez lehetne: ”legyen gyengébb a színészgárda, bénább a rendező, felejthetőbb a zene, pocsékabb a megvalósítás és már készen is van a remake/sequel”. Nos, az Ómen-remake nem lóg ki a sorból, minden részében gyengébb és olcsóbb, mint elődje. De hát a dátumból adódó ziccert nem lehetett kihagyni. Tulajdonképpen két dologra fogok emlékezni a remake ürügyén: 1. jó volt újra látni Mia Farrow-t egy horrorfilmben, és 2. nem hittem volna, de Liev Schreibernek tényleg sikerül a filmet egy darab arckifejezéssel „végigjátszania”.

Végeredmény? Egy klasszikus trilógia, melyből az első rész a legjobb (10 pont), a második rész oké (7 pont), a harmadik pedig méltatlanul lesajnált, újra felfedezendő (9 pont). A trilógiát minden horrorrajongónak ajánlom a polcára, az új dvd-kiadások megérik a pénzüket (csak az a kár, hogy az extrákon nincs felirat). A negyedik rész óvodások filmműsora (3 pont), a remake meg van, de minek (4 pont), és a promóciói sem hiányoztak túlságosan a korábbi epizódok dvd-extrái közé.