Arrivederci amore, ciao/Arrivederci amore, ciao (2006)

Arrivederci amore, ciao/Arrivederci amore, ciao (2006)

Giorgio úgy dönt, hogy elege van a terroristák életmódjából, és visszatér a társadalomba. Tudja, hogy az úgynevezett rehabilitációig valamennyit bűnhődnie kell, de arra nem számít, hogy egy korrupt rendőr brutális módszerekkel magához láncolja, és spicliként használja. Minden rossznak vége szakad egyszer, így Giorgio életébe beköszönt a boldogság és a szerelem is. Már nem sok van hátra a rehabilitációig, amikor egy éjjel a már jól ismert rendőr személyében látogatót kap…

Michele Soavi, akiben sok Argento-rajongó reménykedett, hogy a Maestro nyomdokaiba léphet, sokáig nem hallatott magáról. Tévéfilmeket rendezett (mondjuk ki: vesztegette az idejét), holott filmográfiája nem éppen tucatfilmekből áll: a slasher egyik jól sikerült darabja, a „Deliria/Stage Fright”, a misztikus „The Church”, a kultikus „Dellamorte Dellamore” és (talán legjobb, legbetegebb filmjeként) a „La setta” is nevéhez köthető. Soavi irgalmatlanul erős atmoszférát tud teremteni, színvonalas és nem konvencionális forgatókönyvekből dolgozik, és mindig tudja, hogy hová tegye a kamerát. Sajnos soha nem volt alkalma igazán jó színészgárdával dolgozni (itt Rupert Everett és a méltatlanul elfeledett Kelly Curtis - Jamie Lee testvére - képviseli a pozitív végletet, a „Deliria” átlagos színészei és a „The Church” gyengus alakításai a másikat), ellentétben Argentóval.

És 2006-ban Soavi visszatért egy mozifilmmel, amely azonban érdekes módon nem a horror műfajából került ki. Az „Arrivederci…” egy keverék zsaruthrillerből és gengszterdrámából, és ez a keverék sajnos nem igazán váltja be a reményeket. Maga a sztori nem túl izgalmas: egy korábbi bűnöző jó útra tér, és megpróbálja ehhez tartani magát a várható akadályok ellenére is. Láttunk ilyen tematikájú filmet korábban is, nem is egyet, de amíg Soavinál a szürke Alessio Boniért kellene izgulnunk, addig mondjuk a „Carlito útja” című mesterműben Al Pacino, Ulu Grosbard „Straight Time”-jában pedig Dustin Hoffman nyújt monumentális alakítást. A legsarkalatosabb pont, amin az „Arrivederci…” elbukik, az a klisék halmozása, az originalitás hiánya. Rosszfiú jó útra térvén egy bárban kezd dolgozni, maga a törvény őre nem engedi a visszatérést, eltitkolt múlt a nagy szerelem előtt - klisé klisé hátán.  

És ez a legnagyobb baj, ugyanis ezek a klisék a tévében húsz óra tizenöt perckor, vacsorázás közben elmennek, de egy mozifilmben, egy kultikus rendezőtől már aligha. Soavi is érezhette a szkript gyengeségét, és a ma már igen gyakran alkalmazott módszerhez folyamodott: nyakon öntötte az egészet egy nagy adag erőszakkal. De a forgatókönyv hiányosságai és középszerű mivolta ezáltal nem lesz kevésbé feltűnő, és világosan látszik, hogy az „Arrivederci…” egy tévéfilm, csak több vödörnyi művért használtak fel hozzá.

A filmnek egyedül egy telitalálata van, úgy hívják, Michele Placido. Placido bravúros jelenléte azért is nagy fegyvertény, mert korábban éveken keresztül elménkbe égett a „Polip” ellen harcoló jószívű, pozitív hősként, itt viszont a (néhai) Cattani felügyelőség ellenére is minden percben hiteles a korruptság, erőszak és aljasság rendőri megtestesítőjeként. Talán mondanom sem kell, Placido jobbra-balra mindenkit lejátszik maga mellől, a vérszegény Boni sem tud túl nagy ellenállást kifejteni e színészóriás mellett, sokkal több vásznon töltött ideje ellenére sem.

Összegzésképpen megállapítható, hogy az „Arrivederci…” sajnos visszalépés Soavi filmográfiájában (nem a tévéfilmekhez képest). A rendező képességeit sem tudja csillogtatni a film során; a munkásságához legközelebb álló végső jelenetek - földön kúszás, szenvedés stb. - ugyan produkálnak egy-két érdekesebb beállítást, de maga a finálé mintha egy másik filmből jött volna, annyira nem illik ide (logikátlanságáról meg már ne is beszéljünk). A közepes színvonal és eredetietlenség, ami eddig nem jellemezte Soavi működését, most kellemetlenül virító panelek formájában jelentkezik. Én ennek ellenére reménykedem benne, hogy Soavi vissza fog még térni hőn szeretett műfajunkhoz, és fog még okot adni rá, hogy a Maestro méltó utódjaként emlegessük.

A dvd a Best Hollywoodtól elég fapados kiadvány, a magyar hang nem rossz, Placido szerencsére megkapta Szersén Gyulát.

Végeredmény: Egy remek Michele Placido, és más semmi

A film: 5 pont

A dvd: 6 pont