Der Fan/Trance (1982)

Der Fan/Trance (1982)

Simone a tinédzserek megszokott hétköznapjait éli. Iskolába jár, otthon lázadozik szülei ellen, szobája falait pedig kedvenc énekes-sztárja poszterei díszítik. Simone rajongásának tárgya „R”, aki minden szintipop-rajongó álma, és akinek az aláírásáért tinik tömegei állnak sorba. Simone ezzel szemben biztos benne, hogy „R” csak őt szereti, és az is biztos, hogy „R” csak az ő leveleire fog válaszolni. Innentől a napok leegyszerűsödnek, kizárólag a postás jár Simone fejében, pontosabban, hogy az mikor fogja már végre kézbesíteni „R” válaszát. Válasz azonban csak nem jön, ezért Simone egy szép napon beáll az autogramvadászok soraiba, és várja, hogy kedvence megszólítsa őt. A terv egyszerű: mivel a végsőkig imádja az énekest, birtokolni akarja. Minden egyes porcikáját…

NSZK horrorfilm a nyolcvanas évekből? Bizony, ráadásul egy jókora botrányt kavaró darabról van szó, melyet a korabeli cenzúra úgy darabolt szét, ahogyan azt a kedve tartotta. Az ebben érintett részletek a film utolsó húsz percére vonatkoznak (természetesen, mondhatnám, hiszen a játékidő többi részének „legbrutálisabb” epizódja az, amikor Simone egy kicsit megcsapkodja a postás bácsit), ebben a húsz percben Simone igen véres magánakcióba kezd, csak hogy rajongását valamiképpen illusztrálni tudja. A főszerepben Désirée Nosbusch látható, aki ekkoriban népszerű tévés műsorvezető volt, és aki a film elkészülte után alaposan összeveszett Eckhart Schmidt rendezővel, mivel az szerinte túl sok meztelen jelenetbe rángatta őt bele. A film végül vágatlanul kapott forgalmazási engedélyt dvd-n, vagyis Nosbusch elvesztette a jogi utat. Happy end lett mindezek ellenére a történet vége, ugyanis Nosbusch és Schmidt egyszerre csak látványosan kibékültek egymással.

A „Der Fan” összességében egy nagyon érdekes film, viszont van egy központi baja: iszonyatosan lassú. Mire eljutunk a botrányt kiváltó fináléhoz, jócskán unatkozhatunk, és ezen Nosbusch monoton alakítása sem javít (ráadásul Simone és „R” találkozása is eléggé hihetetlen). Vannak rendezői próbálkozások, amelyek megtörni hivatottak az egyhangúságot (ilyen például a dokumentarista stílusú napszámlálás a posta épülete előtt), de ezek csak ideig-óráig segítenek feldobni a filmet. Azért mindenképpen azt javasolnám, hogy nézzük meg e művet, hiszen mégis csak egyes (főleg német) körök kultikus kedvencéről van szó.

Végeredmény: lassú, kissé megporosodott eurohorror, méltán hírhedt befejező negyedórával

A film: 6 pont