Árvaház/El orfanato/The Orphanage
(2007)
Laura sok-sok évvel azután,
hogy elhagyta az árvaházat, visszatér gyermekkora egy boldog szeletének
színhelyére. A most már üresen álló épületben férjével együtt folytatni akarja
a hagyományokat, és vagy fél tucat árvának szeretne lakóhelyet biztosítani.
Laura életét emellett örökbefogadott fia, Simon tölti ki. A házaspár egy nap
különös látogatót kap, egy idős asszony kérdezősködésbe kezd Simonról, és azt
állítja, hogy szociális munkás. Nem sokkal később elkezdődik a rémálom:
Simonnak nyoma vész. Laura kétségbeesetten mozgat meg mindent, hogy előkerítse,
és eközben kideríti, hogy évtizedekkel ezelőtti távozása után az árvaházban
szörnyű dolgok történtek…
Egy ínyenc filmkedvelő
ismerős biztatására előrébb hoztam a „megnézendő filmek listáján” J. A. Bayona
művét, és meg kell mondjam, óriási filmélményben volt részem. Az „Árvaház”
ugyanis minden szempontból remekmű. Adva van egy (már-már megszokott)
„szellemes” sztori, amelyre akár legyinthetnénk is. Bayona azonban csodálatos
érzékkel mixel össze a misztikummal és a thrillerrel karaktertanulmányt,
izgalmat és végtelen fájdalmat. Ahogy mondani szokták, a legjobb
forgatókönyveknek rögös utat kell bejárniuk, mire eljutnak (ha eljutnak) a
megérdemelt helyre, a vászonra. Így volt ez itt is, egy Sergio G. Sanchez nevű
úriember 1996-ban vetette papírra a szkriptet, amelyet saját maga szeretett
volna filmre ültetni, csak éppen egy jöttment valakinek egy neves stúdió
részéről sem akaródzott pénzt adni a projekthez. Guillermo del Toro
megjelenésével változott a helyzet, „A faun labirintusa” alkotója ekkor még nem
is sejtette, hogy az „Árvaház” saját gyermekét, a faunt is le fogja taszítani a
bevételi lista éléről.
De el is kezdem a méltatást,
vagy dicshimnuszt, ahogy tetszik. Kezdetben egy szimpla szellem-sztorit látunk,
amely gyakran operál horrorelemekkel, mégis inkább a visszafogottabb misztikum
jellemzi. A film aztán félúton egy rövid látogatást tesz a „Poltergeist”
irányába, Geraldine Chaplin rövid, de igen hatásos mellékszerepével, mint
médium. Végül az utolsó félóra bravúrt bravúrra halmoz: nem egyszerűen választ
kapunk (majdnem) minden kérdésre, hanem eközben az utolsó képsorokon még
kimondhatatlan szomorúság is összekeveredik a szemünk láttára szépséggel és
reménnyel.
A felsoroltaknak jelentős
részét a hősnő, Belén Rueda sugározza magából, aki valami elképesztő
teljesítményt nyújt. Csodás alakítása a tetőfokát egyértelműen akkor éri el,
amikor egyedül marad az árvaházban, ahol mindenáron meg akarja oldani a
rejtélyt, még úgy is, hogy harminc évet visszautazik az időben (Rueda egyébként
felkészülés gyanánt Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjét
tekintette meg). Bayona, a rendező legbölcsebb húzása pedig a visszafogottság.
Saját elmondása szerint jócskán spóroltak a hangeffektekkel, és szándékoltan a
hetvenes évek stílusához tértek vissza. Miután én már korábban is kifejtettem
azon álláspontomat, miszerint egy horrorjelenet nem bömbölő hangeffektusoktól,
hanem az atmoszférától, és egyáltalán az adott rendező megijeszteni tudó
képességétől lesz félelmetes, nos, csak üdvözölni tudtam ezt a felfogást.
Összességében az „Árvaház”
egy remekmű. Manapság nagyjából minden, amihez Guillermo del Toro nyúl, az
arannyá változik (ő egyébként egy orvos-cameo erejéig a vásznon is megjelenik,
nemcsak a stáblistán). Így volt ez „A faun labirintusa” esetében is, és
halmozottan igaz ez tárgyalt alkotásunkra, melyhez ráadásul remek rendezőt is
talált Bayona személyében. Nem véletlenül kapott a stáb tízperces standing
ovation-t Cannes-ban, a vetítés után.
A dvd egy külön fejezet. A Budapest
Film valamiért úgy gondolta, hogy ha a képet megcsonkolja (vagy így vásárolja
meg), és az eredeti hangot egy nyomorult sztereóban mellékeli, akkor ez egy
remek kiadvány lesz (ha valaki sejti az okokat, vagy bármilyen érdekes infója
van erről, vagy a BUFI-nál dolgozik, az kommenteljen be legyen oly kedves).
Hát, orbitálisan nagyot tévedtek, ugyanis a lemez ilyen formában csak egy célt
teljesít: teljesen kinyitja a bicskát az ember zsebében. Míg a pluszanyagban a
film citált jelenetei rendes, eredeti képaránnyal jelennek meg, addig a fő
attrakció csonkolt. Gratulálok. Nem tudjuk teljesíteni a hangmérnök, Oriol
Tarragó óhaj-sóhaját sem, aki a róla szóló rövid doku végén azt tanácsolja,
hogy élvezzük a munkáját 5.1-ben. Az eredeti hang ugyanis csak sztereóban szól,
míg a magyar szinkron - láss csodát - 5.1-es, bár sok köszönet nincs benne,
hiszen például a kissrác, Simon magyar hangja kábé 5-6 évvel idősebb lehet
alanyánál. És ami még van: egy budapesti interjú (Guillermo del Toro: „Itt
vagyunk Budapesten, a pornó fővárosában”…), egy negyedórás, hollywoodiasan
körbedicsérős werkfilm, rövidfilm az eszméletlenül szép zenéről, szereplőválogatás,
sztoribordok és egy kétperces szösszenet a főcím papírtépős keletkezéséről.
Végeredmény: Mesteri
horrordráma Guillermo del Toro műhelyéből csodálatosan megható befejezéssel - kihagyhatatlan
A film: 10
pont
A dvd: 3
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése